3. Rész

    Mikor elkezdtem kipakolni a bőröndöm, a kezembe akadt egy rövid, pánt nélküli csipkeruha. Gyönyörű darab, még régebb vettem egy kiárusításon, s habár így sem volt olcsó, nem volt szívem otthagyni. Még felvenni sem volt alkalmam, amit borzasztóan sajnálok, tekintettel az árára. Talán ha… Nem ülhetek ma este ismét egyedül és nem bőghetem álomba magam, ahogy eredetileg terveztem! Hiszen már négy hónapja először… szingli vagyok! Persze nem áll szándékomban egyből egy kapcsolatot kezdeni, de talán nekiállhatnék ismerkedni. Brigitte-nek rengeteg egyéjszakás kalandja volt és senki nem szólta meg emiatt. Ha egyszer én is elengedem magam és hagyom, hogy magával ragadjon a hév, abból semmi rossz nem sülhet ki. Elvégre nem is muszáj találnom valakit. Csak elmegyek kicsit… kikapcsolódni. Elfelejteni, hogy épp tönkremegy az életem. Nem olyan nagy bűn az…!

   Odakint már sötétedett, én pedig azon voltam, hogy eltűntessem a vörös foltokat az arcomról. Egy kiadós hideg zuhany, kevés nyugtató krém és egy leheletnyi alapozó után már senki nem mondta volna meg, hogy a délutánom felét sírással töltöttem. Felvittem egy sötétebb színű szemsminket is, majd belebújtam a ruhámba és a hozzáillő hófehér magas sarkúmba és kiléptem a hotelszobából. Mivel még egyetemista koromból egész jól ismertem Montréal legjobb szórakozóhelyeit, tudtam, hogy melyik felé vegyem az irányt.

   Beléptem az ismerős faburkolatú ajtón és nem csalódtam a szemem elé táruló látványban.  A hely még jobb lett, mint ezelőtt volt, a tágas táncparkett tele volt sötét vonagló alakokkal. Első utam a bárpulthoz vezetett, ahol egy Margaritával indítottam az estém. Majd még eggyel, az agyam pedig fokozatosan kezdett kikapcsolni. Mikor elfogyasztottam a koktélomat, feltápászkodtam a bárszékről és körülnéztem a klubban. Néhány srác röhögve lépett be, és megállt a táncparkett mellett. Elég bátornak éreztem már magam ahhoz, hogy táncolni menjek valamelyikükkel, de hamar elment ettől a kedvem, mikor megláttam, hogy nem egy lánynak jutott ugyanez az eszébe. Pedig azért annyira nem nagy szám néhány srác. Van belőlük elég itt, habár ahhoz, hogy ennyien körülrajongják őket, nyilván nagyon jóképűnek kell lenniük. Úgy döntöttem azonban, hogy inkább a bárpult környékén keresek áldozatot. Még rendeltem magamnak egy könnyebb koktélt és folytattam a nézelődést. Egy pasi van ott a pult másik oldalán… nem, ő túl öreg. Egy másik is van, arrébb, ő már régóta figyel engem… mellette pedig egy elázott csajszi vihog hangosan. Kihörpintem az utolsó kortyot a poharamból és még azzal a lendülettel leugrom a bárszékről- sikeresen elvesztve az egyensúlyom. Egy kezet érzek a derekamon, ami megakadályoz a zuhanásban.

             -   Hé, hé, vigyázz kicsit jobban! –nevetett fel a kéz tulajdonosa –Egyébként épp feléd indultam… Felajánlanám, hogy meghívlak egy italra, de úgy látom, neked már elég volt mára –tette hozzá.

           -Köszi, hogy elkaptál –mosolyogtam rá én is. Amikor ránéztem, megállapítottam, hogy fantasztikus barna szemei vannak, a nevetése pedig iszonyú aranyos. –Egyébként ha tudni akarod, nem is ittam sokat. Csak megbotlottam –mondtam egy újabb vigyor kíséretében. –Amúgy Vivienne vagyok.

              --Ez esetben, Vivienne… Leszel a vendégem egy italra? 

           -Ha már így megkérdezted… igen, leszek –mosolyogtam rá ismét, mire visszakísért a pulthoz.

           -Mit innál szívesen? –kérdezte, miután mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk.

             -Hát nem is tudom, eddig koktéloztam, de jól jönne valami erősebb is… Talán whiskey-t?

           -Rendben, akkor két whiskey-t kérünk –nézett a pultosra, aki nekilátott az ital kitöltésének.

             -Tehát…. rejtélyes idegen, akinek nem tudom a nevét, mi szél hozott ide? Még sosem láttalak erre.                    -Várj… -döbbent meg és az arcán fekvő mosoly még hatalmasabb lett –Te nem ismersz? 
         -Öhmm…nem, sajnálom, lehet, hogy már találkoztunk, csak hát nem túl jó a memórián –kezdtem mentegetőzni zavartan, pedig tudtam, hogy ez nem igaz. Jó a memóriám, de… a pokolba, még sohasem láttam ezt a srácot! 

         -Jajj, nem, dehogyis! Mindegy! –nevetett fel,  én pedig fürkészni kezdtem az arcát. Oké, van benne valami ismerős, de kizárt, hogy találkoztunk volna. –Pierre vagyok egyébként… Pierre Bouvier. –mondta lassan és rám nézve próbálta kitalálni, hogy jelent-e nekem valamit ez a név. Nem jelentett.

        -Hát, örülök, hogy találkoztunk, Pierre Bouvier! –mosolyogtam. 

        -Én is örülök, hidd el! –nézett rám vidáman. –És, Vivienne, miért van az, hogy egyedül üldögélsz a bárpultnál ilyen kinézettel, mint a tied? 

        -Hosszú sztori, hidd el, nem akarod hallani. –nevettem el magam ismét, bár fájt visszagondolni a nap eseményeire. 

      -Ugyan már, mesélj nyugodtan! Igazán jó hallgatóság vagyok –mondta, de nem kerülte el a figyelmem, hogy a tekintete a combomra siklott.

     -Hát, ha annyira hallani akarod… ma délután a pasimat a legjobb barátnőmmel együtt találtam az ágyban.         -Auuu… -szólt és végre hajlandó volt a szemembe nézni. –Nagyon… borzasztóan sajnálom.
       -Ne tedd. –bólintottam keserűen –Nem éri meg.
      -Hát jó… -húzódott közelebb és letette a pultra az időközben kiürült poharat. –Az a fickó nem tudta, mit szalaszt el…

     -Honnan veszed? Lehet, hogy egy hárpia vagyok –néztem felé, mire elnevette magát. Olyan aranyos mosolya volt, hogy nekem is kacagnom kellett.

   -Nem, nem hinném, hogy az lennél. Mit szólnál, ha… mi most elmennénk egyet táncolni?

  -Jól hangzik, Pierre! –mondtam és megpróbáltam felállni a bárszékről. 

  -Biztos vagy benne, hogy ez menni fog neked? A végén még kárt teszel valamelyikünkben –nevetett ismét, majd nemes egyszerűséggel leemelt a székről. Ami nem is volt magas, csak én szerencsétlenkedtem.
   -Öhh, köszi! –mondtam és elvonultunk a táncparkett felé. Amíg mentünk, kaptam néhány gyilkos pillantást, amiket nem tudtam mire vélni. 

    Mikor végre elkezdtünk táncolni, egy lassabb szám ment. Ezért is szeretem ezt a klubbot, itt nem csak elektronikus zenére lehet bulizni, hanem néha betesznek néhány klasszikus rock, vagy punkos számot.  A karjaimat Pierre nyaka köré fontam, ő pedig átkarolta a derekam. A szám végéig egymáshoz simulva ringatóztunk a zenére, majd egy pörgősebb dal következett. A buliban nagy népszerűségnek örvendő srácok valamit kiáltottak a táncpartneremnek, amit ugyan nem értettem, de Pierre arcára óriási vigyor költözött. Ennél a táncnál végig ő irányított, s bár a mozgás inkább az ugrándozás felé hajlott, nem tagadhatom, hogy élveztem a dalt.

   „Shut up, shut up, shut up, don’t wanna hear it,

    Get out, get out, get out of my way,

    Step up, step up, step up, you’ll never stop me,

    Nothing you say tonight is gonna bring me down…”

   Pierre teljesen belefelejtkezve teli torokból énekelte a dal refrénjét. Hihetetlen volt. A hangja és az énekesé… szinte semmi különbsége nem fedeztem fel. Tisztán és érthetően hagyták el a sorok a száját. De abban a pillanatban ez csak még vonzóbbá tette számomra a férfit és közelebb simultam hozzá. Mikor észrevette, hogy én is ott vagyok, zavartan elhallgatott és kisfiús mosoly költözött az arcára. A dal végéig nem lehetett lehervasztani a vigyorát, és hihetetlenül energikusan táncolt. Ugyan az énekléssel felhagyott, de láttam, hogy minden sorát kívülről tudja a zenének. A következő szám már ismét lassú volt, ami láthatóan csalódottá tette Pierre-t.  Én örültem neki, mivel a sok ugrándozás és forgás nem volt éppen kényelmes, ha az ember magassarkút visel. A karjaim ismét a nyaka köré fonódtak, ő pedig átölelt. Néhány perce lassúzhattunk így, mikor kicsit hátrébb tolta a vállán pihenő fejemet és megtámasztotta az állam. Pár másodpercig így álltunk, majd közelebb hajolt hozzám, lassan behunyta a szemeit és megcsókolt. Csak így egyszerűen, én pedig, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, visszacsókoltam. Az is volt, akkor annak tűnt.