- Úristen! –ugrottam el Pierre-től azonnal. Mindketten a fény
irányába fordultunk, de az illető, aki nyilvánvalóan egy lesifotós volt, a fotó
elkészítése után elrohant. Pierre felpattant, hogy utánafusson, de nem sok
esélye lett volna, így csak megsemmisültem rogyott vissza a székére mellém.
- A francba, Pierre. –nyögtem és a kezembe temettem a fejem.
Ennyit arról, hogy nem derül ki.
- Viv, annyira sajnálom! Nem ide kellett volna hozzalak,
jobban… -kezdett bele a magyarázkodásba, de közbeszakítottam.
- Nem hibáztatlak téged, Pierre. Csak… ez most hirtelen jött.
Valószínűleg benne leszek valamelyik szennylapban. És ki tudja, miket…
- Ne gondolj egyből a legrosszabbra. Vagy egyáltalán, most ne
gondolj semmire –javasolta, de ezzel nem sokat segített. Őrülten ideges voltam.
- Pierre, nem akarok belekerülni egy újságba, vagy a netre,
vagy akárhová! Főleg ezután a Michelle-balhé után, szétszednének és ezt te
tudod a legjobban… -mondtam a sírás határán.
- Viv, nyugodj meg. Hazamegyünk és megpróbálok beszélni
Patrickal, hátha el tudja simítani… -simította meg a hátam csitítóan.
- Nem nyugszom meg! Ha együtt lefotóznak az utcán, az is elég
nagy baj lenne, de ezen a képen…khm… elég félreérthetetlen dolog, amit
csinálunk! –kiabáltam rá, de egyből megbántam. –Basszus, Pierre, ne haragudj,
nem rajtad kéne levezetnem… Egy idegesítő, hisztis…
- Viv, teljesen érthető, hogy kiakadtál. De tényleg mennünk
kéne. –pillantott kényelmetlenül a körülöttünk ülők felé. Természetesen
mindenki síri csöndben nézte végig a jelenetünket, de mikor feléjük néztem,
hirtelen nagyon elfoglaltak lettek az előttük levő kihűlt kajával. Már csak ez
hiányzott.
Mikor
körbefordultam, láttam, hogy egy körülbelül általános iskolás korú idétlenül
röhögő fiútársaság egyik tagja gyorsan az asztal alá dugja az iPhone-ját. Először nem értettem, miért, aztán leesett: a
srác végig kamerázott. Francba.
- Hé, te! –szólította meg Pierre, akinek nyilván ugyancsak
feltűnt az eset. –Add csak azt ide…
- Én? –nézett rá szemtelenül a fiú. Olyan tizenkét év körüli,
iskolai „nagymenő” tipúsnak látszott. –Ez az én telefonom. Nem veheted el
tőlem.
- Igazán? –vonta fel a szemöldökét Pierre, mire a srác nyelt
egyet és ismét átgondolta a helyzetet.
- Igazán. –mondta végül gúnyosan. –Ha elveszed a telefonom,
az lopásnak számít, akármilyen szupersztár is vagy.
- Ha nem törlöd ki, betöröm az orrod, akármilyen irritáló
kisiskolás vagy. –válaszolt reflexből Pierre.
- Az sem a rendőröknek, sem a médiának nem fog tetszeni.
–vigyorodott el pimaszul a srác, de a szemében azért megcsillant a félelem.
- Viszont fájdalmas lesz.
- Oké… tegyük fel, hogy kitörlöm, mit kapok cserébe? –váltott
taktikát, de ismét melléfogott.
- Két percet. Menekülni.
Végül a fiú felmérve
a helyzetét rájött, hogy ebből már nem jön ki jól és kelletlen fintorral az
arcán átnyújtotta a telefont Pierre-nek. Ő néhány érintéssel kitörölte a
felvételt és visszaadta a készüléket a gyereknek, aki a barátaival együtt
sietve távozott a KFC-ből. Utánuk nem sokkal mi is kiléptünk a hűvös
szeptemberi levegőbe és Pierre megpróbálta megfogni a kezem, de elhúzódtam
tőle.
- Most… ne –mondtam neki, az arcán pedig megbántottság
tükröződött.
- Viv, az előbb fotóztak le minket smárolás közben, szerinted
annyira meglepő lenne, ha fognám a kezed?
- Nem, csak… Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet-e ez az
egész. –válaszoltam neki lesütött szemmel.
- Az… egész? Úgyérted, nem akarod…
- Pierre, fogalmam sincs! Nem tudom, mit akarok! Veled akarok
lenni, de nem így...! –fakadtam ki. Pierre közel húzott magához, én pedig a
vállába temettem a fejem. Annyira jó érzés megölelni őt. Hogy akarok én távol
maradni tőle, ha ilyen hatással van rám?
- A délutáni terveimnek lőttek, de talán bepótolhatnánk
valamikor máskor… -nézett rám reménykedőn.
- Jól hangzik. –mosolyogtam rá . –Ma pedig használjuk ki a
valószínűleg utolsó napot, amikor még senki sem tud kettőnkről –tettem hozzá és
ezúttal én nyúltam a keze után.
Pierre javaslatára
elsétáltunk a házukig, mivel Ambert is beleértve mindenki ott töltötte a mai
napot. A bejáratnál elengedtem a kezét és rámosolyogtam, ő pedig előkereste a
kulcsát és kinyitotta az ajtót. Belépve viszont senkit sem láttunk, mire kérdőn
forfultam Pierre felé.
- Nem azt mondtad, hogy itt lesz mindenki?
- Mert én is úgy tudtam… - jött kicsit zavarba, de aztán
sejtelmesen elmosolyodott. – Ha viszont
nincsenek itt, akkor miénk a ház…
Pár másodpercembe telt,
míg felfogtam, mire céloz. Először rossz szokásomhoz híven vörösbe borult az
arcom, aztán viszont lassan elvigyorodtam és a szemébe néztem.
- Igazad van… -mondtam lassan –FILMEZZÜNK CSOKIFAGYIVAL!
Elértem a várt
hatást, mert hirtelen ő jött zavarba és elkapta a tekintetét rólam.
- Ömm… Oké… persze. Én nem egészen erre gondoltam… -vakarta
meg a fejét, mire majdnem elnevettem magam.
- Nem? –vágtam a lehető legártatlanabb arcot. –Akkor?
- Mindegy. –válaszolt azonnal. –Milyen filmet akarsz nézni?
Gondolkodást
színlelve először a tévé felé bámultam, de nem bírtam tovább és kitört belőlem
a röhögés. Pierre kérdőn bámult rám, én pedig alig bírtam abbahagyni.
- Csak viccelek, te hülye. –ráztam meg a fejem nevetve. Ő
párat pislogott, mire leesett neki, hogy mire célzok és ő is elnevette magát.
- Ezt még megbánod. –húzott magához, mélyen a szemembe nézve.
- Nem érdekel. –válaszoltam neki, bezárva az ajkaink közt
lévő miliméteres távolságot. Ő még közelebb húzott és én elvesztem az édes
élményben. Nem számít, hányadjára csókolom meg Pierre-t, mindig annyira új
érzés és sosem tudok betelni vele. A csók lassan indult, de egyre
szenvedélyesebbé vált. Nem tudom, mennyi ideje álhattunk ott, még mindig a
bejárat előtt, szorosan egymáshoz simulva, de tény, hogy hirtelen nem a hűvös
őszi levegő volt a problémánk. Akkor jöttem rá, hogy még mindig a dzsekimben
vagyok, mikor Pierre egy mozdulattal lehúzta rólam, hogy egy tompa puffanással
landolhasson a földön. Ekkor a dzsekivel nem törődve, a derekamat átkarolva a
lépcső fele irányított, én pedig boldogan követtem a szobája fele.
Belépve a nyakamat
kezdte el csókolgatni, nekem pedig bevillantak a képek arról az éjszakáról,
amikor legutóbb ebben a szobában jártam. Még nem is ismertem Pierre-t, de már
akkor megvolt a vonzalom. Mindez csak néhány hete történt, de sokkal, de sokkal
többnek tűnik. Mit csináltam én addig, amíg nem ismertem ezeket az embereket?
Most már nem bírnám elképzelni az életem nélkülük.
A két karomat a
nyaka köré fontam és ismét a szájára tapasztottam a szám. Ő lélegzetelállítóan
csókolt vissza, és mikor már éreztem, hogy hamarosan összecsuklanak alattam a
lábaim, hirtelen az ölébe kapott és az ágyára fektetett. És mindeközben végig
ott volt az a furcsa, megmagyarázhatatlan érzés a gyomromban, a boldogság,
izgalom és a Pierre által kiváltott érzések keveréke. Ugyan ezúttal mindketten
józanok voltunk, mégis a részegséghez közeli állapotban éreztem magam tőle és
minden másnál boldogabbá tett, hogy közel tudhattam magamhoz. Mire
feleszméltem, már egyikünkön sem volt póló, ő pedig a melltartóm kapcsával
babrált. Én ez idő alatt megszabadítottam a farmerjétől és ismét visszatértem a
forró ajkaihoz.
Anyival más ez az
alkalom, mint az első. Alig pár hete történt, most mégis sokkal jobban ismerem
ezt a férfit mellettem és nem is csak hirtelen felindulásból teszem azt, amit
teszek. Minden annyira tökéletes. Pierre. Soha nem akarom elengedni. Mélyen
belélegzem az illatát, miközben néhány halkat sóhajtok. Ő végigsimít az arcomon
és mégegyszer, hosszan megcsókol, mielőtt ledőlne mellém az ágyba. Tökéletes.
Ez az egyetlen kifejezés.
Percekig, vagy talán
órákig fekszünk egymásba gabalyodva a a végtelenül puha takarók közt és
szótlanul élvezzük egymás társaságát.
Nem akarok felkelni, de a gyomrom másként gondolhatja ezt, mert egy idő
után halkan megkordul. Pierre rámmosolyog és felvonja a szemöldökét.
- Csak nem vagy éhes?
- Előfordulhat. –viszonoztam a mosolyát. –De nem akarok
felkelni…
- Én sem. –nevette el magát. –Akkor mit csinálunk?
- Szerinted a Pizza Hut ágyba is szállít? –kérdeztem reménykedve.
- Kétlem. –ajándékozott meg egy lélegzetelállító vigyorral. –Oké,
keljünk fel. Háromra. Egy, kettő…
- Három. –ültem fel. Amit azonnal meg is bántam. –Mostmár viszafekhetek?
Aludni akarok. Nem is vagyok éhes. –könyörögtem nevetés közepedte.
- Ne reménykedj. –húzott fel lábra és odanyújtotta a fehérneműm.
–Erre még szükséged lehet.
A saját pólóm
helyett már csak a helyzet iróniája miatt is Pierre-ébe bújtam, ő pedig a
szekrénybe nyúlva egy tisztát vett elő magának. Mindeközben a gyomrom
türelmetlenül korgott és a fejemben az ágyban töltött pillanatok peregtek le.
Pierre egy puszit nyomott az arcomra, mielőtt kinyitotta volna a szobaajtót és
elindultunk a lépcső fele. A nappali bejáratához érve viszont egyikünk sem
számított arra, amit láni fog.
- Pierre, Viv, ti meg hol voltatok? –állt fel Seb felvont
szemöldökkel a kanapén ülő többiek mellől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése