2. Rész

   Az ágyból két rémült és tanácstalan szempár bámult rám, én pedig elborzadva hátráltam. Charles mellett a barátnőm feküdt, hasonlóképpen hiányos öltözetben és tűzvörös arccal. 

-          Ti…ti… ezt nem hiszem el! –fakadtam ki egyenesen a pasim (ex-pasim? ) arcába. –Hogy tehetted? Miért? Brigitte! Hogy lehetsz ilyen rohadt ribanc? – kiabáltam néhány oktávval magasabb hangon, miközben könnyek patakzottak végig az arcomon. –Ezt az egészet elterveztétek én meg olyan idióta voltam, hogy el is hittem nektek!

-          Viv! Várj… várj már! –Próbálta Charles menteni a menthetőt, de én belé fojtottam a szót.

-          Mi van? Majd megmagyarázod? Vagy mit akarsz még mondani? Ne gyere nekem a kibaszott bocsánatkéréseiddel! –ordítottam az arcába és bevágtam magam mögött az ajtót. – Vagy tudod, mit? –rontottam be mégis újra. –Nem érdekelsz. Egyikőtök sem érdekel! –kiabáltam és feltéptem a szekrényajtót. Válogatás nélkül hajigáltam a ruhákat a bőröndbe, ami a földön hevert, a maradékot pedig a szekrény alján porosodó hátizsákba pakoltam. Idegesen húztam be a cipzárt mindkettőn, miközben a számomra két legfontosabb ember a világon megdermedten bámult rám.

-          Ne,  Vivienne, mit csinálsz? –ez már a volt legjobb barátnőm kétségbeesetten csengő hangja volt. –Nem mehetsz el! Beszélnünk kell!

-          Beszélni? Ugyan már, Brigitte –néztem rajta végig undorodva- Úgy látom, a beszélgetésnél jobb dolgod is akadt. Meg ne próbálj felhívni! Egyikőtök sem! Soha többé nem akarlak látni titeket! –kiáltottam utoljára és kirohantam a házból. Legalább ezúttal a mobilom is magammal vittem.

   Kiérve idegesen hívtam a taxitársaság számát és bekiabáltam az első eszembe jutó hotel címét. A mellkasomban szorító pokoli fájdalom tudtában dőltem hátra az ülésen és a gondolataimba mélyedtem. A barátom megcsalt a legjobb barátnőmmel. Mindketten elárultak. Elvesztettem a számomra két legfontosabb személyt, s mindkettőt egyszerre. Ezt nem lehet elfelejteni, erre nincs bocsánat. Szörnyen elhagyottnak éreztem magam. Brigitte-t még az egyetemről ismerem. Mindig is rosszul éreztem magam, mikor együtt indultunk pasizni, mivel ő a hamvasszőke tökéletesen kunkorodó tincseivel és a tágra nyílt tengerkék szemeivel mindenkit levett a lábáról. Nem mintha csúnyának tartanám magam, de kettőnk közül nem volt kérdés, kit vesznek észre először. Nyilván nem rajtam akad meg az ember szeme, hiszen a barna, szerteszét ágazó hajam, és hasonlóképp átlagos, bár kék színű szemem aligha tűnik ki a tömegből. A fogsorom az egyetlen részem, amire szörnyen büszke vagyok, habár meg is dolgoztam érte, majdnem két évig kellett fogszabályzót hordanom. Most viszont úgy látom, megérte, hiszen a mosolyom ennek köszönhetően egész szép lett.

   Fogalmam sincs, mit fogok csinálni ezután. Van egy kis megtakarított pénzem, amit arra akartam költeni, hogy meglepjem Brig-et egy közös utazással New York-ba. Úgy tűnik erre már nem lesz szükség, úgyhogy a szállodát néhány hétig biztosan fizetni tudom. De valahova mennem kell, nem élhetek egy hotelban, míg el nem fogy az összes pénzem! Lakásom nincs, hiszen az egyetem utolsó hónapjában ismerkedtem meg Charles-al és amikor lediplomáztam, felajánlotta, hogy költözzünk össze. Most már tudom, hogy túl korai volt. A fenébe, 23 évesen az utcára kerülök!  A szüleimhez nem mehetek, ők Atlantában laknak. Minden vágyam volt, hogy francia egyetemre kerüljek, és Kanada is mindig közel állt a szívemhez, úgyhogy amikor ösztöndíjat kaptam, nem sokat haboztam az elfogadását illetően. Még állást is könnyen szereztem, hiszen az egyetem alatt gyakornok lehettem egy rendezvényszervező cégnél, ahova a diplomázásom után teljes munkaidőben is felvettek. És szerencsére még rugalmas munka is, úgyhogy a napok többségében elég otthonról dolgoznom a laptopomon, különböző helyszínek, dekorációk után kutatva. Mivel gyakran délig is el tudok aludni (őszintén, ha rajtam múlna, nem is csak délig) úgy érzem, ez a hely tökéletes számomra. Nem adnak túl kirívó fizetést sem, mondjuk, de számomra az is bőven elég, amit kapok. 

-          Kisasszony, megérkeztünk! –zökkentett ki a taxisofőr a mélázásomból. –Huszonhat dollár lesz. –nézett rám, én pedig a kezébe nyomtam harmincat és megköszöntem a fuvart.

   Kivettem a lehető legolcsóbb szobát és lepakoltam a dolgaim. Sóhajtva rogytam le az ágyra, azon tűnődve, hogy mit tehetnék, ha minden tönkrement. Ahogy bámultam az üres falakat, hirtelen megint rám jött a zokogás és az ágyon feküdve addig sírtam, míg el nem fogytak a könnyeim. Hihetetlen, hogy ma reggel még minden milyen jól indult… Most meg itt ülök és nincs senki, akivel megoszthatom a csalódásom.

  Persze, vannak más barátaim, hiszen nem voltam soha antiszociális, még ha annak is tűnök gyakran. Az egyetemi lakótársaim, munkatársaim, minddel jól kijöttem. De mégsem hívhatom fel egyiket sem, hiszen nem vagyunk annyira jó kapcsolatban, hogy megtegyem. Amikor azt hittem, hogy mindenem megvan és minden tökéletes, egy pillanat alatt kiderül, hogy ez korántsem igaz. Nekem pedig ki kell találnom, hogy mi legyen ezután.