11. Rész

- Hé, Pierreeee! Viiiiiv! –hallottam meg Chuck hangját és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a hasogató fejem és kinyitni a szemem. A kezem egy férfi mellkasán pihent. Ő pedig… jajj, ne. A francba. Pierre mellett feküdtem… De hol is voltunk? Össze voltam zavarodva, de Chuck hangjának az irányába fordultam. Illetve csak akartam, mert amikor átgördültem a matracon, egyenesen a vízbe zuhantam.

   A szám és orrom azonnal tele lett a langyos vízzel, én pedig kétségbeesetten próbáltam a felszínre jutni. Mikor sikerült, köhögve és lihegve próbáltam gondolkodásra bírni az agyam. Először is: ki kéne úsznom a partra. Ez nem tűnt nagy kihívásnak, de a másnaposság és a pokoli émelygés jóval nehezebbé tette a dolgom. Mikor kifulladva a parthoz értem, szembe találtam magam az ugyancsak nyúzott arcú Chuck-al. Segített kimászni a vízből, én pedig lerogytam egy földön heverő úszógumira és igyekeztem kifújni magam és józanul gondolkozni. Szóval. Fehérneműben voltam, ami kissé kínos volt Chuck előtt, de még mindig lehetett volna sokkal rosszabb is. De mit keresek itt és egyáltalán hol vagyok?

- Viv, örülök, hogy megtaláltalak titeket… -mondta, mikor ránéztem. –David-del már egy órája keresünk.

- De… hol vagyunk?

- Az alagsorban. –magyarázta. –Pierre-el éjfél után eltűntetek, mondjuk ahogy elnézem, jól szórakoztatok… -mosolyodott el és rám kacsintott. A francba.

- Hé, Chuck, nem történt semmi. Csak… beszélgettünk. –pirultam el, de nem tűnt nagyon meggyőzöttnek.

- Viv, ott van a borostája nyoma az arcodon. –nevetett, mire még nagyobb zavarba jöttem.

- Jó… oké, lehet, de mindketten fel vagyunk öltözve. Annyi minden azért nem történhetett… -próbáltam meggyőzni őt, meg legfőbbképpen magamat. A gyomrom viszont még mindig vészjóslóan émelygett és nagyon nem voltam jól.

- Aha, értem… -mosolygott továbbra is. –Amúgy meg tessék. –nyújtott felém egy, a tegnap estihez hasonló papírpohat, mire felnyögtem és egy földön heverő tálhoz rohantam, hogy  néhány öklendezés kíséretében kiadjam magamból az elfogyasztott piát. David épp ebben a pillanatban érkezett le a lépcsőn  és fájdalmas pillantást vetett rám.

- Ezzel együtt már tizehat. –tájékoztatta Chuck-ot, mire ő felröhögött. –Új rekord a láthatáron!

- Mi… miről beszéltek? –rogytam a földre és átvettem a vizet, amit Chuck nyújtott, két aszpirin kíséretében.

- Összeszámoltuk a hányásokat.  Az eddigi rekord tizennégy volt, de úgy látom, ezúttal mindenki bekeményített. – nevetett David. –Vagy te nem bírod a piát, Viv?

- Nem, én most hánytam először. –nyögtem. –Legalább is azt hiszem.

- Pierre-t nem láttad? Azt hittük, vele voltál. –kérdezte David.

- Ott van. –mutattam a továbbra is békésen alvó fiúra a medence közepén. David először ránézett, majd megint vissza rám és a csöpögő hajamra és a fehérneműmre, majd ő is összerakta a képet.

- A francba, Viv, ti dugtatok. –vigyorodott el.

- Nem, nem dugtunk, David. –ebben ugyan nem voltam teljesen biztos, de valószínűnek tartottam. –Mindketten ruhában voltunk, mikor felébredtem. Csak… beszélgettünk. –próbálkoztam a Chuck-nál is bevetett mondattal, de őt sem győzte meg különösebben, Chuck pedig a kezébe temette a fejét.

   Egy rakat dolog rémlett a tegnap estéről, de onnantól, hogy lejöttünk ide, már nem sok minden. Muszáj lesz megkérdeznem Pierre-től. David továbbra is gyanakodva méregetett, én pedig igyekeztem normálisan viselkedni.

- És hol vannak a többiek? Egyáltalán hány óra? –érdeklődtem, csak hogy tereljem a témát.

- A többiek még mindig ki vannak dőlve. –válaszolt Chuck az első kérdésemre és ránézett az órájára. –Egyébként meg 12 múlt.

- De komolyan, Viv, mi történt közted és Pierre közt? –erősködött David és látszott rajta, hogy nem tágít.

- David, most őszinte leszek. Fogalmam sincs.

- De… most együtt vagytok? Mert az tök jó lenne.

- Nem, nem vagyunk együtt, és kérlek, beszélhetnénk másról? A gyógyszer még nem hatott és szétrobban a fejem. –néztem rá könyörgően, mire megenyhült és leült mellém.

- Ma megtartjuk a sajtótájékoztatót. Pierre elmagyarázza, hogy nem az övé gyerek és remélhetően holnapig elhúznak a firkászok. Hazamehetsz… Ha szeretnél. –köszörülte meg a torkát David.

- Persze, hogy hazamegyek! –nevettem. –Ne hidd azt, hogy itt maradok a nyakatokon!

- Igazából, Viv, mi örülnénk, ha maradnál. –csatlakozott Chuck is a beszélgetéshez, én pedig meglepődtem az ajánlaton.

- De hát csak néhány napja ismerjük egymást. –mondtam elképedve, de még mindig mosolyogva. –Nem költözhetek ide!

- Persze, megértjük. –mondta David. –Csak… mi örülnénk, ha mégis úgy döntenél. Nagyon jó volt, míg itt voltál. És ha el is mész, ne hidd, hogy megszabadulsz tőlünk! Hosszú idő óta te vagy az egyetlen, akivel mindannyian kijövünk. És akár hiszed, akár nem, azért vagyunk ennyire érdeklődőek az éjjel iránt, mert jó lenne, ha összejönnél Pierre-el. –vigyorodott el.

   David szavai meghatottak, a feltételezés viszont, hogy Pierre-el kéne legyek… hát, nem hiszem, hogy túl jó ötlet lenne. Nem fogok a karjába ugrani, mint egy rajongó kiscsaj. Éppen elég, hogy egyszer megtettem. Vagy talán kétszer… de erre próbáltam inkább nem gondolni.

   Mikor viszont válaszolni akartam, egy hatalmas csobbanás visszhangzott a helységben. Mikor a hang irányába fordultunk, és megláttuk Pierre-t, aki köhögve próbál fennmaradni a vizen, kitört belőlünk a röhögés.

- Hé… -nyögte, mikor levegőhöz jutott. –Inkább… segítsetek.

- Ússz ki! –javasoltam, mire megfontolna az ötletet és a part felé vette az irányt. Ott Chuck és David segítettek neki kimászni, ő pedig a földre rogyott.

- Én is így néztem ki? –mosolyogtam a srácokra.

- Nem, Viv, te rosszabbul. –mutatott  a nemrég összehozott hányásom felé Chuck, Pierre peig elhúzta a száját.

- Ami azt illeti, én sem vagyok túl jól… -tette a hasára a kezét. –Egyébként hogy kerülünk ide? Lent buliztunk?

- Öhm… Pierre, nem, mi nem buliztunk lent. Mi fent buliztunk. –mosolygott David. –Ti viszont lejöttetek és ahogy látom, jót buliztatok. –folytatta, mire elpirultam és lesütöttem a szemem. Nem sok kedvem volt Pierre-re nézni.

- Mi? Úgy érted… jaj, a francba. Rémlik valami.

- Na, ki vele, van valami köztetek? –mondta David izgatott hangon, nekem pedig kezdett elfogyni a türelmem.

- David, befejeznéd végre? Szállj már le a témáról! Ez a mi dolgunk, és ha történt volna is valami közöttünk, nem hiszem, hogy rád tartozna! –förmedtem rá.

- Oké, Viv, sajnálom. Megyek… megyünk és megnézzük a többieket, nyugodtan beszéljétek meg.

   Ez kedves volt tőle (habár nem voltam benne biztos, hogy kettesben akarok maradni Pierre-el) én pedig kezdtem elszégyellni magam amiatt, hogy kiabáltam vele.

- Nézd, David, sajnálom, hogy kiakadtam, csak rohadt másnapos vagyok és ilyenkor sosem vagyok túl jó passzban… -kezdtem, de félbeszakított.

- Semmi baj, Viv, nekem se kellett volna beleszólnom, el van felejtve. –mosolygott és Chuck-al együtt felment a lépcsőn.

    Mikor kettesben maradtunk, néhány másodpercig kínos csendben néztük a padlót, majd Pierre megszólalt.

- Viv… izé… ami a tegnap történt…

- Tényleg, ha már itt tartunk, mi volt tegnap? Attól fogva, hogy lejöttünk, nem sok rémlik… -kaptam a témán.

- Nem emlékszel? Arra, hogy…  arra, ami köztünk történt?

- Nem, Pierre. Illetve, tudom, hogy smároltunk. De azon kívül… volt valami?

- Arra célzol, hogy lefeküdtünk-e? –vonta fel a szemöldökét.

- Ömm… igen. –mondtam kínosan és lehajtottam a fejem.

- Viv, ha lefeküdtünk volna, arra egészen biztosan emlékeznél. –nevetett és megölelt.

   Meglepett a közelsége és a tény, hogy ennyire idegesítően magabiztos. Ugyanakkor elgyengültem a karjaiban… de nem, ezt most nem csinálhatom. Kibújtam az ölelésből és komolyabb arckifejezéssel fordultam felé.

- Pierre. Kezdek összezavarodni a… khm… „kapcsolatunkat” illetően –közöltem vele zavartan, de határozottan.

- Igazából erről én is akartam veled beszélni- nézett rám és elvesztem a csokoládébarna szemeiben. -Viv, én nagyon kedvellek és…

- Várj! –szakítottam félbe, mivel féltem, hogy valami olyant mond, aminek esetleg képtelen leszek ellenállni. –Én is kedvellek, Pierre, de nem hiszem, hogy bonyolítanunk kéne a dolgokat. Így is eléggé el van cseszve minden. Legyünk csak továbbra is… barátok. –nyögtem ki, nem törődve azzal, hogy a szó nevetségesen rossz ötletnek hangzott a fejemben. 

- Persze… -értett egyet, de szomorúság csillant a szemeiben. –Örülök, hogy… ezt tisztáztuk. –mondta és megölelt. Ezúttal én sem ellenkeztem.