23. Rész

Helló, megint eltűntem. Azt hittem, nyáron több időm lesz írni, de igazából semmi nem volt és a következő heteim is be vannak táblázva. De megígérem, hogy mikor tudok, írok még:) És nem egy nyári bejegyzéssel készülök ez után. Nálam is zajlik az élet, a nyaram eddigi fénypontja meg igazából az volt, amikor megszereztem egy darabot Oli Sykes (igen, ő!) törülközőjéből és első sorban álltam a koncerten :3 (ezt muszáj mindenkivel közöljem. komolyan. muszáááj.) Na de itt az új rész. :D És megint felhívnám a figyelmeteket, hogy a 22. rész végét átírtam és nagyon sajnálom:) Anélkül ennek nem sok értelme lesz:) Na de jó olvasást!

- Te meg honnan ismered a csajszit? –tette fel a kérdést Pierre azonnal, ahogy lehuppantam mellé.

- Unokatesóm. –vigyorogtam. –Nem gondoltam volna, hogy épp itt futok össze vele.

- Hát, kicsi a világ. Úgy tűnik, nem utoljára találkoztok, már ami a Seb-helyzetet illeti… -mutatott Pierre az említettek irányába, és tényleg. Seb éppen odanyújtotta Charlotte-nak a telefonját, aki mosolyogva írt be valamit. Valószínűleg a számát. Hm, ez is jól kezdődik.

- Tudod, hogy mihez van most hangulatom? –nézett rám Pierre, egy félmosollyal a szája sarkában.

- Majd te elmondod.

- Mit szólsz egy fagyihoz?

- Akármikor jöhet. Habár azt hittem, jobb ajánlatod van… -vigyorogtam rá szemtelenül, mire magához húzott és arcon puszilt.

- Még nem láttad a fagyizót, ahova vinni akarlak. –jelentette ki és feltápászkodott, mire én is követtem a példáját.

   A hotellel ellentétes irányba indultunk el és ahogyan távolodtunk a belváros fele, egyre inkább reménykedtem abban, hogy visszatalálunk még. Pierre végigvezetett néhány szűk macskaköves utcán, tele giccses, turistavadász boltokkal, és nem sokkal később elérkeztünk egy olyan fagyizóhoz, ami mellett amúgy simán elsétáltam volna. Nem volt túl nagy, sem pedig feltűnő, viszont ennek ellenére rengetegen voltak odabent.

- Komolyan ki akarjuk állni mi ezt a sort? –nyögtem, mikor beléptünk az ajtón. –Innen még a választékot sem látni.

- Pontosan ezért mondod ezeket. –vigyorgott Pierre. –Mert még nem láttad a választékot.

   Nos, ettől függetlenül jó tíz perc eltelt, mire az előttünk állóknak mind sikerült eldönteniük, milyen fagyit szeretnének. Mikor azonban mi kerültünk sorra, sikerült szájátva maradnom az előttünk felsorakoztatott fagylaltízek széles kínálatát látva.

- Na? –nevetett Pierre az arckifejezésemen. –Mit mondtam én?

- O-oké… Igazad volt. De most komolyan választanom is kell? –pislogtam, kissé megdöbbenve.

- Igen, az nem ártana. Én például… chilis csokit és levendulát kérek. –fordult az eladóhoz mosolyogva.

   Pár másodperc tétovázás után végül nekem is sikerült választanom és egy-egy gombócnyi tejesekávé és grapefruitfagyival a kezemben vigyorogtam Pierre-re. Ő fizetett és kiléptünk a zsúfolt helységből, elindulva az utcán, üres pad után kutatva.

- Te jó ég. –sóhajtottam. –Ez a fagyi a mennyország. Jobb akármilyen perverz időeltöltési ajánlatodnál.

- Na azért ne becsülj alá. –nevetett fel Pierre. –A fagyi az az előjáték.

- Hát annak elég ütős. –ismertem el. –Na és ezután hova megyünk?

- Folytatni talán amit elkezdtünk? –vigyorgott tovább.

- Vagy felfedezhetnénk mondjuk a várost. –ajánlottam. –Vaaagy… taníts meg szörfözni!

- Hát… ezek is lehetőségek. Kezdjük inkább a szörfözéssel. A város éjjel az érdekesebb. –ragadott kézen és még mindig a fagyinkkal a kezünkben, elindultunk a part fele.

   Miután Pierre nyugtázta, hogy a hullámok tökéletesen megfelelnek ahhoz, hogy egy hozzám hasonló kezdő élve kikerülhessen a gyakorlásból, bérelt magunknak egy deszkát és ruhát a közel felállított sátorból. A hűvös vízbe lépve kissé elbizonytalanodtam, de végül követtem őt a hullámok közé, térdmagasságig. Ott a vízre fektette a szörfdeszkát és várakozóan felém pillantott.

- Most mi? Álljak fel rá és várjam a hullámokat, mint a filmekben? –vontam fel a szemöldököm.

- Dehogyis, te bolond. –nevetett. –Első lecke: feküdj a deszkára.

   Miután már ez a feladat is bonyolultnak bizonyult (a hullámok nem igazán voltak a segítségemre, ami a deszkán maradást illeti), Pierre a karját a deszkán tartva igazított el és meghagyta, hogy a kezeimmel próbáljam előre evezni magam a vízben.  Ezután sikerült deszkástól felboruljak és majdnem belefulladnom a félméteres vízbe és magamban elkönyveltem, hogy szörfözés terén bizony én reménytelen vagyok. Habár Pierre szerint ez gyakorlás kérdése és senki nem tanulja meg egy nap alatt.

   Pár órával később, mikor úgy éreztem, még egyszer biztosan nem bírom visszaerőlködni magam arra az átkozott deszkára, hullafáradtan rogytam a homokba Pierre kíséretében. A nap, ugyan nemrég még javában sütött, most már vörösre festette előttünk a horizontot, én pedig a víztől kissé dideregve burkoltam magam a táskámból kihalászott óriási fehér törülközőbe.

- Akarod, hogy én is bebújjak melléd és együtt nézzük a naplementét és közben romantikus klisé szövegeket mondogassak? –kérdezte Pierre.

- Naná, minden vágyam. –röhögtem el magam. –És ha közben whiskey-t iszogatunk?

- Akkor kevésbé leszek romantikus. –nevetett ő is és leült mellém, mire én kettőnkre borítottam a törülközőt. –De most be kell érned ezzel.

- Túlteszem magam rajta azt hiszem. –közöltem, mire megcsókolt.

   Lehet, hogy klisés volt ez a naplemente-bámulás a parton, de igazából annak is oka volt, hogy ennyire közkedvelt motívummá vált. Mert jó. És fantasztikus érzés volt ott lenni Pierre-el. És igazából ott és akkor nem igazán érdekelt semmi. A naplemente se különösebben, habár meg kell hagyni, gyönyörű volt. De nem tett túl azon az érzésen, amit Pierre közelsége váltott ki a gyomromban és azon, hogy tökéletes csöndben is remekül megértettük egymást. Egyszóval, leírhatatlan volt.

- Gyerekeeeek, hát itt vagytok! –hallottam meg hirtelen Jeff hangját és mire időm lett volna elfordítani a fejem, hogy megnézzem, honnan is jön, ránk ugrott, a földre döntve engem és Pierre-t. Kissé meglepett a támadás (ugyan, csak a szívem állt meg majdnem), de erre igazából számítani lehetett az imádott gitárosunktól, aki egyébként gyanús sörszagot árasztott magából.

- Jó látni, Jeff. –röhögött Pierre miközben feltápászkodott és engem is felhúzott maga mellé. Jeff mögött Chuck érkezett, és láthatólag jól szórakozott az előbbi jelenetünkön.

- Titeket is! Hiáááányoztatok. –vetette ránk magát ismét Jeff és alig bírtuk kiszabadítani magunk az öleléséből.

- Seb elment valahová a vörös hajú csajjal, David meg Amberrel randizik, erre Jeff kissé kiakadt, hogy „magányos” és elrángatott valami bárba. –magyarázta Chuck.

- Értem. –nevettem.

- És lett barátnőm! –vigyorodott el Jeff. Pierre felvont szemöldökkel pillantott Chuck irányába magyarázatért, aki ismét elröhögte magát.

- Smárolt valami csajjal. –fordította le. –De úgy tűnt, egy idő után valami olyat mondott, amit nem kellett volna, mert a lány elrohant és otthagyta…

- Meg se lepődök. –röhögte Pierre. –Hát te?

- Én megkaptam a pultoslány telefonszámát. –vigyorodott el Chuck, vigyázva, hogy Jeff ne hallja amit mond. –Erről viszont neki nem kell tudnia. –tette hozzá.

    Amberék is megérkeztek, így a társaságból már csak Seb hiányzott, ami arra engedett következtetni, hogy bizony jó társaságra talált Charlotte személyében. Elindultunk vissza a hotel iránya felé, annak a ténynek a boldog tudatában, hogy ezúttal a szobakulcsunk is nálunk van.

- Na és mit kajálunk? –tette fel a jól ismert kérdést David.

- Írt Seb, azt mondta, a városban sétálnak, fél óra és itt van. Szólok neki, hogy szerezzenek pizzát. –pötyögött a telefonján Pierre.  

   A pizza valóban mindig jó döntés, ezzel pedig az egész társaságnak egyet kellett értenie. Szinte rekordidő alatt sikerült eldöntenünk, hogy milyent akarunk, Seb pedig alig egy órával később belépett a hotelszobánkba, jó néhány pizzásdobozzal a kezében, mögötte pedig Charlotte sétált, arcán a jól ismert, letörölhetetlen mosolyával, amivel nagy eséllyel Sebet is meghódította.

- Ugye nem baj, ha Char-t is meghívtam kajálni? –pislogott felénk Seb, és látszott rajta, hogy picit még mindig ideges a lány jelenlétében. –A barátait elnyelte a föld, szóval amúgy sem lenne mit csináljon.

- Ugyan már, Seb. –nevetett David. –Tudod, hogy mindig szívesen megismerjük az aktuális barátnőid.

- De… nekem nem… -jött zavarba Seb egyből, Charlotte felé pillantgatva, hogy kiderítse, a lány komolyan vette-e David szivatását. Char viszont önfeledten nevetett a poénon, így Seb is megkönnyebbülten lehuppant mellénk a földre.

- Értékelhetnétek, hogy hoztam pizzát. –közölte tettetett sértődöttséggel.

- Köszi, Seb. –téptem fel a hozzám legközelebb álló dobozt és kivettem belőle egy szeletet a még mindig forró sonkás pizzából. –Életmentő vagy.

- Seb mesélt rólatok, srácok! –mosolygott Char.

- Azt el is hiszem. –röhögött Jeff. –Csodálom, hogy így is beleegyeztél, hogy elgyere.

- Ugyan már! Csupa jót hallottam. Te gondolom Jeff vagy. –vigyorgott Charlotte, a szeme pedig a társaság többi tagjára tévedt. –Ti vagytok - pillantott az egymás kezét fogó párra, -Amber és David, ősidők óta elválaszthatatlanok és nyálasan boldogok. Te pedig Pierre vagy, Vivienne barátja. –nézett a mellettem már javában pizzát zabáló srácra. – Hozzátenném, Viv, jó választás. –kacsintott. –Te pedig minden bizonnyal Chuck vagy, a társaság egy fokkal komolyabb tagja. –fejezte be a jelenlévők azonosítását.

- Wow, szép munka! –dícsérte meg Seb, aki még mindig a pizzásdobozának kinyitásával bajlódott.

- Köszi! –nevetett Charlotte és ő is beleharapott egy szelet pizzába. –Azt viszont… -nyelte le a falatot –nem mesélted, hogy ismerkedtetek meg. Egy fősulira jártatok? Nem sokat dumáltam Vivvel mióta elment, de nem emlékszem, hogy hallottam volna rólatok. Legutóbb még nem azzal a Charles nevű alakkal jártál? –fordult felém.

- Öhm, de… -jöttem zavarba kicsit. - Igazából még csak pár hete ismerem a srácokat és Pierre-t is.

- Hű, gyors ismeretség lehetett, ahogy elnézem. Ha már nyaralni is magával vitt! –folytatta Charlotte, változatlan lelkesedéssel. Mindeközben a velem szemben ülő Seb gyanúsan fészkelődni kezdett és Charlotte tekintetét kerülve az ujjait ropogtatta. Ebbe meg mi a fene ütött?

– Na és hogy ismerted meg őket? És ti, srácok mióta vagytok ilyen elválaszthatatlanok?

   A szobában több értetlen tekintettel is összetalálkoztam, mire sikerült elkapnom Seb rémült pillantását.  Miért nem szólt a bandáról? Könyörgő szemekkel nézett rám, amiből egyből felfogtam, hogy nem is akarja, hogy Charlotte tudjon róla. Viszont úgy tűnt, nem mindenki értette meg a kétségbeesett jelzését.

- De hát Seb nem mondta, hogy a banda… -kezdte David, de közbevágtam.

- A srácok együtt „bandáztak” középsuliban, és azóta is elválaszthatatlanok. –fejeztem be a mondatot helyette, mire értetlenül nézett rám. Óvatosan Seb irányába biccentettem, aki falfehéren bámult ránk. David úgy tűnt, érti a célzást, de azután, hogy biccentett, mintegy hitelességet adva a sztorimnak, összevont szemöldökkel bámult a srác irányába.

   Nagyjából egy óra beszélgetés és viccelődés után végeztünk az összes pizzával, a társaság egy része (jó, igazából szinte mindenki), pedig artikulátlan hangok kíséretében kidőlt a padlón. Seb kapott az alkalmon és kikísérte Charlotte-t a szálloda kapujáig, mi pedig amint kilépett az ajtón, összezavarodva tekintgettünk egymásra.

- Viv, te tudod, mi baja volt? –kérdezte Chuck.

- Fogalmam sincs. –ismertem be. –Csak láttam, hogy nem akarja, hogy a bandáról beszéljünk.

- De mégis miért? –pislogott értetlenül Amber, erre viszont senki sem tudta a választ.

   Kis idő múlva Seb is belépett az ajtón, hogy szembetalálhassa magát egy rakás kérdőre vonó tekintettel.

- Ez meg mi volt? –kezdte meg Jeff a faggatást.

- Nézzétek, srácok… -nyelt Seb. –Ezt asszem elbasztam.

- Bővebb magyarázat? –kérdezte Pierre.

- Hát… A délelőtt találkoztam Charlotte-val és én csak… basszus, gyönyörű csaj és még rendes is… Minden béna poénomon röhögött és hihetetlen volt vele lenni. Valamiért úgy tűnt, hogy ő is bír engem, ezért meghívtam egy limonádéra és sétálni egyet. Igent mondott… egy kávézóban ültünk a városban és fantasztikusan éreztük magunkat, a rádióból meg valami klasszikus rock szám volt, amit nagyon imádott. Aztán váltott a zene és… baszki, mennyi esély volt rá? A mi számunkat játszodták, a Worst Day Ever-t. És akkor… megváltozott. Mintha dühös lenne, elkezdte szidni a bandát, aki játszott, és a mai zenéről beszélt, hogy milyen pocsék az egész egy Guns and Roses számhoz képest. Azt mondta, nem tudja, ki énekel, de nem is érdekli, mert az ilyen zene mind ugyanolyan. Én… kicsit összezavarodtam. –fejezte be a mesélést, amit pár másodperc csend követett, míg a társaság megemésztette a mondanivalóját.

- Szóval nem bírja a zenénk? –tört ki Davidből az első kérdés.

- Miért utál, ha még nem is ismer? –vágott a szavába Pierre.

- Az egy dolog, hogy nem tetszik neki, de hogy lehet ekkora bunkó a csaj? –méltatlankodott Amber is.

- Jó, jó… -vakarta meg a fejét Chuck. –De ezt mégis hogy gondoltad? Összejössztök, aztán simán eltitkolod előle, hogy gitározol egy bandában, amit történetesen utál…?

- Nem gondoltam végig… -ismerte el Seb és nagyon megsajnáltam szegényt. Nagyon tetszhet neki Charlotte, hogyha képes volt hazudni miatta.

- Hát, ha úgy gondolod, hogy lehet jövője a kapcsolatotoknak, legyél hozzá őszinte. –mondtam. –Szerintem meg fogja érteni, és ha azért nem akar veled lenni, mert olyan zenét játszol, ami nem tetszik neki, akkor nem érdemel téged meg.

- Azt mondod? –pislogott Seb.

- Azt. –mosolyogtam rá bíztatóan.

- Köszi, Viv. És sajnálom, srácok a zűrt. –nézett körül a szobában bűnbánóan.

- Semmi baj. –vigyorgott Jeff. –Előbb-utóbb ez is megoldódik.

- Remélem. –hagyta annyiban Seb a dolgot és elkezdte összeszedegetni a szétdobált pizzásdobozokat egy kupacba, azzal a szándékkal, hogy majd reggel kidobjuk őket.

   A társaságba hamar visszatért a nyaralunk-hangulat, a vita a fürdő használatát illetően, meg persze az alvóhelyek megosztása újabb röhögésbe torkolló szivatásokat eredményezett. Ezúttal nekem és Pierre-nek jutott az egyébként kínzásnak számító, de most egy megváltással felérő pótágy a szobában, míg a többiek a hatalmas (de nem elég hatalmas) franciaágyon próbáltak osztozkodni. Jeff, mondván, hogy  tegnap éjjele is kényelmesebben telt, egy takaró kíséretében leköltözött a földre a két ágy közé és igazából talán ő járt a legjobban.

   Miután egy zuhany után átöltöztem a pizsamámként szolgáló régi kinyúlt pólómba, Pierre melkasára hajtottam a fejem és a szívverése ritmusára próbáltam elaludni. Ez egyszer-kétszer majdnem sikerült is, de valahányszor elnyomott volna az álom, Pierre takaró alatt barangoló keze elfeledtette velem, hogy igazából aludni szeretnék. Nos, nem mintha panaszkodnék. Egy idő után azonban ő is belefáradt és a nyugodtan szuszogó srácok között végül minket is elnyomott az álom.

Off-poszt, de még milyen! :D

Nem, most nem új részt hoztam, hanem valami sokkal, de sokkal jobbat! :D Nemrég volt születésnapom, és az én fantasztikus, utolérhetetlen és legeslegjobb barátaim amellett, hogy fél évre elegendő édességellátmánnyal is felpakoltak (oké, lehet, hogy elfogy az egész egy hét alatt, de értitek), megleptek egy olyan dologgal, amire soha nem számítottam volna.
Páran közülük olvassák ezt a blogot, és úgy döntöttek, kiadják az én hobbiszinten kreált amatőr irományaimat. KÖNYVBEN.
A többit gondolhatjátok. Saját munkájuk az egész, borító, hátlap, elrendezés... és igen, saját példányuk is van. Annyira hihetetlen, komolyan. A bulim programjába pedig ezáltal beleépítették a pikánsabb részek felolvasását. Jejj. Szeretlek titeket. (de amúgy tényleg, nagyon!)

És most képek. (Nem bírtam volna megállni, ne hülyéskedjetek :D)

22. Rész

Khm, khm. Átírtam ezt a részt. Bocsánatot kérek attól, akit összezavartam! :3

Hellóóóóóó. Eltűntem. Sokáig. Tudom. :( 

És továbbra sem tűnik úgy, hogy rendszeresen fogok írni... De azért igyekszem. Tényleg. Ez a rész kárpótlásul valamivel hosszabb. Na nem sokkal. De mégis. És bocsánat. (Mentségemre szóljon, hogy egy hetet Párizsban töltöttem. Vagyis... ez nem is igazán mentség. Csak egy tény. Amit előszeretettel osztok meg az emberekkel. Mert rohadtul jó volt. Hah. Párizs jó hely. :D) 

Okéokébefejeztem. Jó olvasást!:)

(Ja. És van új dizáájn. Fejlécre azóta sem futja. Tehetségem semmi. De legalább kinéz valahogy az oldal:) )

- Viv. –hallottam. –Viiiv.

- Mi vaaan? –nyögtem, még mindig csukott szemmel.

- Az oldalamban könyökölsz.

- Ja… bocs. –húztam el a kezem.

- Viv.

- Basszus, Seb, mit akarsz még? –csattantam fel. Mikor nem jött válasz, kelletlenül kinyitottam a szemem és pislogtam párat, hogy hozzászokjak a fényhez.

A látvány hihetetlen volt. Mindenek előtt elhúztam a karom Seb ágyékáról (egy zavart bocsánatkérés kíséretében) és körülnéztem a szobában. Pierre – akin félig-meddig feküdtem – nyitott szájjal aludt mellettem, Chuck pedig az ágy másik végében ülve nézett valamit az okostelefonján. David, mint később kiderült, leesett éjjel az ágyról, ezért átmászott Amber mellé, de mindent összevetve mégis nekik volt a legtöbb helyük mozogni.

Körülbelül fél óra hátfájós és panaszkodós ébredezés után, mindenki talpon állt. A következő nagy probléma a zuhanyzásnál következett, mivel haton voltunk egyetlen fürdőszobára. Tehát következett az érett felnőttekhez méltó kő-papír-olló bajnokság, ami szerint másodiknak kerülök majd sorra, David után. Pierre, aki csúfos vereséget szenvedett, felajánlotta, hogy míg végzünk, kimegy megkeresni Jeffet.

Egy órával később értetlenül bámultam Sebre és Chuckra. David – és Amber, aki néhány perccel később utánament, ugyanis még mindig nem jöttek ki a fürdőszobából.

- Szerintetek élnek még? –kérdeztem aggódva.

- Tuti. David szeret alaposan megmosakodni… -mondta Chuck.

- És Amber is nyilván segít neki. –tette hozzá vigyorogva Seb.

- De akkor is, már egy órája bent vannak. –erősködtem és próbáltam nem arra gondolni, hogy mit csinálhatnak odabent.

- Hé, lehet, hogy megtalálták a Titkok Kamráját! –kapta fel a fejét Seb.

- Tényleg, Seb. –rázta meg Chuck a fejét röhögve. – Valószínű.

   Egy idő múlva kinyílt a szoba ajtaja és Pierre lépett be rajta a morcos Jeffel a nyomában. A hangulat egyből megváltozott, és néztük, ahogy a gitáros morogva huppan le Amberék ágyára. Pár pillanatnyi kínos csönd után Jeff felröhögött.

- Látnotok kéne a fejeteket! –mondta. –Na de nyugi van, élek, nem? Igazából nem is volt olyan rossz odakint.

   Na erre már mindenkitből kitört a röhögés és elkezdték Jeffet szivatni, aki arról szorizott, hogy őt bizony az éjjel közepén igenis lepisilte egy kutya. Mert ugyebár a szálloda területére tilos állatokat behozni, szóval Jeff valószínűleg valamivel a folyosón alvás előtt szedte össze a kutyapisiszagot, de ettől függetlenül nem állt szándékában előttünk elmenni zuhanyozni – mondván, hogy mi is szenvedhetünk kicsit.

   Mikor egy örökkévalóságnak tűnő idő után kinyílt a fürdőajtó és Amber és David léptek ki, Seb egy morgással közölte velük, hogy ha mindenki ennyit ülne odabent, megint csak sötétedés után jutnánk ki a szállodából. Én próbáltam a tőlem telhetően leggyorsabban elkészülni és ahogyan kiürült a fürdőszoba, beugrottam a zuhany alá. Pár perccel később hallottam, hogy nyílik az ajtó és Pierre mászott be mellém a zuhanyzófülkébe.

- Ne már Pierre, nem vagyunk mi Amber és David! –nevettem, mikor megcsókolta a nyakam és magához húzott.

- Csak takarékosak vagyunk. Spórolunk a vízzel… és az idővel is. –közölte egy félmosoly kíséretében, de nem hagyta abba, amit csinált.

- Nem hiszem, hogy ez időspórlás lenne. –toltam kicsit hátrább magamtól, de nem tudtam megállni mosolygás nélkül.

- Ahogy akarod. –vigyorgott. –Felőlem maradhatunk a zuhanynál, hosszú még a nyaralás…

- Én is épp így gondoltam. –csókoltam meg, és igyekeztem ígéretemhez hűen gyorsan befejezni a zuhanyt.

   Tíz perccel később –a többiek megkönnyebbülésére- már Seb volt bent a fürdőszobában és délelőtt 11 körül már az egész társaság indulásra készen állt. Pierre ugyan még erősködött, hogy zavarja a Jeffből áradó kutyapisiszag, de a már tusfürdőillatú gitáros egyszerűen a szemébe röhögött.

   A gyomorkorgás egyértelművé tette, hogy az első utunk a szálloda étkezőjébe vezet, amit – a szerencsénket tekintve nem meglepő módon – zárva találtunk.

- A reggeli tízig volt, ebéd pedig csak délben lesz. –közölte homlokráncolva Chuck, miközben az ebédlő ajtajára kitett táblát tanulmányozta.

- Az még egy óra… -nyögtem fel a hasamra szorított kézzel. –A tengerparton van büfé?

- Még szép! –mondta David és hátraarccal el is indult a strand fele.

- Várj… -szólt utána Amber. –Ha már lemegyünk a partra, magunkkal kéne vinni a cuccainkat is.

- Ne már Amber… Éhen halunk. –panaszkodott Jeff.

- Majd hivatkozhatsz erre, mikor egész héten az ágyban fogsz szenvedni, mert leégett a hátad. –közölte Amber és elindult felfele. Mi kelletlenül követtük, mivel a leégés gondolata cseppet sem aggasztott minket az éhségünk miatt.

   A szobába belépve pár perc alatt összekapkodtunk minden holmit (Jeff „azért sem” vitt magával naptejet) és röhögve-hangoskodva indultunk meg végre a part fele. Amber örömére volt ott tengerparti salátabár (valaki elmagyarázná, hogy lehet túlélni, CSAK salátán??), míg mi, többiek, inkább kétes eredetű hotdogot reggeliztünk. Mikor végre mindenki jóllakott, boldogan huppantunk le a meleg homokra.

- Soha többé nem állok fel. –jelentette ki Seb.

- Ugyan már. –csapott rá Amber a lábára. –Még nem is voltunk a vízben!

- Ha rajtam múlik, nem is leszünk. –közölte az ugyancsak  jóllakott Chuck.

   Amber ekkor belekezdett egy monológba arról, hogy rendszertelenül eszünk és túl sokat, de ez senkit nem érdekelt igazán. Kis idő elteltével Pierre is megérkezett két jegeskávéval, és felajánlotta, hogy sétálhatnánk egyet. Azonnal kaptam az ötleten, mivel érkezés óta nem igazán töltöttünk el időt kettesben (ha a sietős zuhanyt nem számoljuk).

- Gyönyörű ez a hely. –mondtam, mikor végre elindultunk.

- Nem annyira, mint te. –válaszolta Pierre, mire a szemeimet forgattam.

- Lehetnél ennél is nyálasabb? Hol tanulod az ilyeneket?

- Azt olvastam, a lányoknak bejönnek ezek a szövegek. –nevetett.

- Úgyérted, a nyálas klisék? Hát nem. Ha el akarsz csábítani, adj kaját, menjünk szórakozni és smároljunk a kanapén. –közöltem rezzenéstelen arccal, mire mindkettőnkből kitört a röhögés.

- Abban is benne vagyok. –mondta.

- Valahogy sejtettem.

   Már jó ideje sétálhattunk, amikor eldöntöttük, hogy most már ideje lenne visszamenni a többiekhez. A nap perzselte a bőrömet, de semmi sem ért fel az érzéssel, amikor a lábujjaim a nedves homokba fúródnak, miközben Pierre kezét fogva ballagtunk. Egy idő után megpillantottuk a többieket is – Amber Daviddel és Chuckal nevetgélt az óceán vizében, Jeff pedig valamilyen koktélt szürcsölgetett a homokban ülve. Végül Seben akadt meg a tekintetem, aki egyenesen állt, és a tengert fürkészte, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy Amberék után megy. Ekkor viszont érdekes dolog történt. Egy lány – korunkbeli, élénkvörös hajjal és sötétzöld fürdőruhában –hangosan nevetve Seb hátára ugrott.

   Összezavarodva néztem Pierre-re, aki összevont szemöldökkel rázta meg a fejét. Sebet is meglepetésként érhette a „támadás”, mert kis híján elvesztette az egyensúlyát, mielőtt a lány felé fordult volna.

- Megvagy, Kyle!  -kiáltotta a lány, ám mikor szembenézett Sebbel, kicsit összezavarodott. –Hoppá. Te nem vagy Kyle. Bocsi! –nevetett tovább. Seb kérdően nézett rá, és mi sem voltunk kevésbé meglepettek. Valamiért ismerős volt a csaj, de meg nem tudnám mondani, honnan ismertem. Mondjuk ezt nyugodt szívvel foghaton a pocsék arc- és névmemóriámra is.

- Hát nem. –röhögte végül el magát Seb, majd végignézett a lányon és idiótán elvigyorodott. –De lehetek, ha szeretnéd…

- Istenem. –temettem a kezembe az arcom. Igen, lehet valaki ennyire idióta.

- Kösz, inkább kihagyom és megkeresem az igazi Kyle-t. –nevetett a csaj. –És ne haragudj, hogy rád ugrottam. Csak hátulról hasonlítotok. Meg amúgy is ismerős vagy…-hunyorgott.

- Aha… Nos, szerencsés ez a Kyle gyerek. És semmi baj, akármikor összetéveszthetsz vele… -válaszolt Seb és a furcsa mosoly nem hagyta el a szája szegletét.

- O-oké…? Amúgy Charlotte vagyok.

Charlotte… Várjunk csak. Ez az a Charlotte, akit én ismerek? Ismét szemügyre vettem és egyből egyértelmű volt a hasonlóság. Mikor utoljára láttam, még természetes barna haja volt, amit folyamatosan egyenesre vasalt. Össze sem hasonlítható a most ide-oda göndörödő, hullámos vörös hajával. Úgy döntöttem, hogy mielőtt Seb még nagyobb idiótát csinálna magából, közbelépek.

- Te meg hová mész? –nézett rám Pierre, aki egészen eddig, hozzám hasonlóan földbe gyökerezett lábbal bámulta a kifejlődő jelenetet.

- Beköszönök. –vágtam rá egy vigyor kíséretében és odaszaladtam Sebékhez.

- Vivienne? –fordult felém csodálkozó arckifejezéssel Charlotte.

- Helló, Char! Rég nem láttalak, megváltoztál. –mosolyogtam rá.

- Rólad viszont ez nem mondható el, pontosan ugyanúgy nézel ki, mint régen. –viszonozta a mosolyt.

- Látom,  megismerkedtél Sebbel. –mutattam a meglepődötten pislogó srác fele.

- Mondhatni. –mosolygott. –Szóval Sebnek hívnak?

- Ömm… aha... –nyögte Seb elvörösödve.

- Én meg Charlotte vagyok! –vágta rá a lány, kissé ijesztő lelkesedéssel. –Ja, de várj. Már mondtam.–nevetett.

- Öhm… aha. –válaszolt Seb. –Szóval, honnan ismeritek egymást?

- Char az unokatesóm. Habár, ami azt illeti, eléggé rég találkoztunk…

- Ja, mert te fogtad magad és elhúztál Kanadába, és minket meg otthagytál Szar-lantában.

- Hogy… hol? –pislogott Seb, mostmár végképp összezavarodva. Szegény.

- Atlantából származom, nem is mondtam? –fordultam felé.

- Nem, nem igazán. –válaszolt. –De mindegy is. Szóval, Charlotte, te is itt szálltál meg valahol a közelben?

- Ja, alig kaptunk szállást, pedig még júniusban foglaltunk.

- Nos, igen, van, aki előre gondolkodik ilyeneken. –néztem rá szúrósan Sebre, mire ő elnevette magát.

- Ja, mi heten csövelünk egy kétszemélyesben. –magyarázta Charlotte-nak. –De Viv, igazán nincs amiért panaszkodj, elhoztunk nyaralni, meg minden…

- Igaz-igaz. Na de ha ilyen jól elvagytok Charlotte-val, akkor nem bánjuk, ha éjjel nála alszol… -kacsintottam, mire Seb fülig vörösödött, Char meg elnevette magát.

- Azért ott még nem tartunk. –válaszolta végül, szándékosan megnyomva a még szócskát. Hú. Hát a vonzalom az tuti megvan. Lehet, hogy jobb ötlet lenne hagyni őket, mielőtt fényes nappal a szemem előtt egymásra másznak.

- Na gyerekek, én megyek, mielőtt Pierre-nek eszébe jutna, hogy itt hagyjon. –vetettem Seb-re egy bíztató pillantást. –Jó… szórakozást. –mosolyogtam.

- Az az a srác ott a homokban? –kérdezte Charlotte, kissé meglepődve.

- Aha. –vigyorogtam.

- Lesz még amit mesélj te nekem! –vonta fel a szemöldökét és elismerően Char.  Végül sikerült elköszönnöm tőlük és láttam, ahogy Seb újabb próbálkozást tesz, hogy bevágójon a csajnál. Azért drukkolok nekik. Aranyosak lennének és Sebnél jobb fej srácot kívánni sem tudnék az én kedvenc unokatesómnak. Így hát, óriási vigyorral Pierre fele fordultam, aki törökülésben ült a homokban, ellenállhatatlan félmosollyal a szája sarkában, és arra gondoltam, hogy ez a nyaralás mindannyiunk számára rohadtul fantasztikusnak ígérkezik.

21. Rész

Sziasztook! Hú. Nem tudom, mit mondhatnék, kábé egy örökkévalóság telt el azóta, hogy utoljára frissítettem... (pontosabban a legutóbbi rész még tavaly volt...) De most itt vagyok, az egyhetes vakáció közepén és végre sikerült összehoznom valamit. Ezentúl igyekszem. Megígérem. ^^ Valamint megkérhetlek arra, hogy ha olvasod (és van Gooogle fiókod persze), kommentelj? Nem kell minden poszthoz, elég ehhez az egyhez, csak hogy tudjam, ki olvassa. :) Persze, tudom, hogy vannak, akik nem kommentben, hanem chaten nyilvánítanak véleményt, azoknak is köszönöm! :D Na de jó olvasást hozzá :)

   Mikor leszállt a repülőgépünk, próbáltam türtőztetni magam és nem izgatott ugrálásba kezdeni. Elvégre a többiek gyakran utaznak, nyilván hozzászoktak az új helyekhez… én viszont nem. De amire nem számítottam, az az volt, hogy a srácok ovódásokat megszégyenítő módon viharoztak le a repülőről és türelmetlenül pattogva várták a csomagokat, hogy végre elindulhassunk a hotel fele. Amiről az is kiderült, hogy nincs előre lefoglalva, mert „majd csak kapunk helyet valahol”. Hát, nekem már az gyanús volt, hogy Pierre épp hogy az utolsó repülőjegyeket vette meg, de ők a gyakorlott utazók, úgyhogy bíztam bennük. Később viszont kiderült, hogy kár volt.

- Hogy érti, hogy le vannak foglalva? Minden szoba? –kérdezte a recepcióstól David, döbbenten pislogva.

- Egy szabad szobánk van, két személyes, pótággyal. –magyarázta a férfi a kínosan egymásra tekintgető társaságnak.

- Nem értem. Máskor mindig kapunk helyet.

- Máskor vannak is szabad helyek, de a héten fotballbajnokság van a városban és a környéken minden szobát kivettek… -válaszolt a recepciós.

- Esetleg meg tudná nézni, hogy mikor szabadulnak fel szobák? –nyelt egyet Pierre, felénk pislogva. A férfi bólintott és kattintott néhányat a számítógépén.

- Holnapután a délelőtti órákban távozik egy tizenkétfős társaság. –mondta végül. –Összesen négy szobát vettek ki, szeretnék most lefoglalni őket?

- Persze. És… -sóhajtott Pierre –A kétszemélyes szobát is kérjük.

   Mikor sikeresen bejelentkeztünk, arrébb álltunk, hogy a recepciós hallótávolságán kívül beszélni tudjunk.

- Basszus, sajnálom. –tört ki Pierre. –Nem így akartam… De Amber és Viv, ti megkapjátok a szobát, a pótágyról meg majd sorsolunk, hogy ki alszik benne. A többiek meg megpróbálkoznak valahol máshol…

- Hé, Pierre. –fogtam meg a karját, hogy lecsillapítsam, mert látszott rajta, hogy elég ideges. –Nem megyünk külön helyre. Ti még komolyan nem csináltatok ilyet? –vigyorodtam el. A társaság összeráncolt szemöldökkel nézett rám, nyilván azon gondolkoztak, mi a baj velem.

- Nem értelek, Viv. –mondta Chuck. –Mit nem csináltunk még?

- Srácok, ti komolyan kimaradtatok a csóró élet bulijaiból?

- Viv, jól vagy? Mi a fenéről beszélsz? –fordult hozzám Jeff is.

- Maradjunk annyiban, hogy sok jó ember kis helyen is elfér. Egyetemen többen is elaludtunk már kisebb szobában. Mindenki feljön és megnézzük a szobát, aztán pedig bebizonyítom, hogy mindannyian beleférünk.

- Viv, ugye felfogtad, hogy heten vagyunk? –pislogott hitetlenkedve Seb.

- Persze. Na de gyertek. –ragadtam meg Pierre karját és a szobák fele kezdtem húzni.

   Mikor felértünk, nem kellett csalódnom, tényleg hatalmas ágyak voltak a szobában. Fél óra győzködés után a srácok is belátták, hogy - ha kényelmetlenül is - de elférünk majd. Ugyan Pierre-re még mindig rájött a bocsánatkérés-áradat, amiért foglalás nélkül idejöttünk, a nyaralás akkor is szuperül indult.

   A kipakolással, mint később kiderült több probléma volt, de végül az is sikerült. Lehet, hogy David és Chuck, akik még visszamentek véglegesíteni a foglalást nem örülnek majd annyira, hogy a cuccaiknak csak az ágy alatt találtunk helyet, de így egyelőre mindenki elfért. Mivel már eléggé későre járt, eldöntöttük, hogy lemegyünk és keresünk a környéken egy helyet, ahol vacsorázhatunk. Ahogy kiléptünk a szálloda ajtaján, a legkevésbé sem hűvös trópusi levegőbe, Jeff boldogan kiáltott fel.

- Taco Bell!

   Azonnal odakaptam a fejem, amerre ő nézett és boldogan vettem tudomásul, hogy igaza van.

- Ne már, Jeff. Ne Taco Bell-t! –nyögött Amber. –Még salátájuk sincs hús nélkül.

- Igaz… -mondtam szomorúan.

- Akkor nem taco-zunk? –kérdezte Chuck is.

- Figyeljetek, én elmegyek Amberrel keresni neki valami kaját, ti pedig lekjatok jól! – mosolygott David. Viszont mikor Amber vidáman elkezdett körbenézni más étterem után, odahajolt hozzám és a fülembe súgta: -Viv, ugye számíthatok rád, hogy szerzel némi tacot nekem?

- Persze, David. –nevettem, ő pedig elindult Amberrel.

- Tacoooo, jövünk! –kiáltotta Jeff és Pierre-el egyszerre lőttek ki a gyorsétterem bejára felé. Mi Sebbel és Chuckkal nevetve követtük őket, a személyzet pedig értetlenül bámulta az élénk társaságunkat. Na de ehhez már hozzászoktunk.

   Tíz perccel később már csendben (oké, Pierre-t leszámítva, aki valamiért úgy gondolta, hogy a teli száj sem akadályozhatja meg abban, hogy valami létfontosságút közöljön velünk) ettük a taco-nkat, jó vendéghez illően jókora koszt hagyva magunk után. Mikor felálltunk az asztalunktól és a kijárat felé indultunk, a bent dolgozók egységes megkönnyebbült sóhaját véltem hallani, ami már megszokottá vált, ha a fiúkkal mentem valahova. Teli hassal viszont még jobban eluralkodott rajtam a fáradtság, és ezzel a fiúk sem voltak másként, úgyhogy az utunk egyenesen a szállodaszobánkba vezetett. Illetve vezetett volna.

- Hányas szobában is vagyunk? –tette fel a kérdést Seb, mire kapott egy „hogy is kérdezhetsz ekkora baromságot” –féle nézést Pierre-től.

- Izé… ez tényleg jó kérdés… -haraptam az ajkamba. Persze, hogy nem jegyeztem meg.

- Ne hülyéskedjetek, rajta van a kulcson. –mondta Pierre.

- Ami Davidnél van… -motyogta Chuck. –Egyikőtök sem tudja, hányas szoba?

- Ötszáztizennégy… azt hiszem. –mondta bizonytalanul Pierre. –Vagy ötszáznegyvenegy?

- Nem, biztos vagyok benne, hogy a hatodik emeleten voltunk, nem kezdődhet ötszázassal a szobaszám! –erősködött Seb.

- Mintha lett volna benne egy hetes is… -kapcsolódtam be a találgatásba.

- Szuper. Egy szobánk van, arról sem tudjuk, hol. –vakarta meg idegesen nevetve a fejét Pierre. - Jeff? Te nem emlékszel?

  A kérdezett fél nem hogy nem emlékezett, de nem is nagyon zavartatta magát a „nincs szobánk” –cirkusszal, mivel az ingjét összetűrve és feje alá rakva, békésen szundított a folyosót szegélyező növény mögött. Hát, van aki így oldja meg…

- Fel kéne hívnunk Davidet. –javasoltam. –Lehet, hogy már visszaértek.

- Jó ötlet. –vette elő a telefonját Chuck és tárcsázta David telefonszámát. Mindeközben Pierre kibújt a rövidujjú ingjéből és elkezdte összehajtogatni azt.

- Pierre…? –vontam fel a szemöldököm értetlenül. –Te meg mi a fenét csinálsz?

- Csatlakozom Jeff-hez. –mondta, mintha magától érthetődő lenne. –Álmos vagyok.

- Ne viccelj, Pierre. A folyosó közepén fekszel le aludni?

- Elférsz te is, gyere! –lengette meg felém az ingjét. Én nevetve megráztam a fejem, de a tekintetem nem kerülhette el az így már meztelenné vált felsőtestét.

- Öltözz már fel. Davidék beengednek. –mondtam végül, mondjuk ez utóbbiban én is csak reménykedtem. Közben visszafordultunk Chuck-ékhoz, akik még mindig szótlanul álltak a telefon mellett.

- David nem veszi fel. Megpróbálod te Ambert? –kérdezte Chuck, én pedig bólintottam, elővéve a mobilom. Az ötödik kicsengés után már le akartam rakni, mikor végre beleszólt valaki.

- Viv?

- Szia, Amber. –köszöntem neki, és mosolyogva intettem a srácoknak, hogy sikerült elérnem őket. –Merre vagytok?

- Uhh. –jött a válasz.

- Uhh mi? Amber, azt kérdeztem, hol vagytok?

- Hát, Viv… - sóhajtott –Kérdezz könnyebbet.

-Ez most komoly? –nevettem el magam kínomban.

- Eléggé… De várj, adom Davidet. –mondta, mire kihangosítottam a telefont és vártam az említettet. Közben a srácok érdeklődve gyűltek körém, hogy hallgassák a beszélgetést.

- Halló? –szólt bele David is.

- Szia, David. Te sem tudod, hol vagytok? –tértem egyből a lényegre.

- Sajnos nem. Kijöttünk kajáért, aztán kicsit… eltévedtünk.

- Az szívás, haver, mi is! –ordított közbe Seb.

- Hogy tudnátok eltévedni a Taco Belltől a szállodáig? 10 méterre vannak! –hallottam David hangján az őszinte értetlenkedést.

- Hát… nekünk sikerült. –nevettem. –Vagyis persze, a szálloda az megvan, de egyikünk sem emlékszik, hányas a szoba.

- Várjatok, megmondom… nálam van a kulcs. –mondta David és kis szünet után felkiáltott. –Megvan! Ötszáznegyvenhét.

- Ez az, nem kell kint csövezzünk! –bújt vissza az ingjébe Pierre és az említett szobaajtóhoz szaladt. Mi természetesen követtük, mert már semmire sem vágytunk jobban, mint kinyúlni a puha ágyon, de ismét csalódnunk kellett.

- Nem nyílik. –állapította meg sokadik próbálkozás után Pierre.

- Na ne mondd, Sherlock. –veregette vállba Chuck. –A kulcs még mindig Davidnél van.

- Basszus, tényleg. – vakarta meg a fejét Pierre.  –David, ott vagy még? –szólt bele a telefonomba.

- Itt vagyok. –röhögött David. –Idióták vagytok, mondták már?

- Fogd be! Nem én tévedtem el két órával érkezés után. –vágtam neki vissza, szintén nevetve. Mert azért nem nehéz megtalálni a komikumot egy ilyen helyzetben…

- De, Viv, te is. Na de én leteszem, mert így sosem találunk vissza… Mi is a szálloda neve? –tűnődött el hangosan, mire kitört belőlünk a röhögés. Hogy lehet, hogy mindenki ennyire figyelmetlen volt érkezéskor?

  Mivel sok mindent nem tudtunk csinálni, leültünk a szobaajtónk elé és vártuk Davidéket. Persze Jeffet leszámíta, aki már jó félórája húzta a lóbőrt zavartalanul, de senki nem járt a folyosókon, aki rászólhatott volna. Pierre-t is sok időbe telt lebeszélnem arról, hogy kövesse, de végül leült mellém és az ölömbe hajtotta a fejét, amíg Sebék sztorizgattak. A telefonom kijelzőjért pillantva nyugtáznom kellett, hogy éjjeli két óra múlt és a nyaralás  első éjszakáját a szobánk előtt csövezve töltjük, mivel a társaságunk két tagja elveszett vacsora közben. Ez annyira jellemző.

- Azok ott David és Amber? –kérdezte a szemét dörzsölgetve Chuck, aki időközben kinyúlt a földön.

- Igeeen! –ujjongott folytott hangon Seb (azért mégiscsak az éjjel közepén voltunk egy szálloda folyosóján) és a jövevényekhez rohant.

- Hé, Pierre. –simítottam végig a haján az énekesnek. –Bemehetünk a szobába. –mondtam. Semmi válasz. Összevont szemöldökkel hajoltam előre, hogy megbizonyosodjak az egyértelműről. Elaludt.

Hirtelen nevetnem kellett a helyzet abszurditásán, főleg ahogy a közeledő David és Amber értetlenül bámulták a földön horkoló Jeffet. Mikor végre odaértek hozzánk, Amber csak elmosolyodott és közölte, hogy „cukik vagyunk”, amivel éjjel kettőkor a kemény padlón ücsörögve azért vitatkoztam volna. Mikor sikerült felköltenem Pierre-t és végre feltápászkodnunk, David a farmerja zsebéből előhalászta a szobakulcsot és végre kitárulhatott előttünk az ajtó. Természetesen egyszerre iramondtunk az üresen álló ágyak felé, ki-ki próbálva egy kényelmes pozíciót felvenni, mivel mozogni ezután már nem nagyon tudtunk. Mondhatni mint heringek a dobozban – leszámítva Ambert, aki a ma éjjeli „kiváltságos” szerepében megkapta a pótágyat. Már percek óta mozdulatlanul  feküdtünk az ideiglenes és túlzsúfolt alvóhelyünkön, mikor a csendet Pierre bizonytalanul csengő hangja törte meg.

- De hol van Jeff?

Abban a pillanatban esett le, hogy a nagy sietségben elfelejtkeztünk a folyosón szundító gitárosról. Folyott nevetés hangja töltötte meg a szobát, de senki nem mozdult, hogy szóljon neki.

- Hagyjátok, hozzászokott már. –röhögött David, arra célozva, hogy a Jeff a bulik után is legtöbbször a padlón köt ki. Ha nem lettem volna ennyire álmos, kimentem volna szólni. Így viszont, némi bűntudattal behunytam a szemem és vártam, hogy az édes sötétség magába burkoljon…

20. Rész

Sziasztoook. :D Remélem, mindenkinek fantasztikus karácsonya volt, és izgalmasan telik majd az új év is. A szilveszterről nem is beszélve, bulizzatook! :) Meghoztam az új részt, néhol nagyon döcög és nem lett a legjobb, de... hát ennyi telt :) A következő résztől majd számítani lehet egy új karakterre is, aki elég sokat fog szerepelni. Oké, nincs több mondanivalóm :)) Jó olvasáást!

   Miután Pierre lefoglalta a repülőjegyeinket holnap estére, felajánlotta, hogy hazavisz minket Amberrel, hiszen a (minden értelemben véve) mozgalmas napon mindenki kifáradt. Otthon viszont hiába reménykedtem egy hosszú és álommentes éjszakában, mivel amint beléptünk a házba és Pierre elbúcsúzott, Amber egy óriási vigyorral az arcán letámadott.

- Szóval együtt vagytok. –lelkesedett. –Oké, Viv, ne is álmodj arról, hogy elmész aludni mielőtt részletesen beszámolsz mindenről.

- Szerintem nem akarod tudni a részleteket. –vigyorogtam rá vissza, belejőve a beszélgetésbe. Ha már úgyis kifaggat, nem fogom a percenként elvörösödő vihogó tinilányt játszani.

- Jaj, dehogynem. –válaszolta nevetve. –Kezdhetnéd mondjuk a randival. Milyen volt, míg félbe nem szakított a paparazzi?

- Fantasztikus. Pierre nagyon aranyos volt, az egész tökéletesnek indult, aztán jött a vaku…

- Jaj, Viv, média ide vagy oda, nagyon szerencsés vagy! –vigyorgott.

- Tudom. –nevettem én is el magam. –De azért te sem panaszkodhatsz. Daviddal ketten nagyon összeilletek és rengeteget törődik veled.

- Azért ő sem volt mindig ilyen mintabarát, ha látnád, miket csinált, mielőtt összejöttünk…

- Na ezekre a sztorikra kíváncsi leszek. –válaszoltam. –Amber, még mindig nem hiszem el, hogy holnap a Bahamákra repülünk… -váltottam témát, reménykedve abban, hogy nem fog arra rákérdezni, hogy mi is történt pontosan miután visszaértünk a házba Pierre-el.

- Én sem, hidd el. Holnap korán kelünk, muszáj lesz bevásároljak.

- Amber, van elég ruhád. –nevettem el magam.

- Viccelsz? Ruhából sosincs elég. Kilenckor költelek.

- Hajnalban? Neeee… -könyörögtem és a gondolat is kirázott, hogy reggel tíz előtt kibújjak az ágyamból.

- Viv, egyszer, a kedvemért. –mosolygott rám.

- Jó, előfordulhat, hogy túlélem az ébredést, de jössz nekem egy kávéval. –röhögtem. Igen, ha az ébresztőmről van szó, hajlamos vagyok túldramatizálni a helyzetet.

- Ahogy akarod, Viv. Egyébként David üzeni, hogy átküldték az All Time Low-os képeket neked e-mailben,  majd nézd meg őket.

- Hú, oké. –válaszoltam. –Mondd meg neki, hogy megnézem. Jóéjt, Amber. –álltam fel mellőle.

- Jó éjszakát, Viv.

   A szobámba beérve kényelmesen elhelyezkedtem a párnák közt és az ölembe vettem a laptopom. A fiókomban tényleg ott várt az e-mail Davidtől és a képeket megnyitva nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak. Hirtelen ötlettől vezérelve fogtam az egész mappát és feltöltöttem a képeket a Facebookra. Más körülmények közt ezt sosem tettem volna meg, de pár nap múlva úgyis mindenki tudni fog rólam és Pierre-ről, szóval néhány kép velük és az All Time Low-al már amúgy sem változtat semmin. A mappát „Egy felejthetetlen nap”-nak neveztem el, feltöltés közben viszont megakadt a szemem az utolsó képen.

   Ezt a képet észre sem vettem az előbb, és láthatólag az sem tűnt fel, mikor David fényképezett. Még azelőtt készülhetett, hogy beálltunk volna az első közös képre és a kanapén ülve nevetünk valamin. Mellettem Pierre ül, a keze az enyémen… mennyit ihattunk aznap este? Nem emlékszem, hogy a kezemet fogta volna. Én éppen Jack irányába nézek, aki valami poént mesél, folyamatosan röhögve magán, Pierre szeme pedig rajtam. Nem tudom, mitől, de ez a kép annyira kifejező és meghitt hangulatot áraszt, hogy önkéntlenül is elmosolyodok. Kis hezitálás után végül ezt a képet is felteszem a Facebookra. Egy paparazzi lekapott minket smárolás közben. Ez semmi ahhoz képest. Számomra mégis sokkal, de sokkal több.

   Pár perc elteltével a laptopom őrült pittyegésbe kezd. Az első néhány értesítés néhány lájk a régi osztálytársaimtól és ismerősömtől, aztán megjelenik Brigitte neve az értesítések közt és tudom, hogy egy óriási Caps Lock tornádóra számíthatok. Nem is kell csalódjak, az ilyen rajongó-kitörései mindig megnevettetnek, akkor is, ha pillanatnyilag utálom őt. Szinte minden kép alá írt hozzászólást, és látszodt rajta, hogy nem kicsit volt kiakadva. Nevetve kezdem el olvasni a képtelen és néha értelmetlen szövegeket, amiket a képek alá írt. Az első kép az All Time Low-al közös képem volt, és valószínűleg feltöltési sorrendben látta és kommentelte a fotókat, mivel az első hozzászólásai döbbent helyett zavarodottak voltak.

Pár képpel később, annál, amin Alex arcon puszil, ismét kitört a Brigitte-tornádó.

Visszafolytott nevetéssel olvastam végig a hozzászólásait, elérve addig a képig, ahol mindkét bandával együtt pózolunk.

Hú, Brigitte bepörgött. Ez emlékeztet arra, amikor még jóban voltunk és egy-egy cikket vagy koncertjegyet meglátva kitört belőle a fanatikus rajongó. Hiányoztak azok a napok. Akármennyire is szörnyű volt, amit tett, hiányzott az őrült, megszállott legjobb barátnőm. Ezt az érzést figyelmen kívül hagyva görgettem le, egészen az utolsó képig, s ezáltal Brigitte utolsó hozzászólásáig.

  

   Akármekkora is a késztetés, hogy mindent leírjak, kényszerítem magam arra, hogy visszaemlékezzek, mit tett. Jó, lehet, hogy ezáltal vált ilyen fantasztikussá az életem, amilyen, de elárult és nem tudnék még egyszer megbízni benne. Válasz helyett kijelentkezek és kikapcsolom a laptopom, reménykedve abban, hogy a hátralevő kilenc órában sikerül majd kialudnom magam.

w

   Nem. A válasz nem, képtelen vagyok a korán ébredésre. Amber visszafolytott nevetéssel bámulja a kínlódásom, hogy szalonképessé varázsoljam magam, de mentségére szóljon, hogy ígéretét betartva isteni kávéval várt. Az életmentő folyadékot kortyolgatva előadta az ötleteit, hogy hova mennénk bevásárolni, én pedig készségesen bólogattam a hosszúnak ígérkező délután terveire.

- Amber, hétkor indul a repülőnk. Ez azt jelenti, hogy hatra kint kell legyünk a reptéren és nem ártana becsomagolni sem, amit vinnénk magunkkal. Nem hiszem, hogy jutna időnk bejárni három bevásárlóközpontot. –próbáltam értésére adni az tervei képtelenségét.

- Hát, igazad lehet… -gondolkozott el. –Akkor marad a legközelebbi pláza.

   Ugyan a hátam közepére kívántam most egy ilyen bevásárlóutat, nekem is be kellett látnom, hogy Amberrel ellentétben nekem tényleg nem lesz, mit felvennem a tengerparton. Meggyőztem, hogy ahelyett, hogy minden egyes üzletet körbejárnánk, elég, ha csak azokba megyünk be, ahonnan valóban szükségünk lehet valamire. Viszont Amberrel a vásárlás így is fájdalmasan hosszúnak tűnt.

   Na ne értsen félre senki, imádom Ambert, de a vásárolgatás sosem volt az én világom. Ha valami kell, azt tíz perc alatt letudom és nincs szükség rááldozni egy egész délutánt. Ezért szerettem jobban egyedül vásárolni, de ami azt illeti, egész jól végig tudtuk beszélgetni az utat. Végül délután három óra fele Amber is egyetértett abban, hogy elég volt, és boldogan vettük tudomásul, hogy jut még idő egy gyors Starbucksra is.

   Az üzletbe belépve rendeltünk magunknak egy-egy kávét, és azt szürcsölve folytattuk a beszélgetést. Amber mesélt arról, hogy milyenek voltak a srácok, mikor először megismerte őket, és még Pierre és Michelle kapcsolatáról is megtudtam egy keveset. Michelle modellként dolgozott és a kapcsolatuk nem igazán a mély beszélgetéseiken alapult. Míg együtt voltak, Michelle-t többször látták ezzel-azzal kavarni, de Pierre egészen addig senkinek sem hitt, míg a saját szemével meg nem bizonyosodott a lány hűtlenségéről. Hú. Már értem, miért viselkedett olyan megértően, mikor Charles-ékról meséltem neki. Ez sem lehetett szép látvány.

   Miután kibeszélgettük magunkat és a kávénk is elfogyott, a koffein által felélénkülve indultunk haza bepakolni. A pakolás viszonylag könnyen ment, és úgy végződött, hogy Amber cuccainak egy részét is be kellett szuszakolni hozzám, mert az ő bőröndjébe már nem fért. Mondjuk számomra örök rejtély marad, miért kell 23 különböző felsőt vinni egy tíznapos útra, de úgy látszik, neki ez nélkülözhetetlen. Mikor behúztuk a cipzárt, mintegy végszóra megszólalt a csengő, mi pedig az bejárathoz siettünk, hogy beengedjük a srácokat.

   Az ajtót kinyitva az egymás mellett sorakozó fiúkkal találtuk szembe magunkat, akik köszönés helyett csak idétlenül vigyorogtak. Aztán megláttam. Amber is körülbelül velem  egyidőben vehette észre, mert tágra nyílt szemmel pislogott, mikor döbbenten ránéztem. A srácok nadrágja ugyanis egytől egyig fel volt púposodva „azon” a bizonyos helyen, ők pedig az arckifejezésünk láttán elröhögték magukat.  Végül mind az öten egyszerre nyúltak bele a nadrágjukba, hogy az onnan kihúzott sapkát a fejükre húzzák. Ekkor belőlünk is kitört a nevetés és ha már elkezdtük, lehetetlenség volt abbahagyni.

- Eredeti. –jegyeztem meg.

- Ugyan már, ez Pierre-style. –nevetett David.

- Sokat gyakoroltátok? –kérdezte Amber a röhögő társaságtól.

- Ezzel telt a délutánunk. –válaszolt Pierre. –Na, de készen álltok az útra?

- Tökéletesen. –vigyorogtam. – Még mindig nehezemre esik, hogy elhigyem.

- Pedig ideje, mert pár óra és odafent repülünk! –lelkesedett David és bement Amber szobájába, kihozni a bőröndjeinket.

   A repülőtérig két taxival mentünk, ott pedig szinte pillanatok alatt átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen. Pierre ezt azzal magyarázta, hogy rengetegszer repülnek, így a reptér dolgozóit is jól ismerik. De attól nem lehetnének öngyilkos terroristák? Na nem mintha panaszkodnék. A váróteremben töltött idő jó hangulatban telt, szerencsére a repülőnk sem késett, így minden zökkenőmentesen zajlott. Persze, mint mindig, itt is volt, aki felismerte a srácokat és aláírást és közös fotót kért tőlük, amit ők mosolyogva teljesítettek is.

   A repülőn három-három szék volt minden sorban, így az is külön vitát eredményezett, hogy ki hova ül.

- David, húzz a helyemről. –követelte Jeff.

- Bocs, de már leültem. –vigyorgott rá David. Gondolhattam volna, hogy megküzdenek az ablak melletti helyekért. David mellett Amber ült, akinek esze ágában sem állt vitába szállni a többiekkel, mivel nem rajong a magasságért.

- Pierre?  -vontam fel a szemöldököm, mikor megláttam, hogy ő is az ablak mellett foglalt helyet.

- Viv! Ugye mellém ülsz? –villantott rám egy félmosolyt.

- Persze, ha helyet cserélünk. –nevettem. Én sem hagyom magam harc nélkül.

- Nincs módja, hogy azt elérd. –vigyorgott magabiztosan.

- Gondolod? –kérdeztem ártatlanul és melléhuppantam a középső székre. Az önelégült vigyora még nagyobbra nőtt, amíg meg nem látta, mire készülök.

   Óvatosan megnyaltam a szám, majd fél kezemet a combjára tettem. Lassan közelítettem hozzá és megcsókoltam a füle mögötti pontot, majd lefele haladtam a nyakán. Mikor viszont a szája sarkába értem és végigsimított a hajamon, hogy megcsókoljon, hirtelen elhúzódtam tőle és mintha mi sem történt volna, elővettem a telefonom, hogy kikapcsoljam. Zavart tekintettel pisolgott, mintha nem hitte volna, ami az imént történt. De végül azt tette, amire számítottam.

- Jó. Oké, tied a hely. –állt fel, hogy helyet cseréljen velem. Én boldogan vigyorogtam rá és leültem az ablak mellé.

- Remélem, ezt senki sem látta. –nevettem.

- Ne reménykedj. –jött a válasz David felől.

- Basszus, Viv, tényleg elcsábítottad az ablak melletti helyért? Ez egy három és fél órás út. –röhögött Chuck is.

- Ezt megérte végignézni. Bele akartam szólni, hogy menjetek szobára, de Pierre arckifejezése felbecsülhetetlen. –mondta Seb is.

- Viv, ez szemét volt. –húzott magához Pierre. –Na de most már ezt is megérdemlem. –csókolt meg lassan én pedig boldogan merültem bele az élménybe. Meglepetésemre ezúttal Sebék is befogták, így zavartalanul smároltunk, míg a hangszóróból megszólaló pilóta hangja félbe nem szakított.

- Üdvözlök minden kedves utast a fedélzeten. A repülőgép felszálláshoz készülődik…