6. Rész

   

    Pierre bevonult a szobájába én pedig fogalmam sincs, mit csináljak. A többiek úgy néznek rám, mintha én tehetnék az egészről, ami bevallom, rosszul esett. Én csak ott voltam abban a rohadt bárban, nem tehetek róla, hogy leállt velem beszélgetni! Ő kereste magának a bajt. Most meg én vagyok a „betolakodó”.

    Már csak egy srác volt, akinek nem tudtam a nevét, valamint a másik lány, aki nyilván valamelyikük barátnője. Mint később kiderült, David-é, mivel néhány néma pillantás után egyszerre álltak fel és vonultak el az emeletre. Kínosan néztem végig az ott maradottakon, a kopasz Jeff-en, a tűnődő tekintetű Seb-en és a srácon, akinek minél hamarabb meg kéne érdeklődnöm a nevét. Előbb viszont enyhítenem kellene a szituáción, mivel durván feszült a környezet.

- Ömm… -vágtam neki, habár így visszagondolva nem ez volt a legjobb indítás, de legalább rámnéztek. –Én tényleg nem akartam zavarni nálatok, és higgyétek el, nem önszántamból vagyok itt. Nem szeretném, ha utálnátok…

- Oké, csajszi, értjük mi, de annyira ne siess már vissza a klubba, hidd el, megvár. A legrosszabb, ami történhet, az az, hogy ma nem lesz, kivel ágyba bújj. –mondta Jeff szánakozó tekintettel. És akkor megértettem. Hogy miért utált mindenki, hogy miért néztek rám olyan furcsán. Azt hiszik, hogy én is közönséges egyéjszakás szajha vagyok, akinek csak ez számít. Úristen, mekkorát tévednek, még ha a szituáció nagyon is erre enged következtetni.

- Várj, ne, ugye nem hiszitek, hogy… -kezdtem neki egy ideges sóhajtással a hosszúnak ígérkező monológomba.- Jajj, dehogyisnem hiszitek. Akkor elmondom. Most először és utoljára. NEM. VAGYOK. RIBANC. Oké, lehet, hogy annak tűnök, ebben a szituációban én se gondolnék mást, de… Ez volt életem első egyéjszakás kalandja. És jó időre az utolsó is, mivel nem áll szándékomban össze-vissza kavarni. Ne mondjátok, hogy ti még nem csináltatok ilyet, mert nem hiszem el. Egyszer mindenkivel előfordul, és ennyi erővel én is nézhetnék úgy rátok, mint a leprásokra, bár nem hiszem, hogy ez segítene. –hadartam egy levegőre, szóhoz sem engedve a fiúkat. –És akármennyire nehéz megértenetek, volt rá indokom, hogy legyen egy görbe estém, habár fogalmam sincs, miért mondom ezt el. A pasimat tegnap a legjobb barátnőmmel találtam az ágyban, ami azért feljogosít arra, hogy kiakadjak. Jelenleg egy szállodában vannak a dolgaim, amit fogalmam sincs, meddig tudok fizetni, szóval ha megkérhetlek titeket… ne ítéljetek el már annyiért, mert eltöltöttem egy estét Pierre-el!

-Oké, nyugi! – csitított a srác, akinek még mindig nem tudtam a nevét, mikor az első könnyek kezdtek végigfolyni az arcomon. –Ne haragudj, amiért letámadtunk. Nyilván neked sem kellemes a helyzet, mi pedig nem sokat segítünk rajta, ha leordítjuk a fejed. Csak értsd meg, hogy mi is idegesek vagyunk… Ettől függetlenül, ha összebalhézunk, attól a riporterek nem húznak el az utcából, szóval mi lenne, ha megpróbálnánk kijönni egymással?

   A srácnak sikerült egy halvány mosolyt csalnia az arcomra a szavaival, ami a helyzetet tekintve nem kis dolog.

-  Köszi, hogy rendes vagy velem. –néztem rá, miközben letörültem az arcom. –Viszont… még mindig nem tudom a neved. –tettem hozzá és megpróbálkoztam még egy mosollyal.

-  Oh, bocs, el is felejtettem! –nevette el magát. –Chucknak hívnak egyébként.

- Szóval… Vivienne, te tényleg nem szoktál fűvel-fával lefeküdni? Mármint ne haragudj, hogy meggyanúsítlak, de Pierre-nél nem ritkák az ilyen dolgok… Este felhoz valakit, aztán reggel nekünk kell bájcsevegni az üresfejű lotyóval. Bár Michelle után nem igazán voltak egyéjszakás kalandjai, nem tudom, mi ütött most belé… -mondta Jeff megenyhült hangon. Örültem, hogy tisztázódott a helyzet.

- Szóval, srácok, most, hogy mindenki szeret mindenkit, mi lenne, ha ennénk valamit? Még lesz elég időnk ismerkedni, mivel néhány napig nem nagyon lesz más választásunk… -szólt közbe Seb.

   Chuck és Jeff boldog csatakiáltással versenyeztek a konyháig, aminek láttán én sem tudtam megállni, hogy elnevessem magam. Seb útközben megveregette a vállam és lenyomta a konyha kilincsét… ami nem nyílt ki.

-  Hé, srácok, ez nem vicces! Mi is éhesek vagyunk! –dörömbölt, mire csak hangos röhögés volt a válasz. –Oké, mi elmegyünk akkor, de azért jusson eszetekbe, hogy én vagyok az egyetlen ebben a házban, aki valami ehető kaját tud produkálni! Chuck, te amikor legutóbb próbálkoztál, egy hétig kellett szellőztetnünk a konyhát a rántottád miatt! –nevetett. Úgy tűnik, ez már elég meggyőző érvnek bizonyult, mivel kattant a zár és elénk tárult a nappalihoz hasonlóan méretes konyha.

- Szóval, mit eszünk? –kérdezte izgatott kisgyerek módjára Jeff, miközben Chuck az orrán próbált egy kanalat egyensúlyozni.

- Vivienne a vendég, mondja meg ő, hogy mit kér! –mosolygott rám Seb, én pedig az abszurd helyzet láttán elnevettem magam.

 - Nekem… nekem teljesen mindegy, én bármit megeszek.  Egyébként szólíthattok Viv-nek is.

-Oooké, Viv! –mondta és a tűzhely felé fordult olyan pózba, hogy ne lássuk, mi készül.

-Szóval, Viv… még egyszer bocs, amiért bunkó voltam. Hidd el,  nem ilyen vagyok máskor! –vágott egy vicces grimaszt Jeff, amit talán engesztelésnek szánt. Vagy csak bemutatta, hogy milyen máskor.

- Felejtsük el, oké? Örülök, hogy ti nem utáltok ki. Épp elég, hogy Pierre ilyen undok.  

- Hagyd őt, gondolj bele, hogy milyen lehet neki. Mindenki azt hiszi róla, hogy összejár az exével és ráadásul ő a gyerekének az apja is. Érthető, hogy ki van borulva. De nem mindig ilyen, habár azt hiszem, múlt éjjel volt alkalmad ezt tapasztalni… -kacsintott rám Chuck, mire elvörösödtem.

- Igen, Viv, ne hidd ám, hogy nem hallottunk, elég hangosak voltatok! –hallottam Seb nevetését a tűzhely mögül.

- Ó, fogjátok már be! Nem is voltunk hangosak! Arra emlékeznék… -tűnődtem el. –Vagy lehet, hogy mégis azok lettünk volna?

- Oh, azok voltatok! –nevetett Jeff. –Az egész emelet tőletek zengett. „Ah, Pierre, ne hagyd abba!” –utánozott elvékonyított hangon.

- Fogd már be! –csaptam tarkón játékosan.  –Nincs annyi pia, ami után ilyet mondanék.

- Hé! Láttátok? Egy erőszakos nőszeméllyel kell együtt laknunk! Végünk van! –szenvedett látványosan.

- Ugyan már, ez még semmi –nevettem rá. –Aztán ha összefutunk egy sötét szobában, menekülj! –tettem hozzá egy gonosz vigyor kíséretében.

  Jeff válaszolni akart valamit, de Seb közbeszakította, mikor négy tányér gőzölgő rántottával az asztal felé vette az irányt. Mindhárman megbabonázva néztünk a kajára és rájöttem, hogy tegnap dél óta semmit nem ettem. Csoda, hogy nem dőltem ki a buliban.

-Jeff, Chuck, rántotta. –tette le eléjük az ételt, mire ők rávetették magukat. –Viv, egy tányér bármi. –kacsintott, mire megint elnevettem magam.

   A kaja isteni volt, szerencsére Seb rengeteget csinált, így még a fent levőknek is maradt. Jóllakottan dőltem hátra a székemen egy jó adag belapátolása után.  

- Atyaég, Viv, te azt mind megetted? –borzadt el Chuck a  tányérom fixírozva.

- Aha, amint látod. –mosolyogtam. –Ne hidd, hogy attól, mert lány vagyok kevesebbet bírok enni bármelyikötöknél is!

- Naa, ezt vegyem kihívásnak? –vonta fel a szemöldökét Seb, és Jeff is vigyorgott.

- Vedd, aminek akarod. Majd rájössz. –nevettem el magam.

- Hát azt nem hagyhatjuk, hogy egy csaj többet bírjon enni nálunk! Ma este verseny! –jelentette ki Chuck, a többiek pedig helyeslően bólogattak. Atyaég, mibe kevertem magam megint.

- Most komolyan? Evőverseny? Oké, elfogadom a kihívást! –mondtam vidáman és összepacsiztam a srácokkal.