20. Rész

Sziasztoook. :D Remélem, mindenkinek fantasztikus karácsonya volt, és izgalmasan telik majd az új év is. A szilveszterről nem is beszélve, bulizzatook! :) Meghoztam az új részt, néhol nagyon döcög és nem lett a legjobb, de... hát ennyi telt :) A következő résztől majd számítani lehet egy új karakterre is, aki elég sokat fog szerepelni. Oké, nincs több mondanivalóm :)) Jó olvasáást!

   Miután Pierre lefoglalta a repülőjegyeinket holnap estére, felajánlotta, hogy hazavisz minket Amberrel, hiszen a (minden értelemben véve) mozgalmas napon mindenki kifáradt. Otthon viszont hiába reménykedtem egy hosszú és álommentes éjszakában, mivel amint beléptünk a házba és Pierre elbúcsúzott, Amber egy óriási vigyorral az arcán letámadott.

- Szóval együtt vagytok. –lelkesedett. –Oké, Viv, ne is álmodj arról, hogy elmész aludni mielőtt részletesen beszámolsz mindenről.

- Szerintem nem akarod tudni a részleteket. –vigyorogtam rá vissza, belejőve a beszélgetésbe. Ha már úgyis kifaggat, nem fogom a percenként elvörösödő vihogó tinilányt játszani.

- Jaj, dehogynem. –válaszolta nevetve. –Kezdhetnéd mondjuk a randival. Milyen volt, míg félbe nem szakított a paparazzi?

- Fantasztikus. Pierre nagyon aranyos volt, az egész tökéletesnek indult, aztán jött a vaku…

- Jaj, Viv, média ide vagy oda, nagyon szerencsés vagy! –vigyorgott.

- Tudom. –nevettem én is el magam. –De azért te sem panaszkodhatsz. Daviddal ketten nagyon összeilletek és rengeteget törődik veled.

- Azért ő sem volt mindig ilyen mintabarát, ha látnád, miket csinált, mielőtt összejöttünk…

- Na ezekre a sztorikra kíváncsi leszek. –válaszoltam. –Amber, még mindig nem hiszem el, hogy holnap a Bahamákra repülünk… -váltottam témát, reménykedve abban, hogy nem fog arra rákérdezni, hogy mi is történt pontosan miután visszaértünk a házba Pierre-el.

- Én sem, hidd el. Holnap korán kelünk, muszáj lesz bevásároljak.

- Amber, van elég ruhád. –nevettem el magam.

- Viccelsz? Ruhából sosincs elég. Kilenckor költelek.

- Hajnalban? Neeee… -könyörögtem és a gondolat is kirázott, hogy reggel tíz előtt kibújjak az ágyamból.

- Viv, egyszer, a kedvemért. –mosolygott rám.

- Jó, előfordulhat, hogy túlélem az ébredést, de jössz nekem egy kávéval. –röhögtem. Igen, ha az ébresztőmről van szó, hajlamos vagyok túldramatizálni a helyzetet.

- Ahogy akarod, Viv. Egyébként David üzeni, hogy átküldték az All Time Low-os képeket neked e-mailben,  majd nézd meg őket.

- Hú, oké. –válaszoltam. –Mondd meg neki, hogy megnézem. Jóéjt, Amber. –álltam fel mellőle.

- Jó éjszakát, Viv.

   A szobámba beérve kényelmesen elhelyezkedtem a párnák közt és az ölembe vettem a laptopom. A fiókomban tényleg ott várt az e-mail Davidtől és a képeket megnyitva nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak. Hirtelen ötlettől vezérelve fogtam az egész mappát és feltöltöttem a képeket a Facebookra. Más körülmények közt ezt sosem tettem volna meg, de pár nap múlva úgyis mindenki tudni fog rólam és Pierre-ről, szóval néhány kép velük és az All Time Low-al már amúgy sem változtat semmin. A mappát „Egy felejthetetlen nap”-nak neveztem el, feltöltés közben viszont megakadt a szemem az utolsó képen.

   Ezt a képet észre sem vettem az előbb, és láthatólag az sem tűnt fel, mikor David fényképezett. Még azelőtt készülhetett, hogy beálltunk volna az első közös képre és a kanapén ülve nevetünk valamin. Mellettem Pierre ül, a keze az enyémen… mennyit ihattunk aznap este? Nem emlékszem, hogy a kezemet fogta volna. Én éppen Jack irányába nézek, aki valami poént mesél, folyamatosan röhögve magán, Pierre szeme pedig rajtam. Nem tudom, mitől, de ez a kép annyira kifejező és meghitt hangulatot áraszt, hogy önkéntlenül is elmosolyodok. Kis hezitálás után végül ezt a képet is felteszem a Facebookra. Egy paparazzi lekapott minket smárolás közben. Ez semmi ahhoz képest. Számomra mégis sokkal, de sokkal több.

   Pár perc elteltével a laptopom őrült pittyegésbe kezd. Az első néhány értesítés néhány lájk a régi osztálytársaimtól és ismerősömtől, aztán megjelenik Brigitte neve az értesítések közt és tudom, hogy egy óriási Caps Lock tornádóra számíthatok. Nem is kell csalódjak, az ilyen rajongó-kitörései mindig megnevettetnek, akkor is, ha pillanatnyilag utálom őt. Szinte minden kép alá írt hozzászólást, és látszodt rajta, hogy nem kicsit volt kiakadva. Nevetve kezdem el olvasni a képtelen és néha értelmetlen szövegeket, amiket a képek alá írt. Az első kép az All Time Low-al közös képem volt, és valószínűleg feltöltési sorrendben látta és kommentelte a fotókat, mivel az első hozzászólásai döbbent helyett zavarodottak voltak.

Pár képpel később, annál, amin Alex arcon puszil, ismét kitört a Brigitte-tornádó.

Visszafolytott nevetéssel olvastam végig a hozzászólásait, elérve addig a képig, ahol mindkét bandával együtt pózolunk.

Hú, Brigitte bepörgött. Ez emlékeztet arra, amikor még jóban voltunk és egy-egy cikket vagy koncertjegyet meglátva kitört belőle a fanatikus rajongó. Hiányoztak azok a napok. Akármennyire is szörnyű volt, amit tett, hiányzott az őrült, megszállott legjobb barátnőm. Ezt az érzést figyelmen kívül hagyva görgettem le, egészen az utolsó képig, s ezáltal Brigitte utolsó hozzászólásáig.

  

   Akármekkora is a késztetés, hogy mindent leírjak, kényszerítem magam arra, hogy visszaemlékezzek, mit tett. Jó, lehet, hogy ezáltal vált ilyen fantasztikussá az életem, amilyen, de elárult és nem tudnék még egyszer megbízni benne. Válasz helyett kijelentkezek és kikapcsolom a laptopom, reménykedve abban, hogy a hátralevő kilenc órában sikerül majd kialudnom magam.

w

   Nem. A válasz nem, képtelen vagyok a korán ébredésre. Amber visszafolytott nevetéssel bámulja a kínlódásom, hogy szalonképessé varázsoljam magam, de mentségére szóljon, hogy ígéretét betartva isteni kávéval várt. Az életmentő folyadékot kortyolgatva előadta az ötleteit, hogy hova mennénk bevásárolni, én pedig készségesen bólogattam a hosszúnak ígérkező délután terveire.

- Amber, hétkor indul a repülőnk. Ez azt jelenti, hogy hatra kint kell legyünk a reptéren és nem ártana becsomagolni sem, amit vinnénk magunkkal. Nem hiszem, hogy jutna időnk bejárni három bevásárlóközpontot. –próbáltam értésére adni az tervei képtelenségét.

- Hát, igazad lehet… -gondolkozott el. –Akkor marad a legközelebbi pláza.

   Ugyan a hátam közepére kívántam most egy ilyen bevásárlóutat, nekem is be kellett látnom, hogy Amberrel ellentétben nekem tényleg nem lesz, mit felvennem a tengerparton. Meggyőztem, hogy ahelyett, hogy minden egyes üzletet körbejárnánk, elég, ha csak azokba megyünk be, ahonnan valóban szükségünk lehet valamire. Viszont Amberrel a vásárlás így is fájdalmasan hosszúnak tűnt.

   Na ne értsen félre senki, imádom Ambert, de a vásárolgatás sosem volt az én világom. Ha valami kell, azt tíz perc alatt letudom és nincs szükség rááldozni egy egész délutánt. Ezért szerettem jobban egyedül vásárolni, de ami azt illeti, egész jól végig tudtuk beszélgetni az utat. Végül délután három óra fele Amber is egyetértett abban, hogy elég volt, és boldogan vettük tudomásul, hogy jut még idő egy gyors Starbucksra is.

   Az üzletbe belépve rendeltünk magunknak egy-egy kávét, és azt szürcsölve folytattuk a beszélgetést. Amber mesélt arról, hogy milyenek voltak a srácok, mikor először megismerte őket, és még Pierre és Michelle kapcsolatáról is megtudtam egy keveset. Michelle modellként dolgozott és a kapcsolatuk nem igazán a mély beszélgetéseiken alapult. Míg együtt voltak, Michelle-t többször látták ezzel-azzal kavarni, de Pierre egészen addig senkinek sem hitt, míg a saját szemével meg nem bizonyosodott a lány hűtlenségéről. Hú. Már értem, miért viselkedett olyan megértően, mikor Charles-ékról meséltem neki. Ez sem lehetett szép látvány.

   Miután kibeszélgettük magunkat és a kávénk is elfogyott, a koffein által felélénkülve indultunk haza bepakolni. A pakolás viszonylag könnyen ment, és úgy végződött, hogy Amber cuccainak egy részét is be kellett szuszakolni hozzám, mert az ő bőröndjébe már nem fért. Mondjuk számomra örök rejtély marad, miért kell 23 különböző felsőt vinni egy tíznapos útra, de úgy látszik, neki ez nélkülözhetetlen. Mikor behúztuk a cipzárt, mintegy végszóra megszólalt a csengő, mi pedig az bejárathoz siettünk, hogy beengedjük a srácokat.

   Az ajtót kinyitva az egymás mellett sorakozó fiúkkal találtuk szembe magunkat, akik köszönés helyett csak idétlenül vigyorogtak. Aztán megláttam. Amber is körülbelül velem  egyidőben vehette észre, mert tágra nyílt szemmel pislogott, mikor döbbenten ránéztem. A srácok nadrágja ugyanis egytől egyig fel volt púposodva „azon” a bizonyos helyen, ők pedig az arckifejezésünk láttán elröhögték magukat.  Végül mind az öten egyszerre nyúltak bele a nadrágjukba, hogy az onnan kihúzott sapkát a fejükre húzzák. Ekkor belőlünk is kitört a nevetés és ha már elkezdtük, lehetetlenség volt abbahagyni.

- Eredeti. –jegyeztem meg.

- Ugyan már, ez Pierre-style. –nevetett David.

- Sokat gyakoroltátok? –kérdezte Amber a röhögő társaságtól.

- Ezzel telt a délutánunk. –válaszolt Pierre. –Na, de készen álltok az útra?

- Tökéletesen. –vigyorogtam. – Még mindig nehezemre esik, hogy elhigyem.

- Pedig ideje, mert pár óra és odafent repülünk! –lelkesedett David és bement Amber szobájába, kihozni a bőröndjeinket.

   A repülőtérig két taxival mentünk, ott pedig szinte pillanatok alatt átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen. Pierre ezt azzal magyarázta, hogy rengetegszer repülnek, így a reptér dolgozóit is jól ismerik. De attól nem lehetnének öngyilkos terroristák? Na nem mintha panaszkodnék. A váróteremben töltött idő jó hangulatban telt, szerencsére a repülőnk sem késett, így minden zökkenőmentesen zajlott. Persze, mint mindig, itt is volt, aki felismerte a srácokat és aláírást és közös fotót kért tőlük, amit ők mosolyogva teljesítettek is.

   A repülőn három-három szék volt minden sorban, így az is külön vitát eredményezett, hogy ki hova ül.

- David, húzz a helyemről. –követelte Jeff.

- Bocs, de már leültem. –vigyorgott rá David. Gondolhattam volna, hogy megküzdenek az ablak melletti helyekért. David mellett Amber ült, akinek esze ágában sem állt vitába szállni a többiekkel, mivel nem rajong a magasságért.

- Pierre?  -vontam fel a szemöldököm, mikor megláttam, hogy ő is az ablak mellett foglalt helyet.

- Viv! Ugye mellém ülsz? –villantott rám egy félmosolyt.

- Persze, ha helyet cserélünk. –nevettem. Én sem hagyom magam harc nélkül.

- Nincs módja, hogy azt elérd. –vigyorgott magabiztosan.

- Gondolod? –kérdeztem ártatlanul és melléhuppantam a középső székre. Az önelégült vigyora még nagyobbra nőtt, amíg meg nem látta, mire készülök.

   Óvatosan megnyaltam a szám, majd fél kezemet a combjára tettem. Lassan közelítettem hozzá és megcsókoltam a füle mögötti pontot, majd lefele haladtam a nyakán. Mikor viszont a szája sarkába értem és végigsimított a hajamon, hogy megcsókoljon, hirtelen elhúzódtam tőle és mintha mi sem történt volna, elővettem a telefonom, hogy kikapcsoljam. Zavart tekintettel pisolgott, mintha nem hitte volna, ami az imént történt. De végül azt tette, amire számítottam.

- Jó. Oké, tied a hely. –állt fel, hogy helyet cseréljen velem. Én boldogan vigyorogtam rá és leültem az ablak mellé.

- Remélem, ezt senki sem látta. –nevettem.

- Ne reménykedj. –jött a válasz David felől.

- Basszus, Viv, tényleg elcsábítottad az ablak melletti helyért? Ez egy három és fél órás út. –röhögött Chuck is.

- Ezt megérte végignézni. Bele akartam szólni, hogy menjetek szobára, de Pierre arckifejezése felbecsülhetetlen. –mondta Seb is.

- Viv, ez szemét volt. –húzott magához Pierre. –Na de most már ezt is megérdemlem. –csókolt meg lassan én pedig boldogan merültem bele az élménybe. Meglepetésemre ezúttal Sebék is befogták, így zavartalanul smároltunk, míg a hangszóróból megszólaló pilóta hangja félbe nem szakított.

- Üdvözlök minden kedves utast a fedélzeten. A repülőgép felszálláshoz készülődik…