11. Rész

- Hé, Pierreeee! Viiiiiv! –hallottam meg Chuck hangját és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a hasogató fejem és kinyitni a szemem. A kezem egy férfi mellkasán pihent. Ő pedig… jajj, ne. A francba. Pierre mellett feküdtem… De hol is voltunk? Össze voltam zavarodva, de Chuck hangjának az irányába fordultam. Illetve csak akartam, mert amikor átgördültem a matracon, egyenesen a vízbe zuhantam.

   A szám és orrom azonnal tele lett a langyos vízzel, én pedig kétségbeesetten próbáltam a felszínre jutni. Mikor sikerült, köhögve és lihegve próbáltam gondolkodásra bírni az agyam. Először is: ki kéne úsznom a partra. Ez nem tűnt nagy kihívásnak, de a másnaposság és a pokoli émelygés jóval nehezebbé tette a dolgom. Mikor kifulladva a parthoz értem, szembe találtam magam az ugyancsak nyúzott arcú Chuck-al. Segített kimászni a vízből, én pedig lerogytam egy földön heverő úszógumira és igyekeztem kifújni magam és józanul gondolkozni. Szóval. Fehérneműben voltam, ami kissé kínos volt Chuck előtt, de még mindig lehetett volna sokkal rosszabb is. De mit keresek itt és egyáltalán hol vagyok?

- Viv, örülök, hogy megtaláltalak titeket… -mondta, mikor ránéztem. –David-del már egy órája keresünk.

- De… hol vagyunk?

- Az alagsorban. –magyarázta. –Pierre-el éjfél után eltűntetek, mondjuk ahogy elnézem, jól szórakoztatok… -mosolyodott el és rám kacsintott. A francba.

- Hé, Chuck, nem történt semmi. Csak… beszélgettünk. –pirultam el, de nem tűnt nagyon meggyőzöttnek.

- Viv, ott van a borostája nyoma az arcodon. –nevetett, mire még nagyobb zavarba jöttem.

- Jó… oké, lehet, de mindketten fel vagyunk öltözve. Annyi minden azért nem történhetett… -próbáltam meggyőzni őt, meg legfőbbképpen magamat. A gyomrom viszont még mindig vészjóslóan émelygett és nagyon nem voltam jól.

- Aha, értem… -mosolygott továbbra is. –Amúgy meg tessék. –nyújtott felém egy, a tegnap estihez hasonló papírpohat, mire felnyögtem és egy földön heverő tálhoz rohantam, hogy  néhány öklendezés kíséretében kiadjam magamból az elfogyasztott piát. David épp ebben a pillanatban érkezett le a lépcsőn  és fájdalmas pillantást vetett rám.

- Ezzel együtt már tizehat. –tájékoztatta Chuck-ot, mire ő felröhögött. –Új rekord a láthatáron!

- Mi… miről beszéltek? –rogytam a földre és átvettem a vizet, amit Chuck nyújtott, két aszpirin kíséretében.

- Összeszámoltuk a hányásokat.  Az eddigi rekord tizennégy volt, de úgy látom, ezúttal mindenki bekeményített. – nevetett David. –Vagy te nem bírod a piát, Viv?

- Nem, én most hánytam először. –nyögtem. –Legalább is azt hiszem.

- Pierre-t nem láttad? Azt hittük, vele voltál. –kérdezte David.

- Ott van. –mutattam a továbbra is békésen alvó fiúra a medence közepén. David először ránézett, majd megint vissza rám és a csöpögő hajamra és a fehérneműmre, majd ő is összerakta a képet.

- A francba, Viv, ti dugtatok. –vigyorodott el.

- Nem, nem dugtunk, David. –ebben ugyan nem voltam teljesen biztos, de valószínűnek tartottam. –Mindketten ruhában voltunk, mikor felébredtem. Csak… beszélgettünk. –próbálkoztam a Chuck-nál is bevetett mondattal, de őt sem győzte meg különösebben, Chuck pedig a kezébe temette a fejét.

   Egy rakat dolog rémlett a tegnap estéről, de onnantól, hogy lejöttünk ide, már nem sok minden. Muszáj lesz megkérdeznem Pierre-től. David továbbra is gyanakodva méregetett, én pedig igyekeztem normálisan viselkedni.

- És hol vannak a többiek? Egyáltalán hány óra? –érdeklődtem, csak hogy tereljem a témát.

- A többiek még mindig ki vannak dőlve. –válaszolt Chuck az első kérdésemre és ránézett az órájára. –Egyébként meg 12 múlt.

- De komolyan, Viv, mi történt közted és Pierre közt? –erősködött David és látszott rajta, hogy nem tágít.

- David, most őszinte leszek. Fogalmam sincs.

- De… most együtt vagytok? Mert az tök jó lenne.

- Nem, nem vagyunk együtt, és kérlek, beszélhetnénk másról? A gyógyszer még nem hatott és szétrobban a fejem. –néztem rá könyörgően, mire megenyhült és leült mellém.

- Ma megtartjuk a sajtótájékoztatót. Pierre elmagyarázza, hogy nem az övé gyerek és remélhetően holnapig elhúznak a firkászok. Hazamehetsz… Ha szeretnél. –köszörülte meg a torkát David.

- Persze, hogy hazamegyek! –nevettem. –Ne hidd azt, hogy itt maradok a nyakatokon!

- Igazából, Viv, mi örülnénk, ha maradnál. –csatlakozott Chuck is a beszélgetéshez, én pedig meglepődtem az ajánlaton.

- De hát csak néhány napja ismerjük egymást. –mondtam elképedve, de még mindig mosolyogva. –Nem költözhetek ide!

- Persze, megértjük. –mondta David. –Csak… mi örülnénk, ha mégis úgy döntenél. Nagyon jó volt, míg itt voltál. És ha el is mész, ne hidd, hogy megszabadulsz tőlünk! Hosszú idő óta te vagy az egyetlen, akivel mindannyian kijövünk. És akár hiszed, akár nem, azért vagyunk ennyire érdeklődőek az éjjel iránt, mert jó lenne, ha összejönnél Pierre-el. –vigyorodott el.

   David szavai meghatottak, a feltételezés viszont, hogy Pierre-el kéne legyek… hát, nem hiszem, hogy túl jó ötlet lenne. Nem fogok a karjába ugrani, mint egy rajongó kiscsaj. Éppen elég, hogy egyszer megtettem. Vagy talán kétszer… de erre próbáltam inkább nem gondolni.

   Mikor viszont válaszolni akartam, egy hatalmas csobbanás visszhangzott a helységben. Mikor a hang irányába fordultunk, és megláttuk Pierre-t, aki köhögve próbál fennmaradni a vizen, kitört belőlünk a röhögés.

- Hé… -nyögte, mikor levegőhöz jutott. –Inkább… segítsetek.

- Ússz ki! –javasoltam, mire megfontolna az ötletet és a part felé vette az irányt. Ott Chuck és David segítettek neki kimászni, ő pedig a földre rogyott.

- Én is így néztem ki? –mosolyogtam a srácokra.

- Nem, Viv, te rosszabbul. –mutatott  a nemrég összehozott hányásom felé Chuck, Pierre peig elhúzta a száját.

- Ami azt illeti, én sem vagyok túl jól… -tette a hasára a kezét. –Egyébként hogy kerülünk ide? Lent buliztunk?

- Öhm… Pierre, nem, mi nem buliztunk lent. Mi fent buliztunk. –mosolygott David. –Ti viszont lejöttetek és ahogy látom, jót buliztatok. –folytatta, mire elpirultam és lesütöttem a szemem. Nem sok kedvem volt Pierre-re nézni.

- Mi? Úgy érted… jaj, a francba. Rémlik valami.

- Na, ki vele, van valami köztetek? –mondta David izgatott hangon, nekem pedig kezdett elfogyni a türelmem.

- David, befejeznéd végre? Szállj már le a témáról! Ez a mi dolgunk, és ha történt volna is valami közöttünk, nem hiszem, hogy rád tartozna! –förmedtem rá.

- Oké, Viv, sajnálom. Megyek… megyünk és megnézzük a többieket, nyugodtan beszéljétek meg.

   Ez kedves volt tőle (habár nem voltam benne biztos, hogy kettesben akarok maradni Pierre-el) én pedig kezdtem elszégyellni magam amiatt, hogy kiabáltam vele.

- Nézd, David, sajnálom, hogy kiakadtam, csak rohadt másnapos vagyok és ilyenkor sosem vagyok túl jó passzban… -kezdtem, de félbeszakított.

- Semmi baj, Viv, nekem se kellett volna beleszólnom, el van felejtve. –mosolygott és Chuck-al együtt felment a lépcsőn.

    Mikor kettesben maradtunk, néhány másodpercig kínos csendben néztük a padlót, majd Pierre megszólalt.

- Viv… izé… ami a tegnap történt…

- Tényleg, ha már itt tartunk, mi volt tegnap? Attól fogva, hogy lejöttünk, nem sok rémlik… -kaptam a témán.

- Nem emlékszel? Arra, hogy…  arra, ami köztünk történt?

- Nem, Pierre. Illetve, tudom, hogy smároltunk. De azon kívül… volt valami?

- Arra célzol, hogy lefeküdtünk-e? –vonta fel a szemöldökét.

- Ömm… igen. –mondtam kínosan és lehajtottam a fejem.

- Viv, ha lefeküdtünk volna, arra egészen biztosan emlékeznél. –nevetett és megölelt.

   Meglepett a közelsége és a tény, hogy ennyire idegesítően magabiztos. Ugyanakkor elgyengültem a karjaiban… de nem, ezt most nem csinálhatom. Kibújtam az ölelésből és komolyabb arckifejezéssel fordultam felé.

- Pierre. Kezdek összezavarodni a… khm… „kapcsolatunkat” illetően –közöltem vele zavartan, de határozottan.

- Igazából erről én is akartam veled beszélni- nézett rám és elvesztem a csokoládébarna szemeiben. -Viv, én nagyon kedvellek és…

- Várj! –szakítottam félbe, mivel féltem, hogy valami olyant mond, aminek esetleg képtelen leszek ellenállni. –Én is kedvellek, Pierre, de nem hiszem, hogy bonyolítanunk kéne a dolgokat. Így is eléggé el van cseszve minden. Legyünk csak továbbra is… barátok. –nyögtem ki, nem törődve azzal, hogy a szó nevetségesen rossz ötletnek hangzott a fejemben. 

- Persze… -értett egyet, de szomorúság csillant a szemeiben. –Örülök, hogy… ezt tisztáztuk. –mondta és megölelt. Ezúttal én sem ellenkeztem.

10. Rész

 Nem, nem csókolhatom meg Pierre-t megint! Az agyam zakatolt, én pedig kezdtem pánikba esni, hiszen a kísértés óriási volt. Meg akartam tenni. Újra érezni akartam a puha száját az enyémen, de tudtam, hogy nem szabad. Pokoli erőfeszítés árán hátraléptem tőle és lerogytam a kanapéra.

   Néhány perc múlva Chuck lépett mellém egy újabb Sex On The Beach-el a kezében, amit felém tartott.

- Komolyan, tényleg kezdem azt hinni, hogy csak le akartok itatni. –néztem rá hitetlenkedve. -Öt percnél tovább nem volt még üres a poharam.

- De hát BULI VAAAAN! –ordította Jeff a hátunk mögül és vadul ugrálni kezdett.

  Pierre ismét előkerült és táncolni akart velem, de őszintén már nem igazán éreztem elég stabilnak magam hozzá. Valahogy felkeltem a kanapéról, és az ajtó felé vettem az irányt. Pierre persze utánam jött és ugyan ő sem volt kevésbé részeg, de azért segített járni. Nem figyeltem, merre visz, csak akkor, amikor leérkeztünk egy lépcsőn, ahol még soha sem jártam. Normál esetben most kezdenék bepánikolni, de az alkohol és Pierre közelsége miatt valahogy mégis biztonságban éreztem magam. Mikor hirtelen megállt, nekem majdnem sikerült elesnem, de végül megtartott és én körülnéztem a sötét helységben.

- Hol vagyunk? –tettem fel neki a kérdést, mire a fal felé nyúlt és kitapogatott egy villanykapcsolót. Mikor a szemem megszokta a fényt, elámultam az elém táruló látványtól. A házuk alagsorában ugyanis egy komplett beépített medence  volt, hívogató kék vízzel.

- Na? Hogy tetszik? –kérdezte Pierre vigyorogva.

- Úristen… én miért nem tudtam erről? Ez még az Xboxnál is jobb! –lelkesedtem és a víz széléhez szaladtam. Ahhoz viszont nem voltam eléggé józan, hogy meg is álljak ott, úgyhogy belezuhantam a langyos vízbe és levegő után kapkodva próbáltam elérni a medence szélét. Pierre persze tartotta a kezét, hogy kihúzzon, de végül ő is elvesztette az egyensúlyát és mellettem kötött ki. Néhány percig meglepődve lihegtünk, aztán mindkettőnkből kitört a röhögés.

- A sminked… -nevetett Pierre. –Kicsit… elfolyt.

- Nem érdekel. –válaszoltam neki és a víz alá merülve megpróbáltam eltűntetni a maradékot.

  Pierre intett, hogy kövessem és a másik part felé kezdett úszni, ahol néhány gumimatrac hevert. Mikor kimásztunk a vízből, éreztem, hogy nem sokáig bírom ébren, de azért igyekeztem tartani magam. Közben Pierre ledobta a csuromvizes pólóját a földre és behajította az egyik óriási kétszemélyes matracot a vízbe.

- Mit szólsz egy kis pihenéshez? –küldött felém egy ellenállhatatlan félmosolyt, amitől azonnal kiment a fejemből minden ellenérv. Úgy döntöttem, megszabadulok a fekete ruhámtól és inkább fehérneműben maradok, mivel kényelmesebbnek és célszerűbbnek ítéltem. Bizonytalanul rámásztam a matracra és arrébb csúsztam, hogy helyet engedjek Pierre-nek.

   Mikor már mindketten egymással szemben ültünk, Pierre ellökte a matracot a medence szélétől és felém fordult. Mikor rájött, hogy mindössze egy bugyi és melltartó van rajtam, szemérmetlenül bámulni kezdett, mire egyből megbántam a ruhám levetését illető ötletem és legszívesebben visszavettem volna… ha közelebb lettünk volna a parthoz. Végül úgy döntöttem, nem foglalkozok a kíváncsi tekintetével és hasra feküdtem. A sodródástól, na meg a töménytelen alkoholmennyiségtől kicsit bizonytalan voltam, ráadásul émelyegtem is, de próbáltam ezeket a tényezőket is a fáradtsággal együtt figyelmen kívül hagyni. Közben, valahol a medence közepén megálltunk, Pierre pedig mellém feküdt és szótlanul bámulta a vizet.

- Ti… mióta vagytok híresek? –kérdeztem végül, hogy megtörjem a kínos csendet.

- Igazából a második albumunk kiadása után kezdtek el érdeklődni a zenénk iránt… és mivel nemrég adtuk ki a harmadikat, most egyre nagyobb a felhajtás is körülöttünk. –magyarázta, és valahogy úgy tűnt, mintha ez nem tenné annyira boldoggá.

- De mi a baj, Pierre? Az emberek szeretnek titeket!

- Persze, de nem önmagunkért! Egy szórakozóhelyre sem mehetünk el anélkül, hogy szembe ne kerülnénk néhány fanatikus lánnyal, akikről gyakran azt sem lehet megállapítani, hogy elmúltak-e 18 évesek és ránk vetik magunkat. Az exbarátnőkről nem is beszélve, akik úgy próbálnak bosszút állni, hogy lejáratnak minket a média előtt… Persze, mindezekért kárpótol egy koncert, ahol ezrek kiáltozzák a neved, de néha nagyon elegem van a sajtóból.

  Elgondolkoztam Pierre szavain. Ugyan az agyam nem forgott úgy, ahogy kellett volna, de át tudtam érezni a problémáját. Én nem tudnám kezelni, ha híres lennék. Mivel nem tudtam válaszolni neki, inkább közelebb húzódtam hozzá és megsimítottam a hátát.

- Tudod, nagyon boldog voltam, amikor rájöttem, hogy nem ismersz minket. –folytatta és tudtam, hogy a megismerkedésünk éjszakájára gondol. –Végre egy gyönyörű lány, aki nem a hírnévért van velem… Igazából nagyon örülök, hogy itt ragadtál.

  Gyönyörűnek nevezett. Ez kezdi túllépni a barátság határait, és az pedig főként idegesített, hogy ez nekem túlságosan is tetszett. Nem kerülhetek közelebb Pierre-hez. Nem, és már így is túl messzire mentünk. Odafordultam hozzá, hogy ezt közöljem vele, mielőtt valami olyant teszünk, amit mindketten megbánunk majd. Mikor azonban ránéztem, valami megváltozott. Az őszintesége meglepett, de ugyanakkor nagyon jólesett, hogy elmondta nekem ezeket a dolgokat, hiszen ezek szerint megbízik bennem.

   A kezeim elzsibbadtak a könyököléstől, így inkább felültem. Nem tudtam, hogy kezdjek neki a mondanivalómnak, csak néztem Pierre arcát és győzködtem magam, hogy az lesz a legjobb, ha elutasítom.

- Pierre… -próbálkoztam, mire a csokoládébarna szempár az enyémbe fúródott. –Én… én..

- Viv. –suttogta és fölém hajolt, mire automatikusan a matracra hanyatlottam.

- Pierre, én nem… -tettem még egy utolsó próbálkozást, amit figyelmen kívül hagyott. Ledermedve figyeltem ahogy közeledik hozzám és rájöttem, hogy de igen. Ez az, amit akarok. Mikor megcsókolt, az agyam teljesen kikapcsolt és a testem átvette az irányítást. A hajába túrtam és annyira közel húztam magamhoz, amennyire csak lehetséges volt. Ő nem úgy nézett ki, mint aki abba akarná hagyni, amit csinál, inkább még hevesebbek lettek a csókjai.  És végre boldog voltam. Pierre teljesen a matrachoz préselt és éppen azon kezdtem el aggódni, hogy a vízbe esünk. De akármennyire is felpörgettek az események, álmos voltam. Nagyon… nagyon álmos voltam. De nem akartam elengedni Pierre-t és ő sem szándékozott leszállni rólam. Csak… jó volt ott lenni.

9. Rész

    A nap további része még több röhögéssel, ugratással és persze elmaradhatatlan videójátékozással telt, hiszen Davidnek is be kellett bizonyítanom, hogy a lányok is lehetnek jók benne (mondjuk sikerült legyőznie, de a visszavágóban én nyertem). A srácok épp félrevonultak, hogy megbeszéljék, azt, hogy mit mondanak majd a sajtótájékoztatóban, mikor Amber leült a velem szemben levő fotelba.

- Vivienne… lehet, hogy nem rám tartozik, de mi van közötted és Pierre között? –nézett rám érdeklődőn, mire kicsit összezavarodtam.

- Hogy érted? Mármint, gondolom tudod, hogy miért ragadtam itt, de azon kívül semmi sem történt. Barátok vagyunk.

- Olyan elvarázsoltan néz rád… csak gondoltam, rájött, hogy te vagy neki az igazi, vagy valami. –mondta, mire felnevettem.

- Nem hiszem, hogy létezne ilyen. Ha vége lesz a felhajtásnak, elmegyek és valószínűleg senki nem fog utána keresni. Úgy értem, csak azért rendesek velem, mert jelenleg egy fedél alatt lakunk, szóval nem tenne jót egy konfliktus. –mondtam el neki őszintén a véleményem, ami ugyanakkor a legnagyobb félelmem is volt.

- Ne viccelj! A srácok imádnak. Ha csak megtűrnének, nem lennének annyira közvetlenek veled. Én már egy éve járok David-el, de még sohasem ugrattak és szivattak úgy, mint téged. –mondta egy keserű mosollyal az arcán, amit aztán hamar felváltott egy őszinte vigyor. –Olyan vagy, mint egy hatodik bandatag. Nem láttam még őket ennyire felszabadultnak lenni egy lánnyal.

- Fogalmam sincs, miért vagy ilyen kedves hozzám. –öleltem meg, amit nevetve viszonzott. –El sem hiszed, hogy mennyire jólesett,, amit mondtál.

- Komolyan gondoltam, Viv. Különleges lány vagy.

- Tegnap még mindenki egy utolsó lotyónak tartott.

- Viv, tudjuk, miért voltál ott. Megértünk és sajnáljuk, ami történt. A pasid megcsalt, ráadásul a legjobb barátnőddel, én a helyedben ezt nem tudtam volna lereagálni, szerintem még mindig otthon zokognék.

   Amber szavai ráébresztettek arra, hogy talán mégsem óriási hiba volt az, amit tettem. Habár akkor sem bántam volna meg, ha az lett volna. Közben a srácok visszajöttek, és hangos kiáltások közepedte megrohamozták a konyhát. Amber-rel összenéztünk és követtük őket, végignézve, ahogyan kirámolják a hűtőt valami ehető kaja után kutatva. Néhány szelet kenyeret és rengeteg féle sajtot találtak, úgyhogy leültünk, hogy szendvicseket készítsünk. Közben elmondták, hogy másnap délután Pierre és Chuck kimennek és megpróbálják elsimítani a dolgot a fotósokkal és riporterekkel, szóval legkésőbb holnapután szabadulok. Őszintén szólva örültem annak, hogy még van időm élvezni a srácok, nameg Amber társaságát. 

  Odakint már sötétedett, mi pedig épp egy koncerten történt sztorin röhögtünk, mikor David megszólalt:

- Srácok, hogy lehet, hogy Viv tulajdonképpen velünk lakik, és még nem volt része egy jó buliban sem? –kérdezte, mire mindenkinek felcsillant a szeme, Amber pedig lehajtotta a fejét az asztalra és nevetni kezdett.

- Most mi olyan vicces? –kérdezte tőle Pierre, olyan mosollyal az arcán, mint aki már tudja a választ. –Tök jók a bulijaink.

- Aha, azok! –röhögött tovább Amber és közben felém fordult, hogy elmagyarázza a dolgot.

- A fiúk privát házibulijai általában azzal végződnek, hogy mindenki fetreng a saját hányásában, többnyire meztelenül és másnap fogalmuk sincs arról, hogy mit csináltak.

   A srácok először összenéztek, majd belőlük is kitört a röhögés.

- Oké, Amber, ez nem fordult elő, csak… izé, néhányszor. –mondta Pierre.

- Pierre, az esetek 70 százalékában még éjfél előtt meztelenül táncoltok az alagsorban. –fogta a fejét Amber, mire mindenki szakadt a nevetéstől.

- Jó, lehet, hogy igazad van. –ismerte be Pierre. –De ez nem változtat azon a tényen, hogy mi bulizunk a legnagyobbakat! –vigyorodott el.

- Akarom ezt én látni? –tettem fel a költői kérdést, amire ugyan nem vártam választ, de egyszerre több srác is nyitotta a száját, hogy igent mondjon.

- Ugyan már, Viv! –mondta Seb is. –Fogadjunk, hogy nem voltál még olyan menő buliban, mint a miénk!

- Nem, Seb, ez kicsit sem hangzik beképzelten. –mosolyogtam. –Egyébként igazatok van. Bulizzunk! –álltam fel a székemről, mire heves éljenzés tört ki.

- Néha el sem hiszem, hogy ez öt felnőtt férfi, nem pedig egy rakat középiskolás srác… -tűnődött el Amber és ő is felállt. –De egy jó buliban a lányoknak ki kell öltözni! –mondta és kézen ragadott. –Vivienne-el készülődünk kicsit, addig keverjetek valami piát és nehogy be merjetek rúgni nélkülünk! –kiáltott hátra, miközben a lépcső felé húzott.

   Mikor bevezetett David szobájába, ahol a cuccai voltak, óriási káosz fogadott.

- Tudom, hogy rendetlenség van, de David képtelen rendben élni és őszintén, engem sem zavar különösebben a kosz. Nincs sok ruhám itt, mert fogalmam sem volt, hogy itt ragadok, de emlékszem, hogy legutóbb itt felejtettem egy szexi egyberuhát… -magyarázott, miközben a túlzsúfolt szekrényben keresgélt. Hamar megtalálta, amit keresett, az egyetlen rózsaszínű ruhadarabot, ami egy ijesztően rövid testhez simuló pink miniruha volt.

- Hú, ez de merész! –nevettem és megcsodáltam a darabot, ami kétségkívül gyönyörű volt.

- Ugye, megmondtam! –vigyorodott el és az ágyra dobta a ruhát. -Na, de most te jössz!

   Az ideiglenes szobámba belépve valamivel nagyobb rend fogadott, majd a bőröndömhöz léptünk, ahol viszont mintha bomba robbant volna. Amber megdicsérte az öltözködési ízlésem, ami hihetetlenül jólesett, tekintve, hogy mindig is kevés pénzből kellett magamnak vásárolnom. Végül egy rövid fekete ruha mellett döntöttem, ami fazonjában  ugyan hasonlított az Amber-éhez, de valamivel azért többet takart az övénél.

    Mikor mindketten felöltöztünk, Amber szexi füstös sminket csinált nekem, majd magának halványabb, de mégis gyönyörű halványrózsaszín szemeket festett. Közben elmesélte, hogy sminkesnek tanul, és Daviddel egy rendezvényen ismerkedtek meg, ahol neki kellett eltűntetni egy heget a srác arcáról egy fotózás és interjú kedvéért. A fiúk persze rengetegszer felkiabáltak, hogy hol vagyunk már, de mi nem zavartattuk magunkat, nyugodt tempóban folyattuk a készülődést és csevegést.

   Egy fél órával később vonultunk csak le a lépcsőn, ahol Pierre, Seb és Jeff vártak szájtátva.

- Csukd be, mert berepül! –nevetett Pierre-re Amber és elindult a konyha irányába, valami innivalót szerezni. Onnan David és Chuck tántorogtak ki, látszólag nem színjózanul, mire Amber tettetett felháborodással hozzájuk fordult.

- Azt hittem, megegyeztünk, hogy nem rúgtok be nélkülünk! –„támadt” Davidre, aki zavartan pislogott néhányat.

- Azt hittem, egy fél napon belül elkészültök! –vágott vissza, mire Amber elnevette magát.

- Oké, tényleg igyunk valamit! –mondtam én is és beléptem a konyhába.

    Ott elém tárult egy olyan mértékű piaválaszték, amit még egy jó bár sem tudna túlszárnyalni, koktélkeverő, egy hadseregnek elég papírpohár és rengeteg citromkarika és jég.

- Uramatyám, most már értem, miért végzitek hányással legtöbbször! –képedtem el. –Ennyi piát lehetetlen nem keverni! Muszáj lesz megkóstoljak mindent! –mondtam izgatottan hadarva.

- Naa, azért ne mindent! Nem akarunk a detoxban éjszakázni! –ellenkezett Seb. –Mit szólsz mondjuk egy koktélreceptes könyvhöz először?

   A könyv átböngészése csak még jobban megnehezítette volna a dolgom, úgyhogy végül egy óriási Sex On The Beach-el kezdtem el a piálást. A nappaliból közben fülsüketítően megszólalt az American Idiot a Green Day-től, majd megjelent Pierre feje a konyhaajtóban. 

- Gyertek már, srácok! Bulizzunk! –kiabálta túl a zenét és visszaugrált a „táncparkettre”. A koktélommal a kezemben én is követtem őt és hamar belejöttem a táncba. Az I feel like dancing című All Time Low szám következett, amit ugyan nem ismertem, de a fiúk teli torokból ordították a refrént, és bevallom, én is imádtam a dalt. Igazából teljesen leírta az egész hangulatunkat, szóval továbbra is vadul ugráltunk  az üvöltő zenére.

   Alighogy letettem a kiürült poharamat az asztalra, érkezett Chuck az utánpótlással, ami egy ugyancsak méretes adag Piña colada volt. Mivel éreztem, hogy a fejembe szállt az előző koktél is, ezt már nem akartam mindenképp meginni, de annyira jólesett, hogy nem bírtam abbahagyni. Pierre közben megjelent a hátam mögött, átkarolt és a fülembe suttogott:

- Még van egy olyan része a háznak, amit nem láttál eddig… -hallottam a hangját, amin ugyan érződött, hogy tulajdonosa nem kevés alkoholt fogyasztott el az este folyamán, de ugyanolyan ellenállhatatlan volt, mint józanul. Vagy csak én voltam túlságosan részeg ahhoz, hogy különbséget tegyek.

- Valóban? –kérdeztem és diszkréten elhúztam a kezeit a derekamról. Azért annyira nem voltam bepiálva. –És mi az?

- Majd meglátod… csak gyere velem… -suttogott tovább a fülembe, úgy, hogy beleborzongtam. Vele akartam maradni, akkor is, ha tudtam, hogy ez nem jó ötlet. Végül nem válaszoltam semmit, csak töltöttem magamnak egy pohár whiskey-t és visszaindultam a nappaliba a többiekhez. Amber a kanapén ülve smárolt Daviddel, Jeff tűnődő arckifejezéssel bámulta őket, miközben Seb és Chuck azon vitatkoztak, hogy vajon az ebédlőasztal méretei megfelelőek-e beer-pongozáshoz.

- Viv! –örült meg nekem Seb és kézen ragadott, hogy táncoljak vele. Én letettem a félig megivott whiskey-met és felvettem vele a zene ritmusát. A hangfalakból bömbölt a Dance, Dance a Fall Out Boy-tól, amit amúgy is imádok, szóval iszonyú jó volt a hangulat.

   Pierre gyilkos pillantásokat vetett a barátjára, aki a szám befejeztével nem kért fel újabb táncra. Én ezt kihasználva megittam a whiskey-m maradékát, mikor új dal kezdődött és ismét megéreztem Pierre kezét a derekamon. Ekkor már nem ellenkeztem a tánc ellen, hiszen miért ne táncolhatnék vele, de a dal vége felé éreztem, hogy az arca egyre közelebb kerül az enyémhez és kezdtem elgyengülni…

8. Rész

   Következő reggel csak egy pillanatig kellett azon gondolkoznom, hogy hol vagyok. Utána mosolyra húzódott a szám és felültem az ágyban. Amire nem számítottam az Seb és Pierre feje volt az ajtóban, akik éppen engem néztek és látszólag zavarba jöttek, mikor felkeltem.

- Miért bámultok, perverzek? –dobtam feléjük egy párnát, amit röhögve elkaptak.

- Csak azon gondolkoztunk, hogy hogy bírsz ennyit aludni.

- Mi? –néztem az óra felé zavartan. –Csak reggel 12! –húztam a fejemre a takarót, mire a srácok megint elröhögték magukat.

- Vidám napnak nézünk elébe. –jött be Pierre és ugrálni kezdett az ágyon, mint egy ötéves.

- Hogy érted? –néztem rá furán, mire lehuppant mellém.

- A sajtósok egyre többen vannak, nem hiszem, hogy egyhamar szabadulsz! –vigyorgott rám. –Viszont a cuccaid megjöttek a szállodából, úgyhogy végre felöltözhetsz!

- Megkérdezhetem, hogy miért örülsz ennyire mindkét hírnek? –vontam fel a szemöldököm.

- Igazad van. –biggyesztette le a száját. –Azt hiszem, vissza kéne küldjük a cuccaidat. Jól áll a pólóm.

- Istenem, de hülye vagy! –csaptam fejbe egy párnával, mire nevetve kivédte az ütést és visszatámadott.

- Úúú, párnacsata? Beszállhatok? –visította lányosan Seb, mire Pierre-el egyszerre fordultunk felé és támadtuk le.  

   Már hárman ütöttük egymást és közben nagyjából úgy viselkedtünk, mint azokban a béna ottalvós tinivígjátékokban a lányok, közben sikongattunk (komolyan, nem csak én) és annyit röhögtünk, hogy megfájdult az oldalam.

- Mi folyik itt, gyerekek? –hallottuk meg Chuck hangját. –Nem tanítottak meg rá titeket, hogy ezt zárt ajtó mögött kell csinálni?

- Fogd be, Chuck! –röhögtünk, mire ránk ugrott. Hát… igen, ők a Simple Plan-es fiúk.

   Mikor sikerült valahogy kimásznom alóluk, felkeltem és nevetve az éjjeliszekrény felé fordultam. Mellette ott pihent a bőröndöm is, aminek jelen pillanatban nagyon megörültem. Tiszta ruhák, tiszta fehérnemű… ennél többet nem is kívánhattam. Mikor viszont kinyitottam a bőröndöt, a ruhák tetején ott feküdt a telefontöltőm, ami eszembe juttatta, hogy mióta elrohantam Charles-tól, nem néztem meg a telefonom. Nem is érdekelt. Akikkel beszélni akarok, azok mind itt voltak mellettem.

   Kirángattam néhány cuccot, egy V-nyakú fekete pólót és egy farmert és elindultam a fürdőbe, lezuhanyozni.  A hideg víz rettentően jólesett és felfrissített, és miután végre a saját ruháimat viseltem, úgy éreztem, mintha újjászülettem volna. Vidáman mentem vissza az ideiglenes  szobámba, ellenőrizni, hogy a fiúk nem nyírták-e még ki egymást, de már nem voltak ott.

    A lépcsőn leérve meghallottam a hangjukat, ahogy röhögve magyaráznak valamit Davidnek. Mikor beléptem, nem hervadt le a mosoly az arcukról, csak egy pillanatra elhallgattak.

- Szóval… te tényleg videójátékozol? –tette fel David a szerinte legfontosabb kérdést, mire én is elnevettem magam.

- Igen, játszom. Mi olyan hihetetlen ebben? Attól, hogy lány vagyok még imádhatom az Xbox-ot, nem? –kérdeztem, még mindig vigyorogva.

- Hú, bánom már, hogy nem láttalak tegnap! –csodálkozott. – Csak hát Amber nem igazán bírja az ilyen cirkuszokat és eléggé kiborult, én meg fent maradtam vele.

- Persze, meg tudom érteni. –válaszoltam. –Most hogyhogy lejöttél?

- Migrénje van és kizavart a szobából. Nem lényeges, hallom, hogy jó sok dologból kimaradtam tegnap. Kajaversenyben is megverted őket? –nézett rám, ámulattal a tekintetében.

- Ömm… hát, igen. –nevettem. –Hozzáteszem, hogy továbbra sem érzem jól magam.

- Hát ez ezzel jár. –veregetett hátba Seb. –Nekem sem végződött túl jól az estém…

- Tényleg! Hogy vagy?

- Hát egész jól! –röhögött. –Ma reggel ledolgoztam azokat a hamburgereket.

- Ja! Nem vagyok benne, hogy még egyben van az ágyad, Viv… -csatlakozott Pierre is a beszélgetéshez. –A te hibád, Chuck! Ha te nem szállsz be, elbír minket. –nézett vigyorogva a barátjára.

- Hát, az elmondottak alapján tartalmas reggeletek lehetett… -tűnődött David hangosan, mire mindünkből kitört a röhögés és sehogy sem tudtuk abbahagyni.

  Jeff ezt a pillanatot választotta, hogy végigfusson a nappalin, fel a lépcső irányába, ami önmagában is furcsa volt, de a tény hogy ezt meztelenül tette, kissé kínossá tette az egészet.  Elkerekedett szemmel bámultam, mire a többiek még jobban röhögtek.

- Ez… most… -habogtam elképedve, mire Seb közbevágott.

- Ne aggódj, Viv, amíg itt vagy, lesz még alkalmad ilyet tapasztalni. –vigyorgott. –A többség azért nem olyan szemérmes, mint gondolnád.

- Hmm… hát azt látom. Szóval azt mondod, hogy szokjak hozzá, hogy meztelen bandatagok rohangálnak ide-oda?

- Igen, legalábbis ne lepődj majd meg, ha ilyen fordul elő –nevetett rám és visszafordult Pierre-ékhez.

- Hé, Viv, mit szólnál, ha rendelnénk valamit? Mit ennél? –kérdezte ekkor Chuck.

- Igazából most nem igazán kívánom a gyorskaját… -húztam el a szám a tegnapi esetre visszaemlékezve, Seb pedig hevesen bólogatott. –Mi lenne, ha összedobnánk valami kaját?

- Összedobni? Úgy érted… főzni fogunk? –néztek rám felvont szemöldökkel a srácok, én pedig vigyorogva bólogattam.

- Biztos vagy benne, hogy jó ötlet? –pislogott Seb is bizonytalanul.

- Persze! –nevettem és körbenéztem. –Na? Benne vagytok?

- Hú, hát ha ez az ára, hogy ehető kaja legyen itthon, akkor igen! –válaszolt Pierre és megindult a konyha felé. –Szóval mit főzünk?

- Attól függ. –tűnődtem. –Seben kívül valaki rendelkezik még konyhai tapasztalattal?

- Én tudok pirítóst csinálni! –lelkendezett Chuck, mi pedig elnevettük magunkat.

- Valaki más?

- David is egész jó szakács, ami azt illeti… -nézett a barátjára Seb.

- Azért ez túlzás, de a pirítósnál többet tudok! –mosolygott ő is és kutatni kezdett a konyhában. Közben Jeff is belépett, és szerencsére ekkor már volt némi ruha is rajta. A srácok gratuláltak neki a korábbi mutatványához, ő pedig röhögve meghajolt és körbenézett.

- Mit eszünk?

- Igen, Viv, ez jó kérdés, mit eszünk? –csatlakozott Chuck is.

- Igen! –húzott elő valamit Seb a konyhaszekrényből. – Tudtam, hogy itt van valahol!

   Egy nagy adag spagetti tésztát tartott a kezében, ami arra engedett következtetni, hogy ő már tudja, mit eszünk ma. Még néhány zacskóval dobott az asztalra ugyanabból a fajtából, majd mellé pakolt némi paradicsomszószt, olívaolajat és fűszereket és kiadta a feladatokat.

- Jeff, te bontsd ki a spagettit és tedd az egészet egy fazékba! Menni fog? –kezdte, mire Jeff bólogatott és igyekezett úgy csinálni, ahogy Seb mondta. –Pierre, Chuck, tegyétek oda a vizet forrni és figyeljétek, hogy mikor puhul meg a tészta!

- Most miért kell ehhez két ember? –hisztizett Pierre.

- Mert mást nem merek rátok bízni! –nevetett Seb. –Még ránk gyújtjátok a házat! Chuck és Pierre egyszerre nyitották tiltakozásra a szájukat, de aztán belátták, hogy Sebnek igaza van, és nekiálltak a víz forralásának. Nekem, Davidnek és Sebnek a szósz elkészítése maradt, ami kemény feladatnak bizonyult, tekintve hogy hat főből (kiderült, hogy Amber vegetáriánus, úgyhogy ő szósz nélkül eszi a spagettit) hárman a csípőset szeretik, hárman pedig nem. Végül mégis csípős lett, a húsgolyók pedig igazán étvágygerjesztően néztek ki benne.

- Na jó, ha most azonnal nem eszünk, én egyedül zabálom fel az egészet! –bámulta Pierre tátott szájjal a gőzölgő kajára, a többiek pedig lelkesen bólogattak.

- Ugyan, nem fér beléd az egész, az csak Viv-nek menne! –röhögte ki őt Chuck és elővett egy rakás tányért. –Meg amúgy is, ez egy hadseregnek elég lenne, annyit főztünk.

   Hamar megteltek a tányérok és pillanatok alatt eltűntettük róluk a spagettit. Épp elég volt arra, hogy mindenki jóllakjon, és többen repetáztunk is belőle. Az utolsó falattal a szájában Jeff boldogan felnyögött.

- Azt hiszem, szájgazmusom van… -mondta és hátradőlt a széken. Erre ismét elnevettük magunkat, majd Amber, David barátnője mosolyogva lépett a konyhába.

- Hű, de jó illatok érződnek! –mondta és adott egy puszi Davidnek. –Ugye, nekem is hagytatok?

- Persze - mutatott a spagettis tál és egy üres tányér fele Pierre, mire Amber letelepedett mellém. Mikor észrevett, kedvesen rám mosolygott.

- Amber vagyok, te meg Vivienne, ha nem tévedek. –mondta és megölelt. –Ne haragudj, hogy első találkozásunkkor nem voltam a legkedvesebb, de nem igazán bírom a stresszhelyzeteket.

- Semmi baj. –viszonoztam az ölelést és a mosolyt. –Örülök, hogy megismertelek. –tettem hozzá őszintén.

-Jajj, de jó, csoportos ölelés! –kiáltott fel Seb és ránk vetette magát, mire a többi srác is csatlakozott. Nem tudom, mikor éreztem magam utoljára ilyen felszabadultnak és boldognak, de ez a sajtóbotrány a Simple Plan körül a legjobb dolog volt, ami az elmúlt hónapokban történt velem és a srácok barátsága sokkal, de sokkal őszintébb volt, mint Brigitte-é valaha.

7. Rész

   Mikor mindenki befejezte a kaját, felajánlottam, hogy elmosogatok, de cserébe csak egy újabb röhögést kaptam. Nem baj, amúgy sem kedvelem a házimunkát. Én általában csinálom a koszt, nem pedig eltakarítom. 

- Srácok, mit szólnátok, ha megmutatnánk Viv-nek néhány albumunkat? –kérdezte Seb.

- Haver, nem hangzik ez kicsit egoistán? –aggódott Chuck, de azért készségesen előhúzott három lemezt a polcról. –Szóval… „No Pads, No Helmets… Just Balls”, „Still Not Getting Any…” vagy „Simple Plan”? –nézett rám.

- Simple Plan az albumotok neve? –kérdeztem csodálkozva.

- Igen, az. –válaszolt Seb. –Szerintem kezdd a legrégebbivel és hallgassuk meg mind.

- Oké –értettem egyet, mire benyomták az első CD-t.

   Mikor megszólalt az I’d Do Anything, amit még régebbről ismertem, Seb és Jeff léggitározni kezdett, Chuck pedig a dal ritmusát ütötte a kanapén. Legalább világossá vált, hogy ki milyen szerepet tölt be a bandában.

   Mikor kicsit körbenéztem a szobában, megakadt a szemem az extra nagy tévé mellett fekvő dobozokon. Xbox, Playstation, mindenféle játékkonzol hevert ott, mellettük pedig egy polcon rengeteg játék tornyosult.

- Uh… úristen. –akadt el a lélegzetem, és odafutottam. A hátam mögött a srácok hasonlóan döbbent pillantásokat váltottak, bár ők nyilván más okból voltak meglepettek. Az összes Call Of Duty, Assassin’s Creed és Counter Strike játék fel volt sorakoztatva, én pedig ezt látva szinte sikítórohamot kaptam.

- Azt hiszem, Pierre-nek sikerült kifognia a legjobb fej csajt a bárból! –kiáltott fel Jeff és mellém rohant. –Na, mit játszunk?

- Ismered azt az érzést, amikor csak egyfajta fagyit választhatsz? Na, ez pont olyan! Fogalmam sincs! –nyögtem kétségbeesetten, mire Seb leemelte a legfelső Call Of Duty-t.

- Nem ismerek más lányt, aki így lelkesedne a videójátékokért. Vivienne, leszel a feleségem? –kérdezte Chuck tágra nyílt szemekkel.

- Fogd be, Chuck, Viv az én feleségem lesz! –szólt közbe Jeff. Ezt Seb sem hagyhatta szó nélkül,  ő is mindenáron meg akarta kérni a kezem, mire én nevetésben törtem ki. Kezdtem nagyon megkedvelni a srácokat, de ha nem teszik be hamarosan a játékot, megőrülök.

   Szerencsére erre nem került sor, mivel Seb elindította a tévét és kiosztotta a kontrollereket. Az én rózsaszín darabomat nézegetve egyszer csak tudatosult bennem a kérdés.  

- Várjatok, nektek miért van egyáltalán rózsaszín kontrolleretek? –néztem rájuk furán.

- Héé, miért ő kapta a rózsaszínt? Az az enyém! –visította lányosan Chuck. Ezt hallva mindannyian röhögésben törtünk ki, és a padlón elterülve hahotáztunk. A háttérből még mindig üvöltöttek a srácok számai, amiket kezdtem nagyon megkedvelni.

   Mikor végre elindult a játék, két csapatba rendeződtünk és egymás ellen játszodtunk. Jeff Chuck-al került össze, míg velem Seb maradt. Hamar eldőlt, hogy ki játszik jobban, mivel míg én és Jeff csak néhány lövést kaptunk, Chuck és Seb karaktere többször meghalt a játékban. Egyre jobban belejöttünk a játékba, a fiúk szitkozódtak és káromkodtak (na jó, bevallom, én is), végül egymást szidtuk. Persze semmit nem gondoltunk komolyan, én pedig önmagam lehettem a srácok mellett. Néhány jól sikerült manőver után felváltva biztosítottak a soha el nem múló szerelmük felől és közben annyit röhögtünk, hogy már fájt tőle az állkapcsom. Végül mi nyertünk Seb-bel, mire a többiek visszavágót követeltek, aminek az lett a vége, hogy egy újabb játékban aláztam őket porig. Szörnyen büszke voltam magamra és gondolatban jó néhányszor megköszöntem a bátyámnak, hogy videójátékokon edzett.

   Újabb kör következett, miközben szétröhögtem magam a srácok hülyeségén. Odakint már sötétedni kezdett, a zene pedig rég lejárt, de egyikünk sem volt hajlandó felállni és új számot betenni. A fiúk új taktikát követve összefogtak ellenem, és így még nehezebb dolgom volt, ha meg akartam védeni magam.

- A rohadt életbe, Chuck, ezt most miért kellett? –szitkozódtam, amikor az életcsíkom veszélyesen közelített a 0 felé. Úgy döntöttem, a legjobb lesz, ha visszatámadok, így néhány lövéssel leterítettem Jeff-et és Chuck is kapott pár golyót.

- Baszd meg, Viv! –panaszkodtak, mire én szemberöhögtem őket.

- Helló, látom, jól elvagytok. –lépett be Pierre és végignézett a társaságunkon.

- Szia, Pie! –mondta Chuck, miközben fél szemmel a képernyőt figyelte, ahol a karaktere épp az enyémmel vívott közelharcot. – Nem szállsz be? –Mutatott a képernyő felé, majd újabb szitokáradatba kezdett. –A kurva életbe, Viv, megint kinyírtál!

- Ne már, Chucky, kiütött egy csaj? –nevetett Pierre. Rajtam kívül viszont senki sem nevetett vele, mire meglepődött. –Várjatok… mindőtöket kiütötte?

- Pierre, ez kínos. De amúgy, igen, rohadt jól játszik. –kacsintott rám Jeff, mire Pierre-ből kitört a hahota. Ezt látva Seb odadobta neki a saját kontrollerjét és várakozón nézett a srác felé.

- Na, lássuk, megmented-e a hírnevünket –röhögött és elindult a konyha felé. –Viv, ne felejtsd el, ma este még jelenésed van egy létfontosságú eseményen! –utalt az előre megbeszélt evőversenyre.

- Ne reméld, hogy elfelejtem! –kiáltottam utána nevetve.

   Pierre közben felvette a kontrollert és rám nézett.

- Készen állsz, hogy porig alázzanak?

- Reméld csak! –mondtam és újra elindítottuk a játékot.

   Ugyan Pierre tényleg jól játszott, de csupán egyedül volt ellenem, mivel a többiek kiügyeskedték, hogy kettesben hagyjanak vele. Ő is káromkodott egy sort, majd szégyenkezve vette tudomásul a vereségét, azonban visszavágót is követelt. Közben Seb hívott, hogy mindenki éhes és csak rám várnak, de egyelőre csak a képernyőre koncentráltam. A visszavágót már Pierre nyerte, amire én heves szitkozódással reagáltam. Ezt látva eljárt egy győzelmi táncot, amin nem tudtam nem röhögni.

- Figyel, Viv… Ne haragudj a reggeli kiborulásomért... –kezdte, mikor komolyabb lett a hangulat. –Én… nem voltam önmagam. De jó lenne, ha barátok lehetnénk, mert látom, hogy a srácok is megkedveltek.

   Egy pillanatra rosszulesett a „barátok” szó, de aztán rájöttem, hogy tényleg az a legjobb, ha barátok leszünk. Hiszen a többi csak bonyolítana az egészen. Rámosolyogtam és a földre tettem a kontrollerem.

- Persze, és végül is örülök, hogy itt vagyok. De meddig kell itt maradnom?

- Hát három-négy nap, míg elcsitul a botrány, miért?

- A cuccaim egy hotelban vannak… -lehet, hogy el kéne mennem értük, mielőtt túl durva lesz a számla.

- Emiatt ne aggódj, csak mondd meg, hogy melyik hotel és hányas szoba, és elintézzük, hogy elhozzák a dolgaidat.  Legalább lesz, mit felvegyél. Bár az én cuccaim is jól állnak! –nevetett fel és feltápászkodott, majd engem is felhúzott a földről. -Na gyere ide! –húzott magához és átölelt. Sebastien persze épp ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen.

- Hé, srácok… Hoppá, megzavartam valamit? –kérdezte tettetett aggódással. –Mindegy, csak szólok, hogy tálalva a következő kihívás! –kacsintott és ugrándozva (?) távozott. Hát jó.

   Kivonultunk a konyhába, ahol egy hadseregnek elegendő mennyiségű hamburger várt.

- Készen állsz, Viv? Még visszavonulhatsz! –nézett rám Chuck, mire kiöltöttem rá a nyelvem.

- Miből is áll a kihívás? –érdeklődött Pierre.

- Viv azt hiszi, többet tud enni nálunk. –magyarázta Seb. –Úgyhogy evőversenyt rendezünk, gyere, te is beszállhatsz.

   Pierre bizonytalanul leült az asztalhoz és megvárta, míg az asztal tetején tornyosuló hamburgerhegyből Seb mindenkinek hármat pakol a tányérjára. Ennyi volt a kezdés, az utána következők mennyisége határozta meg a nyertest.

- Jut eszembe, hol van David? –kérdezte Jeff, miközben a tányérjában levő kaját fixírozta.

- Az előbb vitt fel valami kaját. –kapta a választ Pierre-től. –Amber teljesen kiakadt, hogy nem mehet ki, ő meg próbálja megnyugtatni.

- Nem látom, hogy valami kaja hiányozna… -tűnődött Seb a hűtőt nézve.

- Az a csaj iszonyú keveset eszik. –Jött a magyarázat Chuck részéről. –Még szerencse, hogy ezt nem mindenkiről mondhatjuk el. –vigyorgott rám.

- Ne örülj, hogy kieszlek titeket a vagyonotokból! –nevettem, mire további röhögést kaptam válaszul. –Na, de mostmár elkezdhetnénk a kaját, tényleg éhen veszek. –tettem hozzá.

   Nekem simán ment az első három „bemelegítő” hamburger, Chuck viszont kettő és félnél nem bírt többet. A negyedik után Pierre is kiesett a versenyből, így hárman maradtunk játékban. A kiesettek látványosan nekem szurkoltak, majd Jeff is úgy döntött, feladja az ötödik darab után, aminek a második felét sehogy sem bírta megenni. Ketten maradtunk Seb-bel és kezdtem megtelni, habár ezt a világért sem vallottam volna be nekik. Seb látványosan küzdött a hatodik darabbal, amit végül eltűntetett, de az utolsó falat után a hasához kapott és a fürdő felé rohant. Jeff elkísérte, miközben mindenki szétröhögte magát a szituáción. Én is megettem a hatodik darabot és émelyegni kezdtem, de ha még egy harapással többet eszek, nyerek (habár könnyen lehet, hogy csak úgy végzem, mint Seb) Végül azt az utolsó hiányzó falatot is letuszakoltam, majd a fiúk éljenzését hidegen hagyva ellöktem magam elől a tányért és az asztalra hajtottam a fejem.

- Úristen, Viv, tiszta zöld vagy! –nézett rám Pierre aggódóan, majd néhány másodperccel később elröhögte magát. –Jól áll!

- Kussolj, Pierre, megint én nyertem! –mondtam válaszul.

- Jól vagy, Viv? –kérdezte Chuck is.

 -Öhm… persze, de nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek innen felkelni… -nevettem el magam, mire Pierre nemes egyszerűséggel felkapott a vállára és az emelet felé indult. Ott viszont nem az ő szobája felé vette az irányt, hanem egy szállodai szobára hasonlító fehérre festett helységbe vitt, ami nyilván a vendégszoba lehetett. Ott lefektetett az ágyra és mellém ült.

-  Biztos, hogy jól vagy? –mondta komolyabban.

- Komolyan, Pierre, kicsit émelygek, de amúgy semmi bajom. Csináltam már ilyet. Minden oké.

- Hát, ha te mondod… Akkor hagylak pihenni. Holnap találkozunk. –mosolygott rám. –Énekeljek altatót? –tette hozzá, mire el kellett röhögjem magam.

-Jó éjt, Pierre.

-Jó éjt! –köszönt el vigyorogva és becsukta maga mögött az ajtót.

6. Rész

   

    Pierre bevonult a szobájába én pedig fogalmam sincs, mit csináljak. A többiek úgy néznek rám, mintha én tehetnék az egészről, ami bevallom, rosszul esett. Én csak ott voltam abban a rohadt bárban, nem tehetek róla, hogy leállt velem beszélgetni! Ő kereste magának a bajt. Most meg én vagyok a „betolakodó”.

    Már csak egy srác volt, akinek nem tudtam a nevét, valamint a másik lány, aki nyilván valamelyikük barátnője. Mint később kiderült, David-é, mivel néhány néma pillantás után egyszerre álltak fel és vonultak el az emeletre. Kínosan néztem végig az ott maradottakon, a kopasz Jeff-en, a tűnődő tekintetű Seb-en és a srácon, akinek minél hamarabb meg kéne érdeklődnöm a nevét. Előbb viszont enyhítenem kellene a szituáción, mivel durván feszült a környezet.

- Ömm… -vágtam neki, habár így visszagondolva nem ez volt a legjobb indítás, de legalább rámnéztek. –Én tényleg nem akartam zavarni nálatok, és higgyétek el, nem önszántamból vagyok itt. Nem szeretném, ha utálnátok…

- Oké, csajszi, értjük mi, de annyira ne siess már vissza a klubba, hidd el, megvár. A legrosszabb, ami történhet, az az, hogy ma nem lesz, kivel ágyba bújj. –mondta Jeff szánakozó tekintettel. És akkor megértettem. Hogy miért utált mindenki, hogy miért néztek rám olyan furcsán. Azt hiszik, hogy én is közönséges egyéjszakás szajha vagyok, akinek csak ez számít. Úristen, mekkorát tévednek, még ha a szituáció nagyon is erre enged következtetni.

- Várj, ne, ugye nem hiszitek, hogy… -kezdtem neki egy ideges sóhajtással a hosszúnak ígérkező monológomba.- Jajj, dehogyisnem hiszitek. Akkor elmondom. Most először és utoljára. NEM. VAGYOK. RIBANC. Oké, lehet, hogy annak tűnök, ebben a szituációban én se gondolnék mást, de… Ez volt életem első egyéjszakás kalandja. És jó időre az utolsó is, mivel nem áll szándékomban össze-vissza kavarni. Ne mondjátok, hogy ti még nem csináltatok ilyet, mert nem hiszem el. Egyszer mindenkivel előfordul, és ennyi erővel én is nézhetnék úgy rátok, mint a leprásokra, bár nem hiszem, hogy ez segítene. –hadartam egy levegőre, szóhoz sem engedve a fiúkat. –És akármennyire nehéz megértenetek, volt rá indokom, hogy legyen egy görbe estém, habár fogalmam sincs, miért mondom ezt el. A pasimat tegnap a legjobb barátnőmmel találtam az ágyban, ami azért feljogosít arra, hogy kiakadjak. Jelenleg egy szállodában vannak a dolgaim, amit fogalmam sincs, meddig tudok fizetni, szóval ha megkérhetlek titeket… ne ítéljetek el már annyiért, mert eltöltöttem egy estét Pierre-el!

-Oké, nyugi! – csitított a srác, akinek még mindig nem tudtam a nevét, mikor az első könnyek kezdtek végigfolyni az arcomon. –Ne haragudj, amiért letámadtunk. Nyilván neked sem kellemes a helyzet, mi pedig nem sokat segítünk rajta, ha leordítjuk a fejed. Csak értsd meg, hogy mi is idegesek vagyunk… Ettől függetlenül, ha összebalhézunk, attól a riporterek nem húznak el az utcából, szóval mi lenne, ha megpróbálnánk kijönni egymással?

   A srácnak sikerült egy halvány mosolyt csalnia az arcomra a szavaival, ami a helyzetet tekintve nem kis dolog.

-  Köszi, hogy rendes vagy velem. –néztem rá, miközben letörültem az arcom. –Viszont… még mindig nem tudom a neved. –tettem hozzá és megpróbálkoztam még egy mosollyal.

-  Oh, bocs, el is felejtettem! –nevette el magát. –Chucknak hívnak egyébként.

- Szóval… Vivienne, te tényleg nem szoktál fűvel-fával lefeküdni? Mármint ne haragudj, hogy meggyanúsítlak, de Pierre-nél nem ritkák az ilyen dolgok… Este felhoz valakit, aztán reggel nekünk kell bájcsevegni az üresfejű lotyóval. Bár Michelle után nem igazán voltak egyéjszakás kalandjai, nem tudom, mi ütött most belé… -mondta Jeff megenyhült hangon. Örültem, hogy tisztázódott a helyzet.

- Szóval, srácok, most, hogy mindenki szeret mindenkit, mi lenne, ha ennénk valamit? Még lesz elég időnk ismerkedni, mivel néhány napig nem nagyon lesz más választásunk… -szólt közbe Seb.

   Chuck és Jeff boldog csatakiáltással versenyeztek a konyháig, aminek láttán én sem tudtam megállni, hogy elnevessem magam. Seb útközben megveregette a vállam és lenyomta a konyha kilincsét… ami nem nyílt ki.

-  Hé, srácok, ez nem vicces! Mi is éhesek vagyunk! –dörömbölt, mire csak hangos röhögés volt a válasz. –Oké, mi elmegyünk akkor, de azért jusson eszetekbe, hogy én vagyok az egyetlen ebben a házban, aki valami ehető kaját tud produkálni! Chuck, te amikor legutóbb próbálkoztál, egy hétig kellett szellőztetnünk a konyhát a rántottád miatt! –nevetett. Úgy tűnik, ez már elég meggyőző érvnek bizonyult, mivel kattant a zár és elénk tárult a nappalihoz hasonlóan méretes konyha.

- Szóval, mit eszünk? –kérdezte izgatott kisgyerek módjára Jeff, miközben Chuck az orrán próbált egy kanalat egyensúlyozni.

- Vivienne a vendég, mondja meg ő, hogy mit kér! –mosolygott rám Seb, én pedig az abszurd helyzet láttán elnevettem magam.

 - Nekem… nekem teljesen mindegy, én bármit megeszek.  Egyébként szólíthattok Viv-nek is.

-Oooké, Viv! –mondta és a tűzhely felé fordult olyan pózba, hogy ne lássuk, mi készül.

-Szóval, Viv… még egyszer bocs, amiért bunkó voltam. Hidd el,  nem ilyen vagyok máskor! –vágott egy vicces grimaszt Jeff, amit talán engesztelésnek szánt. Vagy csak bemutatta, hogy milyen máskor.

- Felejtsük el, oké? Örülök, hogy ti nem utáltok ki. Épp elég, hogy Pierre ilyen undok.  

- Hagyd őt, gondolj bele, hogy milyen lehet neki. Mindenki azt hiszi róla, hogy összejár az exével és ráadásul ő a gyerekének az apja is. Érthető, hogy ki van borulva. De nem mindig ilyen, habár azt hiszem, múlt éjjel volt alkalmad ezt tapasztalni… -kacsintott rám Chuck, mire elvörösödtem.

- Igen, Viv, ne hidd ám, hogy nem hallottunk, elég hangosak voltatok! –hallottam Seb nevetését a tűzhely mögül.

- Ó, fogjátok már be! Nem is voltunk hangosak! Arra emlékeznék… -tűnődtem el. –Vagy lehet, hogy mégis azok lettünk volna?

- Oh, azok voltatok! –nevetett Jeff. –Az egész emelet tőletek zengett. „Ah, Pierre, ne hagyd abba!” –utánozott elvékonyított hangon.

- Fogd már be! –csaptam tarkón játékosan.  –Nincs annyi pia, ami után ilyet mondanék.

- Hé! Láttátok? Egy erőszakos nőszeméllyel kell együtt laknunk! Végünk van! –szenvedett látványosan.

- Ugyan már, ez még semmi –nevettem rá. –Aztán ha összefutunk egy sötét szobában, menekülj! –tettem hozzá egy gonosz vigyor kíséretében.

  Jeff válaszolni akart valamit, de Seb közbeszakította, mikor négy tányér gőzölgő rántottával az asztal felé vette az irányt. Mindhárman megbabonázva néztünk a kajára és rájöttem, hogy tegnap dél óta semmit nem ettem. Csoda, hogy nem dőltem ki a buliban.

-Jeff, Chuck, rántotta. –tette le eléjük az ételt, mire ők rávetették magukat. –Viv, egy tányér bármi. –kacsintott, mire megint elnevettem magam.

   A kaja isteni volt, szerencsére Seb rengeteget csinált, így még a fent levőknek is maradt. Jóllakottan dőltem hátra a székemen egy jó adag belapátolása után.  

- Atyaég, Viv, te azt mind megetted? –borzadt el Chuck a  tányérom fixírozva.

- Aha, amint látod. –mosolyogtam. –Ne hidd, hogy attól, mert lány vagyok kevesebbet bírok enni bármelyikötöknél is!

- Naa, ezt vegyem kihívásnak? –vonta fel a szemöldökét Seb, és Jeff is vigyorgott.

- Vedd, aminek akarod. Majd rájössz. –nevettem el magam.

- Hát azt nem hagyhatjuk, hogy egy csaj többet bírjon enni nálunk! Ma este verseny! –jelentette ki Chuck, a többiek pedig helyeslően bólogattak. Atyaég, mibe kevertem magam megint.

- Most komolyan? Evőverseny? Oké, elfogadom a kihívást! –mondtam vidáman és összepacsiztam a srácokkal.

5. Rész

   Reggel pokoli fejfájás tudatában ébredtem. A kezemmel Charles-t kerestem magam mellett, de mivel csak az üres ágyat tudtam kitapogatni, úgy döntöttem, kinyitom a szemem. Ezt egy pillanattal később nagyon megbántam, mivel az ablakból áradó napfény kis időre teljesen megvakított. Arra viszont volt időm, hogy észrevegyem: nem otthon vagyok.

    Egy pillanatra eluralkodott rajtam a pánik, aztán felsejlett valami a tegnapból. Hát persze, Charles egy disznó, megcsalt Brigitte-el! Ez még mindig nem magyarázta meg, hogy hol vagyok, azonban az este többi része is elkezdett beszivárogni a fejembe. Bulizni voltam. Ráadásul ittam, nem is keveset, amire a fejembe újra meg újra belenyilaló fájdalom emlékeztetett. Ott volt az a srác… a bárnál ismertem meg, Pierre. Úgy rémlik, végigsmároltam vele az estét és… ahogy a környezetem elnézem, nem csak annyi történt. De hol lehet ő?

    Másnaposan nem voltam képes a józan gondolkodásra, úgyhogy automatikusan az éjjeliszekrény felé fordultam. Boldogan vettem tudomásul azt is, hogy ott már egy pohár jéghideg víz és egy aszpirin vár rám. Mosolyogva hajtottam le az életmentő folyadékot, miközben egyre több kép ugrott be az estéről. Pierre megcsókol a táncparketten…a taxiban…az ágyban… Pierre fölém hajol a sötét szobában és szavakat suttog a fülembe…  A víz élénkítő hatása nem csak a memóriámra hatott ki, mert végre úgy éreztem, van elég energián felkelni az ágyból. A szekrényen pihenő digitális óra délelőtt 11-et mutatott. Normális esetben most fordulnék a másik oldalamra, de azt hiszem, beszélnem kéne Pierre-el.

    Lassan feltápászkodva felkaptam a fehérneműimet a földről, majd körbenéztem valami többet takaró dolog után kutatva. Egy fekete, túlméretezett férfipóló volt az egyetlen, amit találtam, azt viszont nem nagyon akartam felvenni, így tovább kerestem. Nem mintha bajom lenne az ilyesmivel, de ilyet leginkább azok a lányok csinálnak, akik néhány hónap járás után először alszanak a pasijuknál. Tekintettel arra, hogy tegnap ilyenkor még egy másik pasassal voltam együtt, nem hinném, hogy ilyen lány lennék. A kezembe akadt az előző este földre hajított csipkeruhám, azonban csalódottan vettem tudomásul, hogy ezt a darabot nem vehetem fel még egyszer. A cipzár mellett ugyanis egy jól látható szakadás éktelenkedett, ami arra engedett következtetni, hogy az este nem finomkodtunk a ruhákat illetően. A  balszerencsémet tudomásul véve mégis a póló felé indultam, mikor megütötte a fülem az ajtó mögött folytatott ideges suttogás. Pierre hangját azonnal felismertem, a másik férfiét viszont nem tudtam mire vélni.  A beszélgetésből nem sok mindent hallottam, de tisztán ki tudtam venni a „terhes”, „felelőtlen” és „botrány” jelzőket. Remélem, nem miattam aggódják halálra magukat, mivel én semmiképp nem lehettem terhes. Ez nem csak amiatt volt, hogy már két hónapja rendszeresen fogamzásgátlót szedek, de a földön heverő kettétépett óvszeres tasak is csak arra utalt, hogy védekeztünk tegnap. Épp nyitni akartam az ajtót, de leesett, hogy én épp fehérneműben álldogálok egy srác szobájában. Ez visszatartott ugyan, de abban a pillanatban, hogy ezt végiggondoltam, az ajtó, ami előtt álltam, kinyílt.

- Vivienne! –lepődött meg Pierre, akinek az arcán az imádnivaló álmos tekintet mellett idegesség és düh tükröződött. –Épp szólni akartam, hogy fel kéne kelned, mert beszélnünk kéne… nem így akartam, hogy megtudd, de gondolom, mindent hallottál. –hadarta zavartan.

- Nem, Pierre, nem hallottam semmit, de nagyon érdekelne, mi folyik itt! Felkeltem, nem voltál sehol, most pedig valami iszonyú fontos dologról akarsz beszélni velem! –oké, nem akartam így kifakadni. Csak összezavart a fiú látványa, és ilyenkor, reggel amúgy is hajlamos vagyok ordítozni.

- Állj már le! –támadott ő is vissza. –Nem vagy a kibaszott nőm, nincs amiért felelősségre vonj!

- Oké, értem, felfogtam. Csak veszem a dolgaim és többé nem kell látnod a képem. –feleltem sértődötten, és úgy éreztem, a héten másodjára csalódok hatalmasat egy férfiban. Ráadásul még csak szerda volt.

- Várj, Vivienne, erről kéne beszéljünk! Nem mehetsz haza! –mondta fura grimasszal az arcán.

- Tessék? –akadtam ki, egy új éllel a hangomban. -Hogy érted azt, hogy nem mehetek? Megtiltod? Csak nézd! Nem akadályozhatsz meg benne! –indultam az ajtó felé, habár én sem gondoltam komolyan azt, hogy egy bugyiban és melltartóban menjek ki a házból.

- Vivienne, értsd már meg, az egész környék tele van lesifotósokkal! –fakadt ki végül, nekem pedig elállt a szavam. –Gyere le, megbeszéljük! Csak vegyél fel valamit. –mondta valamivel nyugodtabban és arra a pólóra mutatott, amivel néhány perce én is szemeztem. –Kapd fel. Már ha megfelel. –mosolyodott el gúnyosan, én pedig elátkoztam magam az egész tegnapi bulizósdiért. –Habár felőlem ebben is maradhatsz. –tette hozzá.

   Sietve belebújtam a tényleg hatalmas férfipólóba és követtem Pierre-t a sportterem méretű nappalijukba. Ott egy pillanatra elcsodálkoztam a látványtól, de a pillantásom négy ideges fickóra és egy unott képű csajra siklott. Pierre intett, hogy üljek le (eleinte ellenkezni akartam, hiszen úgy éreztem magam, mint egy kihallgatáson, de a helyzet komolynak tűnt, úgyhogy nem tettem). Helyet foglaltam a puha kanapén és vártam a magyarázatot. Mivel senki sem szólalt meg, csupán ellenségesen méregettek, mint valami gyilkost (most tényleg, történt még valami este, amire nem emlékszem?), úgy döntöttem, elejébe vágok a beszélgetésnek.

- Kik vagytok ti? Mi ez a nagy felhajtás körülöttetek, ami miatt nem engeditek, hogy hazamenjek?

- Várj, Pierre, ne mondd, hogy nem tudja, hogy mi… -lepődött meg látványosan az egyik férfi, akinek hihetetlen kék szemei voltak.

- Pofa be, Seb, tudod jól, hogy nem szoktam rajongókat felhozni! –válaszolt neki a megszólított ingerülten.

- Rendben, tehát ti valami hírességek vagytok? Ismernem kéne titeket? –próbálkoztam újra, remélve, hogy ezúttal valaki kifejti a helyzetet.

- Vivienne, hallottál már a Simple Plan-ről? –sóhajtott Pierre.

- Persze, sokszor hallottam tőlük a rádióban számokat, egész jók… -kezdtem el, mikor végre leesett. -Várj, ugye nem azt mondod, hogy…?  

- Mi vagyunk a Simple Plan! –vesztette el a türelmét a fekete hajú, piercinges srác.

- Nyugodj meg, David és ülj vissza. –mondta ekkor az ötödik tag, akit nem láttam a buliban, ezért biztosra vettem, hogy ő Jeff.  –A helyzet az, hogy Pierre exbarátnője –itt az ideges férfi felé fordult- megint kiverte a sajtóbotrányt. 

- Megint? –kérdeztem meghökkenve és még mindig azt a hírt emésztettem, hogy az éjszakát egy zenekar énekesével töltöttem. –Miért, máskor is csinálta már?

- Persze, mióta szakítottak, folyamatosan mocskolja őt és az egész bandát. Nyilatkozta már, hogy playbackről nyomjuk, hogy Pierre meleg, hogy esténként örömlányokkal bulizunk…

- Persze, de eddig senki nem volt olyan idióta, hogy higgyen neki! Most viszont már átlépte a kibaszott határt! –dühöngött Pierre, mire Seb nyugtatólag hátbaveregette.

- Haver, azt a határt már akkor átlépte, mikor beengedted a házba…

- Oké, elég legyen! Kiböknétek végre, hogy ennek mi köze van ahhoz, hogy nem léphetek ki az utcára? –kérdeztem, mire David dühösen elém vágott egy újságot.

A Simple Plan frontembere apa lesz? –hirdette a főcímlap, mire elakadt a lélegzetem és feltéptem a lapot a cikk után kutatva. Nem kellett sokáig keresnem, hamar a szemem elé került egy kép a Pierre-ről, alatta pedig részletesen  taglalták volt kapcsolatának minden egyes részletét.

A Simple Plan név hallatán valószínűleg mindenkinek az esetlen fiatalok jutnak eszébe, akiknek  minden álmuk volt betörni a zeneiparba. De ezek a srácok időközben felnőttek, és nemrég  jelent meg a harmadik stúdióalbumuk, ami meghozta számukra a várt népszerűséget. Hol vannak már azok a kölykök, akik pályájuk kezdetén voltak? Mi sem tudjuk, a hír pedig, hogy Pierre Bouvier hamarosan apává válik, mindenkit megdöbbentett. „Hivatalosan már öt hónapja nem vagyunk együtt, de rendszeresen találkoztunk azóta is” –nyilatkozta Michelle,  az újságunknak. „Most a harmadik hónapban járok, és remélem, Pierre is örülni fog a kicsinek.” –tette hozzá a fiatal lány mosolyogva. Ugyan nem vagyunk benne biztosak, hogy a koncertek és albumfelvételek között mennyi ideje jut majd az apukának a kicsivel foglalkozni, de reméljük ez a váratlan esemény nem befolyásolja majd a fiú karrierjét. Mi egyelőre gratulálunk nekik és sok sikert kívánunk a közös életükben!

   Lassan felnéztem az idegesítően vidám hangban íródott szövegből, egyenesen Pierre arcába.

- A csaj egy hazug ribanc. –jelentette ki egyszerűen. –Egyszer sem voltunk együtt, miután kidobtam, szóval valaki mástól van a gyerek. Már ha terhes egyáltalán. A sajtó viszont nem száll le rólunk, reggel héttől kint vannak az utcán és várják, hogy valaki kijöjjön innen. Egyszer csak megunják… addig viszont nem mehetsz ki, több okból kifolyólag.

- Remélem, nem feltételezed rólam, hogy akármit is köpök azoknak a keselyűknek rólad, vagy az éjszakáról. Mert ugyan nem áll szándékomban többet találkozni veled, álszent azért még nem vagyok.

- Nem csak erről van szó. –folytatta, meg se hallva az utolsó mondatom. –Ha te kimész innen… azzal bomba robban, mindenki azt találgatja majd, hogy ki vagy, kivel voltál és pillanatok alatt címlapra kerülsz. Nem mellesleg nyilván könnyen találnak majd valakit a klubból is, aki némi készpénzért cserébe, akármire emlékszik, ami meg se történt. Szóval nincs nagyon más választásod, itt kell maradnod egy darabig.

   Ezen elgondolkoztam és abban maradtam, hogy Pierre-nek igaza van. Maradnom kell, különben tele lesz a képemmel a holnapi pletykalap, aminek nem örülnék túlságosan. Mintha nem lenne így is eléggé elcseszve minden.

4. Rész

Sziasztok, hoztam a negyedik részt is, és hát ez kicsit... 18+-ra sikeredett :) Nem, mintha hinnék benne, hogy él valaki is ezen a földön, aki betartja ezeket, szóval... jó olvasást! :D

    Újra, meg újra megcsókolt, én pedig belefelejtkeztem az édes élménybe. Charles ehhez képest semmi volt, a két érzés pedig össze nem hasonlítható. Pierre mellett titokzatosság, spontaneitás és biztonság vett körül, ami fantasztikus volt. Már bántam, hogy egy szórakozóhelyen történt mindez, hiszen ez annyit jelent, hogy nem lesz folytatása. De akkor még ez sem számított, csak a pillanat, amit megéltünk. Nem érdekelt, hogy Charles és Brigitte együtt vannak, tőlem akkor már születhetett volna egy rakat gyerekük is, az sem zavart volna, míg Pierre-el vagyok. A kezemmel közelebb húztam magamhoz a fejét, ő pedig cserébe még szorosabban szorított.

- Mmmm… -sóhajtottam, mire válaszul még néhányszor megcsókolt, én pedig fellegekben éreztem magam

    Így telt az este, táncoltunk és csókolóztunk, mint két kamasz, de nem zavart a tudat, mert akkor annak is éreztem magam.  Később viszont kezdett eluralkodni rajtam a fáradtság, de ez hidegen hagyott abban a pillanatban. Pierre egyre szenvedélyesebb lett, a nyakamat kezdte el puszilgatni, én pedig úgy éreztem, elolvadok a karjaiban. Mikor valahogy sikerült szabaddá tennem a számat (legnagyobb sajnálatára), azt súgtam a fülébe:

- Mi lenne… ha ezt valami nyugodtabb helyen folytatnánk?

- Jól hangzik… -mondta, majd kézen fogott és a kijárat felé vezetett. Kilépés előtt még odaintett két srácnak, akik valami lányokkal beszélgettek, aztán megcsapott a hűvös nyári éjszaka illata. Egy pillanatra megborzongtam, amit észrevett, megsimította a karom és újra megcsókolt.

    Hamar kiszúrtunk egy taxit, amit sikerült leintenünk, majd Pierre segített beszállni a hátsó ülésre és beült mellém. Bemondott a sofőrnek egy ismeretlen címet és folytatta, amit elkezdtünk. Pontosan úgy viselkedtünk, mint valami tinédzserek, akikben túltengnek a hormonok és nem tudják fékezni magukat. Nem mintha ez szándékunkban állt volna, így a húszperces taxiutat konkrétan végigsmároltuk. És semmi bűntudat nem volt bennünk emiatt.

   A sofőr lefékezett egy óriási villa előtt. Pierre fizetett és kiszálltunk.

- Úristen, Pierre, ez… te itt laksz? –suttogtam elámulva.

-Igen, Vivienne, itt lakok. Ne legyél ennyire meglepődve. –simított végig ismét a nyakamon, amitől elállt a lélegzetem. –Egyébként nem egyedül lakom itt, hanem… néhány barátommal.

-Ők voltak azok, akikkel jöttél? Négyen lakjátok ezt az óriási helyet?

-Ömm…igen. Amúgy meg ötön, csak Jeffet itthon hagytuk ma este. Na, gyere, nézd meg belülről is! –mosolyodott el és kézen fogott. –A francba! –tapogatta meg a zsebeit néhány másodperc múlva. –Davidnél van a kulcsom! –nevette el magát, én pedig próbáltam memorizálni a hallott neveket.

-Hmm, ha ezt előbb tudtam volna, hozzám is mehettünk volna, ha nem zavar, hogy éppen egy hotelban lakom…

-Ugyan már, nincs semmi, ami zavarna benned! Azt hiszem, fel kell hívjuk Jeff-et, bár éjjel négykor nem hiszem, hogy értékelni fogja. Válaszul újra megcsókoltam.

   Pierre elővette a telefonját, pötyögött rajta valamit és a füléhez emelte a készüléket.

-Halló… Szia, Jeff, én vagyok. Tudom, ne haragudj, hogy felköltöttelek, de Davidnél maradt a kulcsom és be szeretnék…be szeretnénk menni. Jó, értem, tényleg sajnálom, de azért most már beengedhetnél, haver. Kösz. –mondta és eltette a telefont, mire végszóra kattant a kapu.

   -Gyere, menjünk! –húzott maga után, én pedig engedtem neki. A küszöbben sikerült elbotlanom, úgyhogy a további zuhanásaimat megelőzően felkapott és a karjaiban vitt fel az emeletre. Ott a vállával döntötte be a szobaajtót és óvatosan lerakott az ágyra. Fölém hajolt és csókolgatni kezdte a nyakam, mire én lehúztam a pólóját. Ő is elkezdte felcsúsztatni az amúgy is rövid ruhámat, miközben egy pillanatra sem szakította el tőlem a száját.

   Mindkét cipőmet lerúgtam és nekifogtam kigombolni a nadrágját, amit egy elégedett sóhajjal vett tudomásul. Közben megemeltem a csípőm, hogy teljesen le tudja venni rólam a ruhámat, ami a földön landolt. Mindössze fehérnemű maradt rajtam, mikor megakadt a szemem a felsőtestén. Atyaég, ennél jobban nem is alakulhatott volna ez az este! A kidolgozott hasizmai még jobban megfeszültek, mikor nekilátott kikapcsolni a melltartóm pántját. Nekem közben sikerült teljesen megszabadítanom őt a nadrágjától, ami tompa puffanással esett a földre. Néhány másodperc múlva már mindketten teljesen meztelenek voltunk, ő pedig végigcsókolta a testem minden tájékát. Én még intenzívebben csókoltam, mint eddig és már alig vártam, hogy megtörténjen. Nem kellett sokáig várnom és az érzés mindenért kárpótolt, ami az elmúlt napokban történt velem. Halkakat sóhajtottam, miközben a csípőnk egy ritmusra mozgott.  A sóhajaim, az övéivel együtt hangosabbá és hangosabbá váltak, s amikor vége lett, elégedetten és nagyon-nagyon boldogan hanyatlottam a párnára. Ő legurult rólam, még egyszer, utoljára megcsókolt és elnyomta az álom. Nekem sem kellett több, a sok pia, csalódás és boldogság után azonnal sikerült elaludnom, közben pedig arra gondoltam, hogy mennyi esélye lehet annak, hogy egy ilyen pokoli nap ennyire fantasztikussá váljon.