23. Rész

Helló, megint eltűntem. Azt hittem, nyáron több időm lesz írni, de igazából semmi nem volt és a következő heteim is be vannak táblázva. De megígérem, hogy mikor tudok, írok még:) És nem egy nyári bejegyzéssel készülök ez után. Nálam is zajlik az élet, a nyaram eddigi fénypontja meg igazából az volt, amikor megszereztem egy darabot Oli Sykes (igen, ő!) törülközőjéből és első sorban álltam a koncerten :3 (ezt muszáj mindenkivel közöljem. komolyan. muszáááj.) Na de itt az új rész. :D És megint felhívnám a figyelmeteket, hogy a 22. rész végét átírtam és nagyon sajnálom:) Anélkül ennek nem sok értelme lesz:) Na de jó olvasást!

- Te meg honnan ismered a csajszit? –tette fel a kérdést Pierre azonnal, ahogy lehuppantam mellé.

- Unokatesóm. –vigyorogtam. –Nem gondoltam volna, hogy épp itt futok össze vele.

- Hát, kicsi a világ. Úgy tűnik, nem utoljára találkoztok, már ami a Seb-helyzetet illeti… -mutatott Pierre az említettek irányába, és tényleg. Seb éppen odanyújtotta Charlotte-nak a telefonját, aki mosolyogva írt be valamit. Valószínűleg a számát. Hm, ez is jól kezdődik.

- Tudod, hogy mihez van most hangulatom? –nézett rám Pierre, egy félmosollyal a szája sarkában.

- Majd te elmondod.

- Mit szólsz egy fagyihoz?

- Akármikor jöhet. Habár azt hittem, jobb ajánlatod van… -vigyorogtam rá szemtelenül, mire magához húzott és arcon puszilt.

- Még nem láttad a fagyizót, ahova vinni akarlak. –jelentette ki és feltápászkodott, mire én is követtem a példáját.

   A hotellel ellentétes irányba indultunk el és ahogyan távolodtunk a belváros fele, egyre inkább reménykedtem abban, hogy visszatalálunk még. Pierre végigvezetett néhány szűk macskaköves utcán, tele giccses, turistavadász boltokkal, és nem sokkal később elérkeztünk egy olyan fagyizóhoz, ami mellett amúgy simán elsétáltam volna. Nem volt túl nagy, sem pedig feltűnő, viszont ennek ellenére rengetegen voltak odabent.

- Komolyan ki akarjuk állni mi ezt a sort? –nyögtem, mikor beléptünk az ajtón. –Innen még a választékot sem látni.

- Pontosan ezért mondod ezeket. –vigyorgott Pierre. –Mert még nem láttad a választékot.

   Nos, ettől függetlenül jó tíz perc eltelt, mire az előttünk állóknak mind sikerült eldönteniük, milyen fagyit szeretnének. Mikor azonban mi kerültünk sorra, sikerült szájátva maradnom az előttünk felsorakoztatott fagylaltízek széles kínálatát látva.

- Na? –nevetett Pierre az arckifejezésemen. –Mit mondtam én?

- O-oké… Igazad volt. De most komolyan választanom is kell? –pislogtam, kissé megdöbbenve.

- Igen, az nem ártana. Én például… chilis csokit és levendulát kérek. –fordult az eladóhoz mosolyogva.

   Pár másodperc tétovázás után végül nekem is sikerült választanom és egy-egy gombócnyi tejesekávé és grapefruitfagyival a kezemben vigyorogtam Pierre-re. Ő fizetett és kiléptünk a zsúfolt helységből, elindulva az utcán, üres pad után kutatva.

- Te jó ég. –sóhajtottam. –Ez a fagyi a mennyország. Jobb akármilyen perverz időeltöltési ajánlatodnál.

- Na azért ne becsülj alá. –nevetett fel Pierre. –A fagyi az az előjáték.

- Hát annak elég ütős. –ismertem el. –Na és ezután hova megyünk?

- Folytatni talán amit elkezdtünk? –vigyorgott tovább.

- Vagy felfedezhetnénk mondjuk a várost. –ajánlottam. –Vaaagy… taníts meg szörfözni!

- Hát… ezek is lehetőségek. Kezdjük inkább a szörfözéssel. A város éjjel az érdekesebb. –ragadott kézen és még mindig a fagyinkkal a kezünkben, elindultunk a part fele.

   Miután Pierre nyugtázta, hogy a hullámok tökéletesen megfelelnek ahhoz, hogy egy hozzám hasonló kezdő élve kikerülhessen a gyakorlásból, bérelt magunknak egy deszkát és ruhát a közel felállított sátorból. A hűvös vízbe lépve kissé elbizonytalanodtam, de végül követtem őt a hullámok közé, térdmagasságig. Ott a vízre fektette a szörfdeszkát és várakozóan felém pillantott.

- Most mi? Álljak fel rá és várjam a hullámokat, mint a filmekben? –vontam fel a szemöldököm.

- Dehogyis, te bolond. –nevetett. –Első lecke: feküdj a deszkára.

   Miután már ez a feladat is bonyolultnak bizonyult (a hullámok nem igazán voltak a segítségemre, ami a deszkán maradást illeti), Pierre a karját a deszkán tartva igazított el és meghagyta, hogy a kezeimmel próbáljam előre evezni magam a vízben.  Ezután sikerült deszkástól felboruljak és majdnem belefulladnom a félméteres vízbe és magamban elkönyveltem, hogy szörfözés terén bizony én reménytelen vagyok. Habár Pierre szerint ez gyakorlás kérdése és senki nem tanulja meg egy nap alatt.

   Pár órával később, mikor úgy éreztem, még egyszer biztosan nem bírom visszaerőlködni magam arra az átkozott deszkára, hullafáradtan rogytam a homokba Pierre kíséretében. A nap, ugyan nemrég még javában sütött, most már vörösre festette előttünk a horizontot, én pedig a víztől kissé dideregve burkoltam magam a táskámból kihalászott óriási fehér törülközőbe.

- Akarod, hogy én is bebújjak melléd és együtt nézzük a naplementét és közben romantikus klisé szövegeket mondogassak? –kérdezte Pierre.

- Naná, minden vágyam. –röhögtem el magam. –És ha közben whiskey-t iszogatunk?

- Akkor kevésbé leszek romantikus. –nevetett ő is és leült mellém, mire én kettőnkre borítottam a törülközőt. –De most be kell érned ezzel.

- Túlteszem magam rajta azt hiszem. –közöltem, mire megcsókolt.

   Lehet, hogy klisés volt ez a naplemente-bámulás a parton, de igazából annak is oka volt, hogy ennyire közkedvelt motívummá vált. Mert jó. És fantasztikus érzés volt ott lenni Pierre-el. És igazából ott és akkor nem igazán érdekelt semmi. A naplemente se különösebben, habár meg kell hagyni, gyönyörű volt. De nem tett túl azon az érzésen, amit Pierre közelsége váltott ki a gyomromban és azon, hogy tökéletes csöndben is remekül megértettük egymást. Egyszóval, leírhatatlan volt.

- Gyerekeeeek, hát itt vagytok! –hallottam meg hirtelen Jeff hangját és mire időm lett volna elfordítani a fejem, hogy megnézzem, honnan is jön, ránk ugrott, a földre döntve engem és Pierre-t. Kissé meglepett a támadás (ugyan, csak a szívem állt meg majdnem), de erre igazából számítani lehetett az imádott gitárosunktól, aki egyébként gyanús sörszagot árasztott magából.

- Jó látni, Jeff. –röhögött Pierre miközben feltápászkodott és engem is felhúzott maga mellé. Jeff mögött Chuck érkezett, és láthatólag jól szórakozott az előbbi jelenetünkön.

- Titeket is! Hiáááányoztatok. –vetette ránk magát ismét Jeff és alig bírtuk kiszabadítani magunk az öleléséből.

- Seb elment valahová a vörös hajú csajjal, David meg Amberrel randizik, erre Jeff kissé kiakadt, hogy „magányos” és elrángatott valami bárba. –magyarázta Chuck.

- Értem. –nevettem.

- És lett barátnőm! –vigyorodott el Jeff. Pierre felvont szemöldökkel pillantott Chuck irányába magyarázatért, aki ismét elröhögte magát.

- Smárolt valami csajjal. –fordította le. –De úgy tűnt, egy idő után valami olyat mondott, amit nem kellett volna, mert a lány elrohant és otthagyta…

- Meg se lepődök. –röhögte Pierre. –Hát te?

- Én megkaptam a pultoslány telefonszámát. –vigyorodott el Chuck, vigyázva, hogy Jeff ne hallja amit mond. –Erről viszont neki nem kell tudnia. –tette hozzá.

    Amberék is megérkeztek, így a társaságból már csak Seb hiányzott, ami arra engedett következtetni, hogy bizony jó társaságra talált Charlotte személyében. Elindultunk vissza a hotel iránya felé, annak a ténynek a boldog tudatában, hogy ezúttal a szobakulcsunk is nálunk van.

- Na és mit kajálunk? –tette fel a jól ismert kérdést David.

- Írt Seb, azt mondta, a városban sétálnak, fél óra és itt van. Szólok neki, hogy szerezzenek pizzát. –pötyögött a telefonján Pierre.  

   A pizza valóban mindig jó döntés, ezzel pedig az egész társaságnak egyet kellett értenie. Szinte rekordidő alatt sikerült eldöntenünk, hogy milyent akarunk, Seb pedig alig egy órával később belépett a hotelszobánkba, jó néhány pizzásdobozzal a kezében, mögötte pedig Charlotte sétált, arcán a jól ismert, letörölhetetlen mosolyával, amivel nagy eséllyel Sebet is meghódította.

- Ugye nem baj, ha Char-t is meghívtam kajálni? –pislogott felénk Seb, és látszott rajta, hogy picit még mindig ideges a lány jelenlétében. –A barátait elnyelte a föld, szóval amúgy sem lenne mit csináljon.

- Ugyan már, Seb. –nevetett David. –Tudod, hogy mindig szívesen megismerjük az aktuális barátnőid.

- De… nekem nem… -jött zavarba Seb egyből, Charlotte felé pillantgatva, hogy kiderítse, a lány komolyan vette-e David szivatását. Char viszont önfeledten nevetett a poénon, így Seb is megkönnyebbülten lehuppant mellénk a földre.

- Értékelhetnétek, hogy hoztam pizzát. –közölte tettetett sértődöttséggel.

- Köszi, Seb. –téptem fel a hozzám legközelebb álló dobozt és kivettem belőle egy szeletet a még mindig forró sonkás pizzából. –Életmentő vagy.

- Seb mesélt rólatok, srácok! –mosolygott Char.

- Azt el is hiszem. –röhögött Jeff. –Csodálom, hogy így is beleegyeztél, hogy elgyere.

- Ugyan már! Csupa jót hallottam. Te gondolom Jeff vagy. –vigyorgott Charlotte, a szeme pedig a társaság többi tagjára tévedt. –Ti vagytok - pillantott az egymás kezét fogó párra, -Amber és David, ősidők óta elválaszthatatlanok és nyálasan boldogok. Te pedig Pierre vagy, Vivienne barátja. –nézett a mellettem már javában pizzát zabáló srácra. – Hozzátenném, Viv, jó választás. –kacsintott. –Te pedig minden bizonnyal Chuck vagy, a társaság egy fokkal komolyabb tagja. –fejezte be a jelenlévők azonosítását.

- Wow, szép munka! –dícsérte meg Seb, aki még mindig a pizzásdobozának kinyitásával bajlódott.

- Köszi! –nevetett Charlotte és ő is beleharapott egy szelet pizzába. –Azt viszont… -nyelte le a falatot –nem mesélted, hogy ismerkedtetek meg. Egy fősulira jártatok? Nem sokat dumáltam Vivvel mióta elment, de nem emlékszem, hogy hallottam volna rólatok. Legutóbb még nem azzal a Charles nevű alakkal jártál? –fordult felém.

- Öhm, de… -jöttem zavarba kicsit. - Igazából még csak pár hete ismerem a srácokat és Pierre-t is.

- Hű, gyors ismeretség lehetett, ahogy elnézem. Ha már nyaralni is magával vitt! –folytatta Charlotte, változatlan lelkesedéssel. Mindeközben a velem szemben ülő Seb gyanúsan fészkelődni kezdett és Charlotte tekintetét kerülve az ujjait ropogtatta. Ebbe meg mi a fene ütött?

– Na és hogy ismerted meg őket? És ti, srácok mióta vagytok ilyen elválaszthatatlanok?

   A szobában több értetlen tekintettel is összetalálkoztam, mire sikerült elkapnom Seb rémült pillantását.  Miért nem szólt a bandáról? Könyörgő szemekkel nézett rám, amiből egyből felfogtam, hogy nem is akarja, hogy Charlotte tudjon róla. Viszont úgy tűnt, nem mindenki értette meg a kétségbeesett jelzését.

- De hát Seb nem mondta, hogy a banda… -kezdte David, de közbevágtam.

- A srácok együtt „bandáztak” középsuliban, és azóta is elválaszthatatlanok. –fejeztem be a mondatot helyette, mire értetlenül nézett rám. Óvatosan Seb irányába biccentettem, aki falfehéren bámult ránk. David úgy tűnt, érti a célzást, de azután, hogy biccentett, mintegy hitelességet adva a sztorimnak, összevont szemöldökkel bámult a srác irányába.

   Nagyjából egy óra beszélgetés és viccelődés után végeztünk az összes pizzával, a társaság egy része (jó, igazából szinte mindenki), pedig artikulátlan hangok kíséretében kidőlt a padlón. Seb kapott az alkalmon és kikísérte Charlotte-t a szálloda kapujáig, mi pedig amint kilépett az ajtón, összezavarodva tekintgettünk egymásra.

- Viv, te tudod, mi baja volt? –kérdezte Chuck.

- Fogalmam sincs. –ismertem be. –Csak láttam, hogy nem akarja, hogy a bandáról beszéljünk.

- De mégis miért? –pislogott értetlenül Amber, erre viszont senki sem tudta a választ.

   Kis idő múlva Seb is belépett az ajtón, hogy szembetalálhassa magát egy rakás kérdőre vonó tekintettel.

- Ez meg mi volt? –kezdte meg Jeff a faggatást.

- Nézzétek, srácok… -nyelt Seb. –Ezt asszem elbasztam.

- Bővebb magyarázat? –kérdezte Pierre.

- Hát… A délelőtt találkoztam Charlotte-val és én csak… basszus, gyönyörű csaj és még rendes is… Minden béna poénomon röhögött és hihetetlen volt vele lenni. Valamiért úgy tűnt, hogy ő is bír engem, ezért meghívtam egy limonádéra és sétálni egyet. Igent mondott… egy kávézóban ültünk a városban és fantasztikusan éreztük magunkat, a rádióból meg valami klasszikus rock szám volt, amit nagyon imádott. Aztán váltott a zene és… baszki, mennyi esély volt rá? A mi számunkat játszodták, a Worst Day Ever-t. És akkor… megváltozott. Mintha dühös lenne, elkezdte szidni a bandát, aki játszott, és a mai zenéről beszélt, hogy milyen pocsék az egész egy Guns and Roses számhoz képest. Azt mondta, nem tudja, ki énekel, de nem is érdekli, mert az ilyen zene mind ugyanolyan. Én… kicsit összezavarodtam. –fejezte be a mesélést, amit pár másodperc csend követett, míg a társaság megemésztette a mondanivalóját.

- Szóval nem bírja a zenénk? –tört ki Davidből az első kérdés.

- Miért utál, ha még nem is ismer? –vágott a szavába Pierre.

- Az egy dolog, hogy nem tetszik neki, de hogy lehet ekkora bunkó a csaj? –méltatlankodott Amber is.

- Jó, jó… -vakarta meg a fejét Chuck. –De ezt mégis hogy gondoltad? Összejössztök, aztán simán eltitkolod előle, hogy gitározol egy bandában, amit történetesen utál…?

- Nem gondoltam végig… -ismerte el Seb és nagyon megsajnáltam szegényt. Nagyon tetszhet neki Charlotte, hogyha képes volt hazudni miatta.

- Hát, ha úgy gondolod, hogy lehet jövője a kapcsolatotoknak, legyél hozzá őszinte. –mondtam. –Szerintem meg fogja érteni, és ha azért nem akar veled lenni, mert olyan zenét játszol, ami nem tetszik neki, akkor nem érdemel téged meg.

- Azt mondod? –pislogott Seb.

- Azt. –mosolyogtam rá bíztatóan.

- Köszi, Viv. És sajnálom, srácok a zűrt. –nézett körül a szobában bűnbánóan.

- Semmi baj. –vigyorgott Jeff. –Előbb-utóbb ez is megoldódik.

- Remélem. –hagyta annyiban Seb a dolgot és elkezdte összeszedegetni a szétdobált pizzásdobozokat egy kupacba, azzal a szándékkal, hogy majd reggel kidobjuk őket.

   A társaságba hamar visszatért a nyaralunk-hangulat, a vita a fürdő használatát illetően, meg persze az alvóhelyek megosztása újabb röhögésbe torkolló szivatásokat eredményezett. Ezúttal nekem és Pierre-nek jutott az egyébként kínzásnak számító, de most egy megváltással felérő pótágy a szobában, míg a többiek a hatalmas (de nem elég hatalmas) franciaágyon próbáltak osztozkodni. Jeff, mondván, hogy  tegnap éjjele is kényelmesebben telt, egy takaró kíséretében leköltözött a földre a két ágy közé és igazából talán ő járt a legjobban.

   Miután egy zuhany után átöltöztem a pizsamámként szolgáló régi kinyúlt pólómba, Pierre melkasára hajtottam a fejem és a szívverése ritmusára próbáltam elaludni. Ez egyszer-kétszer majdnem sikerült is, de valahányszor elnyomott volna az álom, Pierre takaró alatt barangoló keze elfeledtette velem, hogy igazából aludni szeretnék. Nos, nem mintha panaszkodnék. Egy idő után azonban ő is belefáradt és a nyugodtan szuszogó srácok között végül minket is elnyomott az álom.