1. Rész

Reggel, mikor felébredtem,  mosolyogva öleltem át a mellettem fekvő Charlest. Aznap volt a négyhónapos évfordulónk és reméltem, hogy ő is ugyanúgy örül majd ennek, ahogy én teszem. Már nagyon rég óta ismertük egymást, de csak azon a bizonyos négy hónappal ezelőtti bulin csattant el az első csókunk, ami a hivatalos együttlétünk kezdetét jelentette. Ugyan ez az időszak nem tűnik soknak, de ez az eddigi leghosszabb kapcsolata mindkettőnknek. Ezelőtt is voltak más barátaim, de egyet kivéve egyik iránt sem éreztem semmit, csak Charles iránt. Noha ő sem szenvedett hiányt barátnőkben ezelőtt, de azok a kapcsolatok többnyire csupán egy éjszakát tartottak.

   Titkon azt reméltem, hogy a mai nap lesz az a nap, amikor végre kimondja az sz-betűs szót. Én már többször mondtam neki, de még soha nem kaptam rá egyenes választ. A legkínosabb két hete volt, amikor egy szenvedélyes csók után kicsúszott a számon, hogy „Szeretlek!”, ő pedig azonnal zavarba jött és valami olyasmit motyogott, hogy „Umm, kösz…”

-          Charles, drága! Azt hiszem, ideje lenne felkelni. –mosolyogtam az édesen alvó férfira az ágyban.

-          Ohh… - nyitotta ki álmosan a szemeit. – Jó reggelt, Viv!

-          Jó reggelt… Mit szólsz ahhoz, hogyha összedobok neked egy rántottát, míg ébredezel? Aztán megbeszélhetnénk, hogy mit csinálunk ma.

-          Öhmm, jól hangzik, de az a helyzet, hogy mára már van programom. Tudod, a főnökömnek megígértem, hogy beugrok délután helyettesíteni Joey-t. Valószínűleg csak éjjel szabadulok. –mondta, egy bűnbánó mosollyal a szája sarkában. – Ugye nem nagy baj? Majd máskor…

-          Persze, oké… -mondtam és próbáltam leplezni a csalódottságom. – Azért kint leszek a konyhában, jó? – közöltem vele miközben feltápászkodtam és kihátráltam a szobából.

   Nekiláttam a rántotta elkészítésének, miközben azon járt az agyam, hogy biztosan elfelejtette. De hát ez csak négy hónap, csak én lehetek ilyen idióta, hogy ezt is túlpörögjem, gondoltam és néztem, ahogy a tojás lassan serceg a tűzhelyen. Mikor jónak ítéltem, levettem és tányérokba lapátoltam a reggelit. Az egészet egy tálcán vittem be a hálóba és Charles-ra mosolyogtam, várva a reakcióját.

-          Nahát, Vivienne, ez igazán kedves tőled, de tudod, hogy utálom, ha tele lesz kajával az ágy. Inkább menjünk ki enni a konyhába. – mondta egy erőltetettebb mosoly kíséretében, és kimászott az ágyból. Na igen, az én rendmániás Charlesom, lőttek a romantikus ágyban-reggelinek. Ma semmi sem alakul úgy, ahogy elterveztem.

Mikor végre mindketten az asztalnál ülünk és a reggelinkkel vagyunk elfoglalva, Charles váratlanul rám néz.

-          És te mit terveztél mára? Ha már én nem leszek itthon, nem hagyhatom, hogy te is a házban punnyadj! –mosolyodott el – Elmehetnél egyet úszni, tudom, hogy állandóan azt tennéd, ha lehetne.

-          Igazán jó ötlet. – mosolyogtam erre én is – A mai nap úgy is szépnek ígérkezik.

   Charles-nak igaza volt, mindenem az úszás. Ugyan szerencsés géneket örököltem és nem vagyok hízásra hajlamos, a víz látványa megőrjít. A lehető legjobb kikapcsolódásnak tartom, hogyha amikor csak tehetem, lehetőleg egyedül szelem a hosszakat a közeli bányatóban. Tarthattok őrültnek, hiszen nyaranta Montréal-ban általában nincs 25 fok fölött a kinti hőmérséklet, de ha az ember hozzászokik, a hideg víz sem tartja vissza a csobbanástól.  Ezért is imádom a nyarat, hiszen ilyenkor a szabadban  hódolhatok a kedvenc elfoglaltságomnak, nem kell a város másik végére autóznom az ott lévő uszodáig. Eldöntöttem, hogy ha már a közös terveink meghiúsultak, a víznek szentelem a szabadidőmet.

  Épp  indulni készültem, mikor eszembe jutott, hogy fel kéne hívnom a legjobb barátnőmet, Brigitte-t, hiszen megígértem neki, hogy jelentkezem a nap folyamán. Míg arra vártam, hogy kicsengjen, előkerestem a kulcscsomóm a táskámból.

-          Szia, Viv, hogy vagy? –köszönt bele a telefonba feldobott hangon. –Hogy alakul az évfordulós randitok? –tette hozzá fojtottabban.

-          Szia, Brig, ne is mondd, úgy tűnik, elfelejtette –nevettem el magam kínlódva. –Ráadásul még dolgoznia is be kell menni ma, úgyhogy szerintem lemegyek úszni egyet.

-          Jajj, drága, sajnálom! –mondta, mire megint fel kellett nevetnem. Brigitte sosem volt jó az együttérzésben, de azért jó látni, hogy próbálkozott.

-          Ugyan, semmiség, én reagáltam túl. Te mit terveztél mára?

-          Egy középsulis barátommal találkozom. Jut is eszembe, őt is fel kéne hívnom, jó szórakozást neked! És sajnálom, hogy nem úgy alakult, ahogy tervezted…! –Tette hozzá még egyszer, majd elbúcsúztunk és letette a telefont.

   Közben Charles kijött a fürdőszobából egy törülközővel a dereka köré csavarva. Tőle is sietve elköszöntem és kiléptem a házból. Mivel az autóm tulajdonképpen egy roncs és néhány hete eldöntötte, hogy beindulni sem lesz hajlandó, szervízbe kellett vinnem, én pedig gyalog tettem meg az utat a tóig. Ez általában egy óráig tart el, de a zenelejátszóm miatt csupán perceknek tűnik.

  Azonban csalódottan vettem észre, hogy sem a telefonom, sem pedig az mp3-am nincs nálam. Hát persze, hiszen miután Brigitte-el beszéltem, természetesen elfelejtettem visszatenni a táskámba a készüléket. Sebaj, gondoltam, elleszek nélküle is és fojtattam a gyaloglást. Csakhogy olyan félóra elteltével újabb problémával kellett szembenéznem. Az utat ugyanis lezárták és egy szigorú kinézetű rendőr útját állta a zúgolódó sofőröknek. Odaléptem hozzá, hogy megkérdezzem, mi az oka az útlezárásnak, de mikor megszólítottam, csak rázta a fejét és morgott valamit, amit nem értettem. Vállat vontam és úgy döntöttem, visszamegyek Charles-hoz, hogy legalább a mobilom legyen nálam, aztán kitalálok valami más programot. Mikor azonban beléptem a házba, a lámpák égtek és az asztalon két főre volt terítve. Hát ezért akarta, hogy elmenjek! Mégiscsak meglep valamivel. Főleg, hogy ha tényleg dolgozni kellett volna mennie, már negyed órája elindult volna. Nagy mosollyal az arcomon léptem be a hálóba. A látványtól, azonban, ami odabent fogadott, az arcomra fagyott a vigyor.