21. Rész

Sziasztook! Hú. Nem tudom, mit mondhatnék, kábé egy örökkévalóság telt el azóta, hogy utoljára frissítettem... (pontosabban a legutóbbi rész még tavaly volt...) De most itt vagyok, az egyhetes vakáció közepén és végre sikerült összehoznom valamit. Ezentúl igyekszem. Megígérem. ^^ Valamint megkérhetlek arra, hogy ha olvasod (és van Gooogle fiókod persze), kommentelj? Nem kell minden poszthoz, elég ehhez az egyhez, csak hogy tudjam, ki olvassa. :) Persze, tudom, hogy vannak, akik nem kommentben, hanem chaten nyilvánítanak véleményt, azoknak is köszönöm! :D Na de jó olvasást hozzá :)

   Mikor leszállt a repülőgépünk, próbáltam türtőztetni magam és nem izgatott ugrálásba kezdeni. Elvégre a többiek gyakran utaznak, nyilván hozzászoktak az új helyekhez… én viszont nem. De amire nem számítottam, az az volt, hogy a srácok ovódásokat megszégyenítő módon viharoztak le a repülőről és türelmetlenül pattogva várták a csomagokat, hogy végre elindulhassunk a hotel fele. Amiről az is kiderült, hogy nincs előre lefoglalva, mert „majd csak kapunk helyet valahol”. Hát, nekem már az gyanús volt, hogy Pierre épp hogy az utolsó repülőjegyeket vette meg, de ők a gyakorlott utazók, úgyhogy bíztam bennük. Később viszont kiderült, hogy kár volt.

- Hogy érti, hogy le vannak foglalva? Minden szoba? –kérdezte a recepcióstól David, döbbenten pislogva.

- Egy szabad szobánk van, két személyes, pótággyal. –magyarázta a férfi a kínosan egymásra tekintgető társaságnak.

- Nem értem. Máskor mindig kapunk helyet.

- Máskor vannak is szabad helyek, de a héten fotballbajnokság van a városban és a környéken minden szobát kivettek… -válaszolt a recepciós.

- Esetleg meg tudná nézni, hogy mikor szabadulnak fel szobák? –nyelt egyet Pierre, felénk pislogva. A férfi bólintott és kattintott néhányat a számítógépén.

- Holnapután a délelőtti órákban távozik egy tizenkétfős társaság. –mondta végül. –Összesen négy szobát vettek ki, szeretnék most lefoglalni őket?

- Persze. És… -sóhajtott Pierre –A kétszemélyes szobát is kérjük.

   Mikor sikeresen bejelentkeztünk, arrébb álltunk, hogy a recepciós hallótávolságán kívül beszélni tudjunk.

- Basszus, sajnálom. –tört ki Pierre. –Nem így akartam… De Amber és Viv, ti megkapjátok a szobát, a pótágyról meg majd sorsolunk, hogy ki alszik benne. A többiek meg megpróbálkoznak valahol máshol…

- Hé, Pierre. –fogtam meg a karját, hogy lecsillapítsam, mert látszott rajta, hogy elég ideges. –Nem megyünk külön helyre. Ti még komolyan nem csináltatok ilyet? –vigyorodtam el. A társaság összeráncolt szemöldökkel nézett rám, nyilván azon gondolkoztak, mi a baj velem.

- Nem értelek, Viv. –mondta Chuck. –Mit nem csináltunk még?

- Srácok, ti komolyan kimaradtatok a csóró élet bulijaiból?

- Viv, jól vagy? Mi a fenéről beszélsz? –fordult hozzám Jeff is.

- Maradjunk annyiban, hogy sok jó ember kis helyen is elfér. Egyetemen többen is elaludtunk már kisebb szobában. Mindenki feljön és megnézzük a szobát, aztán pedig bebizonyítom, hogy mindannyian beleférünk.

- Viv, ugye felfogtad, hogy heten vagyunk? –pislogott hitetlenkedve Seb.

- Persze. Na de gyertek. –ragadtam meg Pierre karját és a szobák fele kezdtem húzni.

   Mikor felértünk, nem kellett csalódnom, tényleg hatalmas ágyak voltak a szobában. Fél óra győzködés után a srácok is belátták, hogy - ha kényelmetlenül is - de elférünk majd. Ugyan Pierre-re még mindig rájött a bocsánatkérés-áradat, amiért foglalás nélkül idejöttünk, a nyaralás akkor is szuperül indult.

   A kipakolással, mint később kiderült több probléma volt, de végül az is sikerült. Lehet, hogy David és Chuck, akik még visszamentek véglegesíteni a foglalást nem örülnek majd annyira, hogy a cuccaiknak csak az ágy alatt találtunk helyet, de így egyelőre mindenki elfért. Mivel már eléggé későre járt, eldöntöttük, hogy lemegyünk és keresünk a környéken egy helyet, ahol vacsorázhatunk. Ahogy kiléptünk a szálloda ajtaján, a legkevésbé sem hűvös trópusi levegőbe, Jeff boldogan kiáltott fel.

- Taco Bell!

   Azonnal odakaptam a fejem, amerre ő nézett és boldogan vettem tudomásul, hogy igaza van.

- Ne már, Jeff. Ne Taco Bell-t! –nyögött Amber. –Még salátájuk sincs hús nélkül.

- Igaz… -mondtam szomorúan.

- Akkor nem taco-zunk? –kérdezte Chuck is.

- Figyeljetek, én elmegyek Amberrel keresni neki valami kaját, ti pedig lekjatok jól! – mosolygott David. Viszont mikor Amber vidáman elkezdett körbenézni más étterem után, odahajolt hozzám és a fülembe súgta: -Viv, ugye számíthatok rád, hogy szerzel némi tacot nekem?

- Persze, David. –nevettem, ő pedig elindult Amberrel.

- Tacoooo, jövünk! –kiáltotta Jeff és Pierre-el egyszerre lőttek ki a gyorsétterem bejára felé. Mi Sebbel és Chuckkal nevetve követtük őket, a személyzet pedig értetlenül bámulta az élénk társaságunkat. Na de ehhez már hozzászoktunk.

   Tíz perccel később már csendben (oké, Pierre-t leszámítva, aki valamiért úgy gondolta, hogy a teli száj sem akadályozhatja meg abban, hogy valami létfontosságút közöljön velünk) ettük a taco-nkat, jó vendéghez illően jókora koszt hagyva magunk után. Mikor felálltunk az asztalunktól és a kijárat felé indultunk, a bent dolgozók egységes megkönnyebbült sóhaját véltem hallani, ami már megszokottá vált, ha a fiúkkal mentem valahova. Teli hassal viszont még jobban eluralkodott rajtam a fáradtság, és ezzel a fiúk sem voltak másként, úgyhogy az utunk egyenesen a szállodaszobánkba vezetett. Illetve vezetett volna.

- Hányas szobában is vagyunk? –tette fel a kérdést Seb, mire kapott egy „hogy is kérdezhetsz ekkora baromságot” –féle nézést Pierre-től.

- Izé… ez tényleg jó kérdés… -haraptam az ajkamba. Persze, hogy nem jegyeztem meg.

- Ne hülyéskedjetek, rajta van a kulcson. –mondta Pierre.

- Ami Davidnél van… -motyogta Chuck. –Egyikőtök sem tudja, hányas szoba?

- Ötszáztizennégy… azt hiszem. –mondta bizonytalanul Pierre. –Vagy ötszáznegyvenegy?

- Nem, biztos vagyok benne, hogy a hatodik emeleten voltunk, nem kezdődhet ötszázassal a szobaszám! –erősködött Seb.

- Mintha lett volna benne egy hetes is… -kapcsolódtam be a találgatásba.

- Szuper. Egy szobánk van, arról sem tudjuk, hol. –vakarta meg idegesen nevetve a fejét Pierre. - Jeff? Te nem emlékszel?

  A kérdezett fél nem hogy nem emlékezett, de nem is nagyon zavartatta magát a „nincs szobánk” –cirkusszal, mivel az ingjét összetűrve és feje alá rakva, békésen szundított a folyosót szegélyező növény mögött. Hát, van aki így oldja meg…

- Fel kéne hívnunk Davidet. –javasoltam. –Lehet, hogy már visszaértek.

- Jó ötlet. –vette elő a telefonját Chuck és tárcsázta David telefonszámát. Mindeközben Pierre kibújt a rövidujjú ingjéből és elkezdte összehajtogatni azt.

- Pierre…? –vontam fel a szemöldököm értetlenül. –Te meg mi a fenét csinálsz?

- Csatlakozom Jeff-hez. –mondta, mintha magától érthetődő lenne. –Álmos vagyok.

- Ne viccelj, Pierre. A folyosó közepén fekszel le aludni?

- Elférsz te is, gyere! –lengette meg felém az ingjét. Én nevetve megráztam a fejem, de a tekintetem nem kerülhette el az így már meztelenné vált felsőtestét.

- Öltözz már fel. Davidék beengednek. –mondtam végül, mondjuk ez utóbbiban én is csak reménykedtem. Közben visszafordultunk Chuck-ékhoz, akik még mindig szótlanul álltak a telefon mellett.

- David nem veszi fel. Megpróbálod te Ambert? –kérdezte Chuck, én pedig bólintottam, elővéve a mobilom. Az ötödik kicsengés után már le akartam rakni, mikor végre beleszólt valaki.

- Viv?

- Szia, Amber. –köszöntem neki, és mosolyogva intettem a srácoknak, hogy sikerült elérnem őket. –Merre vagytok?

- Uhh. –jött a válasz.

- Uhh mi? Amber, azt kérdeztem, hol vagytok?

- Hát, Viv… - sóhajtott –Kérdezz könnyebbet.

-Ez most komoly? –nevettem el magam kínomban.

- Eléggé… De várj, adom Davidet. –mondta, mire kihangosítottam a telefont és vártam az említettet. Közben a srácok érdeklődve gyűltek körém, hogy hallgassák a beszélgetést.

- Halló? –szólt bele David is.

- Szia, David. Te sem tudod, hol vagytok? –tértem egyből a lényegre.

- Sajnos nem. Kijöttünk kajáért, aztán kicsit… eltévedtünk.

- Az szívás, haver, mi is! –ordított közbe Seb.

- Hogy tudnátok eltévedni a Taco Belltől a szállodáig? 10 méterre vannak! –hallottam David hangján az őszinte értetlenkedést.

- Hát… nekünk sikerült. –nevettem. –Vagyis persze, a szálloda az megvan, de egyikünk sem emlékszik, hányas a szoba.

- Várjatok, megmondom… nálam van a kulcs. –mondta David és kis szünet után felkiáltott. –Megvan! Ötszáznegyvenhét.

- Ez az, nem kell kint csövezzünk! –bújt vissza az ingjébe Pierre és az említett szobaajtóhoz szaladt. Mi természetesen követtük, mert már semmire sem vágytunk jobban, mint kinyúlni a puha ágyon, de ismét csalódnunk kellett.

- Nem nyílik. –állapította meg sokadik próbálkozás után Pierre.

- Na ne mondd, Sherlock. –veregette vállba Chuck. –A kulcs még mindig Davidnél van.

- Basszus, tényleg. – vakarta meg a fejét Pierre.  –David, ott vagy még? –szólt bele a telefonomba.

- Itt vagyok. –röhögött David. –Idióták vagytok, mondták már?

- Fogd be! Nem én tévedtem el két órával érkezés után. –vágtam neki vissza, szintén nevetve. Mert azért nem nehéz megtalálni a komikumot egy ilyen helyzetben…

- De, Viv, te is. Na de én leteszem, mert így sosem találunk vissza… Mi is a szálloda neve? –tűnődött el hangosan, mire kitört belőlünk a röhögés. Hogy lehet, hogy mindenki ennyire figyelmetlen volt érkezéskor?

  Mivel sok mindent nem tudtunk csinálni, leültünk a szobaajtónk elé és vártuk Davidéket. Persze Jeffet leszámíta, aki már jó félórája húzta a lóbőrt zavartalanul, de senki nem járt a folyosókon, aki rászólhatott volna. Pierre-t is sok időbe telt lebeszélnem arról, hogy kövesse, de végül leült mellém és az ölömbe hajtotta a fejét, amíg Sebék sztorizgattak. A telefonom kijelzőjért pillantva nyugtáznom kellett, hogy éjjeli két óra múlt és a nyaralás  első éjszakáját a szobánk előtt csövezve töltjük, mivel a társaságunk két tagja elveszett vacsora közben. Ez annyira jellemző.

- Azok ott David és Amber? –kérdezte a szemét dörzsölgetve Chuck, aki időközben kinyúlt a földön.

- Igeeen! –ujjongott folytott hangon Seb (azért mégiscsak az éjjel közepén voltunk egy szálloda folyosóján) és a jövevényekhez rohant.

- Hé, Pierre. –simítottam végig a haján az énekesnek. –Bemehetünk a szobába. –mondtam. Semmi válasz. Összevont szemöldökkel hajoltam előre, hogy megbizonyosodjak az egyértelműről. Elaludt.

Hirtelen nevetnem kellett a helyzet abszurditásán, főleg ahogy a közeledő David és Amber értetlenül bámulták a földön horkoló Jeffet. Mikor végre odaértek hozzánk, Amber csak elmosolyodott és közölte, hogy „cukik vagyunk”, amivel éjjel kettőkor a kemény padlón ücsörögve azért vitatkoztam volna. Mikor sikerült felköltenem Pierre-t és végre feltápászkodnunk, David a farmerja zsebéből előhalászta a szobakulcsot és végre kitárulhatott előttünk az ajtó. Természetesen egyszerre iramondtunk az üresen álló ágyak felé, ki-ki próbálva egy kényelmes pozíciót felvenni, mivel mozogni ezután már nem nagyon tudtunk. Mondhatni mint heringek a dobozban – leszámítva Ambert, aki a ma éjjeli „kiváltságos” szerepében megkapta a pótágyat. Már percek óta mozdulatlanul  feküdtünk az ideiglenes és túlzsúfolt alvóhelyünkön, mikor a csendet Pierre bizonytalanul csengő hangja törte meg.

- De hol van Jeff?

Abban a pillanatban esett le, hogy a nagy sietségben elfelejtkeztünk a folyosón szundító gitárosról. Folyott nevetés hangja töltötte meg a szobát, de senki nem mozdult, hogy szóljon neki.

- Hagyjátok, hozzászokott már. –röhögött David, arra célozva, hogy a Jeff a bulik után is legtöbbször a padlón köt ki. Ha nem lettem volna ennyire álmos, kimentem volna szólni. Így viszont, némi bűntudattal behunytam a szemem és vártam, hogy az édes sötétség magába burkoljon…

20. Rész

Sziasztoook. :D Remélem, mindenkinek fantasztikus karácsonya volt, és izgalmasan telik majd az új év is. A szilveszterről nem is beszélve, bulizzatook! :) Meghoztam az új részt, néhol nagyon döcög és nem lett a legjobb, de... hát ennyi telt :) A következő résztől majd számítani lehet egy új karakterre is, aki elég sokat fog szerepelni. Oké, nincs több mondanivalóm :)) Jó olvasáást!

   Miután Pierre lefoglalta a repülőjegyeinket holnap estére, felajánlotta, hogy hazavisz minket Amberrel, hiszen a (minden értelemben véve) mozgalmas napon mindenki kifáradt. Otthon viszont hiába reménykedtem egy hosszú és álommentes éjszakában, mivel amint beléptünk a házba és Pierre elbúcsúzott, Amber egy óriási vigyorral az arcán letámadott.

- Szóval együtt vagytok. –lelkesedett. –Oké, Viv, ne is álmodj arról, hogy elmész aludni mielőtt részletesen beszámolsz mindenről.

- Szerintem nem akarod tudni a részleteket. –vigyorogtam rá vissza, belejőve a beszélgetésbe. Ha már úgyis kifaggat, nem fogom a percenként elvörösödő vihogó tinilányt játszani.

- Jaj, dehogynem. –válaszolta nevetve. –Kezdhetnéd mondjuk a randival. Milyen volt, míg félbe nem szakított a paparazzi?

- Fantasztikus. Pierre nagyon aranyos volt, az egész tökéletesnek indult, aztán jött a vaku…

- Jaj, Viv, média ide vagy oda, nagyon szerencsés vagy! –vigyorgott.

- Tudom. –nevettem én is el magam. –De azért te sem panaszkodhatsz. Daviddal ketten nagyon összeilletek és rengeteget törődik veled.

- Azért ő sem volt mindig ilyen mintabarát, ha látnád, miket csinált, mielőtt összejöttünk…

- Na ezekre a sztorikra kíváncsi leszek. –válaszoltam. –Amber, még mindig nem hiszem el, hogy holnap a Bahamákra repülünk… -váltottam témát, reménykedve abban, hogy nem fog arra rákérdezni, hogy mi is történt pontosan miután visszaértünk a házba Pierre-el.

- Én sem, hidd el. Holnap korán kelünk, muszáj lesz bevásároljak.

- Amber, van elég ruhád. –nevettem el magam.

- Viccelsz? Ruhából sosincs elég. Kilenckor költelek.

- Hajnalban? Neeee… -könyörögtem és a gondolat is kirázott, hogy reggel tíz előtt kibújjak az ágyamból.

- Viv, egyszer, a kedvemért. –mosolygott rám.

- Jó, előfordulhat, hogy túlélem az ébredést, de jössz nekem egy kávéval. –röhögtem. Igen, ha az ébresztőmről van szó, hajlamos vagyok túldramatizálni a helyzetet.

- Ahogy akarod, Viv. Egyébként David üzeni, hogy átküldték az All Time Low-os képeket neked e-mailben,  majd nézd meg őket.

- Hú, oké. –válaszoltam. –Mondd meg neki, hogy megnézem. Jóéjt, Amber. –álltam fel mellőle.

- Jó éjszakát, Viv.

   A szobámba beérve kényelmesen elhelyezkedtem a párnák közt és az ölembe vettem a laptopom. A fiókomban tényleg ott várt az e-mail Davidtől és a képeket megnyitva nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak. Hirtelen ötlettől vezérelve fogtam az egész mappát és feltöltöttem a képeket a Facebookra. Más körülmények közt ezt sosem tettem volna meg, de pár nap múlva úgyis mindenki tudni fog rólam és Pierre-ről, szóval néhány kép velük és az All Time Low-al már amúgy sem változtat semmin. A mappát „Egy felejthetetlen nap”-nak neveztem el, feltöltés közben viszont megakadt a szemem az utolsó képen.

   Ezt a képet észre sem vettem az előbb, és láthatólag az sem tűnt fel, mikor David fényképezett. Még azelőtt készülhetett, hogy beálltunk volna az első közös képre és a kanapén ülve nevetünk valamin. Mellettem Pierre ül, a keze az enyémen… mennyit ihattunk aznap este? Nem emlékszem, hogy a kezemet fogta volna. Én éppen Jack irányába nézek, aki valami poént mesél, folyamatosan röhögve magán, Pierre szeme pedig rajtam. Nem tudom, mitől, de ez a kép annyira kifejező és meghitt hangulatot áraszt, hogy önkéntlenül is elmosolyodok. Kis hezitálás után végül ezt a képet is felteszem a Facebookra. Egy paparazzi lekapott minket smárolás közben. Ez semmi ahhoz képest. Számomra mégis sokkal, de sokkal több.

   Pár perc elteltével a laptopom őrült pittyegésbe kezd. Az első néhány értesítés néhány lájk a régi osztálytársaimtól és ismerősömtől, aztán megjelenik Brigitte neve az értesítések közt és tudom, hogy egy óriási Caps Lock tornádóra számíthatok. Nem is kell csalódjak, az ilyen rajongó-kitörései mindig megnevettetnek, akkor is, ha pillanatnyilag utálom őt. Szinte minden kép alá írt hozzászólást, és látszodt rajta, hogy nem kicsit volt kiakadva. Nevetve kezdem el olvasni a képtelen és néha értelmetlen szövegeket, amiket a képek alá írt. Az első kép az All Time Low-al közös képem volt, és valószínűleg feltöltési sorrendben látta és kommentelte a fotókat, mivel az első hozzászólásai döbbent helyett zavarodottak voltak.

Pár képpel később, annál, amin Alex arcon puszil, ismét kitört a Brigitte-tornádó.

Visszafolytott nevetéssel olvastam végig a hozzászólásait, elérve addig a képig, ahol mindkét bandával együtt pózolunk.

Hú, Brigitte bepörgött. Ez emlékeztet arra, amikor még jóban voltunk és egy-egy cikket vagy koncertjegyet meglátva kitört belőle a fanatikus rajongó. Hiányoztak azok a napok. Akármennyire is szörnyű volt, amit tett, hiányzott az őrült, megszállott legjobb barátnőm. Ezt az érzést figyelmen kívül hagyva görgettem le, egészen az utolsó képig, s ezáltal Brigitte utolsó hozzászólásáig.

  

   Akármekkora is a késztetés, hogy mindent leírjak, kényszerítem magam arra, hogy visszaemlékezzek, mit tett. Jó, lehet, hogy ezáltal vált ilyen fantasztikussá az életem, amilyen, de elárult és nem tudnék még egyszer megbízni benne. Válasz helyett kijelentkezek és kikapcsolom a laptopom, reménykedve abban, hogy a hátralevő kilenc órában sikerül majd kialudnom magam.

w

   Nem. A válasz nem, képtelen vagyok a korán ébredésre. Amber visszafolytott nevetéssel bámulja a kínlódásom, hogy szalonképessé varázsoljam magam, de mentségére szóljon, hogy ígéretét betartva isteni kávéval várt. Az életmentő folyadékot kortyolgatva előadta az ötleteit, hogy hova mennénk bevásárolni, én pedig készségesen bólogattam a hosszúnak ígérkező délután terveire.

- Amber, hétkor indul a repülőnk. Ez azt jelenti, hogy hatra kint kell legyünk a reptéren és nem ártana becsomagolni sem, amit vinnénk magunkkal. Nem hiszem, hogy jutna időnk bejárni három bevásárlóközpontot. –próbáltam értésére adni az tervei képtelenségét.

- Hát, igazad lehet… -gondolkozott el. –Akkor marad a legközelebbi pláza.

   Ugyan a hátam közepére kívántam most egy ilyen bevásárlóutat, nekem is be kellett látnom, hogy Amberrel ellentétben nekem tényleg nem lesz, mit felvennem a tengerparton. Meggyőztem, hogy ahelyett, hogy minden egyes üzletet körbejárnánk, elég, ha csak azokba megyünk be, ahonnan valóban szükségünk lehet valamire. Viszont Amberrel a vásárlás így is fájdalmasan hosszúnak tűnt.

   Na ne értsen félre senki, imádom Ambert, de a vásárolgatás sosem volt az én világom. Ha valami kell, azt tíz perc alatt letudom és nincs szükség rááldozni egy egész délutánt. Ezért szerettem jobban egyedül vásárolni, de ami azt illeti, egész jól végig tudtuk beszélgetni az utat. Végül délután három óra fele Amber is egyetértett abban, hogy elég volt, és boldogan vettük tudomásul, hogy jut még idő egy gyors Starbucksra is.

   Az üzletbe belépve rendeltünk magunknak egy-egy kávét, és azt szürcsölve folytattuk a beszélgetést. Amber mesélt arról, hogy milyenek voltak a srácok, mikor először megismerte őket, és még Pierre és Michelle kapcsolatáról is megtudtam egy keveset. Michelle modellként dolgozott és a kapcsolatuk nem igazán a mély beszélgetéseiken alapult. Míg együtt voltak, Michelle-t többször látták ezzel-azzal kavarni, de Pierre egészen addig senkinek sem hitt, míg a saját szemével meg nem bizonyosodott a lány hűtlenségéről. Hú. Már értem, miért viselkedett olyan megértően, mikor Charles-ékról meséltem neki. Ez sem lehetett szép látvány.

   Miután kibeszélgettük magunkat és a kávénk is elfogyott, a koffein által felélénkülve indultunk haza bepakolni. A pakolás viszonylag könnyen ment, és úgy végződött, hogy Amber cuccainak egy részét is be kellett szuszakolni hozzám, mert az ő bőröndjébe már nem fért. Mondjuk számomra örök rejtély marad, miért kell 23 különböző felsőt vinni egy tíznapos útra, de úgy látszik, neki ez nélkülözhetetlen. Mikor behúztuk a cipzárt, mintegy végszóra megszólalt a csengő, mi pedig az bejárathoz siettünk, hogy beengedjük a srácokat.

   Az ajtót kinyitva az egymás mellett sorakozó fiúkkal találtuk szembe magunkat, akik köszönés helyett csak idétlenül vigyorogtak. Aztán megláttam. Amber is körülbelül velem  egyidőben vehette észre, mert tágra nyílt szemmel pislogott, mikor döbbenten ránéztem. A srácok nadrágja ugyanis egytől egyig fel volt púposodva „azon” a bizonyos helyen, ők pedig az arckifejezésünk láttán elröhögték magukat.  Végül mind az öten egyszerre nyúltak bele a nadrágjukba, hogy az onnan kihúzott sapkát a fejükre húzzák. Ekkor belőlünk is kitört a nevetés és ha már elkezdtük, lehetetlenség volt abbahagyni.

- Eredeti. –jegyeztem meg.

- Ugyan már, ez Pierre-style. –nevetett David.

- Sokat gyakoroltátok? –kérdezte Amber a röhögő társaságtól.

- Ezzel telt a délutánunk. –válaszolt Pierre. –Na, de készen álltok az útra?

- Tökéletesen. –vigyorogtam. – Még mindig nehezemre esik, hogy elhigyem.

- Pedig ideje, mert pár óra és odafent repülünk! –lelkesedett David és bement Amber szobájába, kihozni a bőröndjeinket.

   A repülőtérig két taxival mentünk, ott pedig szinte pillanatok alatt átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen. Pierre ezt azzal magyarázta, hogy rengetegszer repülnek, így a reptér dolgozóit is jól ismerik. De attól nem lehetnének öngyilkos terroristák? Na nem mintha panaszkodnék. A váróteremben töltött idő jó hangulatban telt, szerencsére a repülőnk sem késett, így minden zökkenőmentesen zajlott. Persze, mint mindig, itt is volt, aki felismerte a srácokat és aláírást és közös fotót kért tőlük, amit ők mosolyogva teljesítettek is.

   A repülőn három-három szék volt minden sorban, így az is külön vitát eredményezett, hogy ki hova ül.

- David, húzz a helyemről. –követelte Jeff.

- Bocs, de már leültem. –vigyorgott rá David. Gondolhattam volna, hogy megküzdenek az ablak melletti helyekért. David mellett Amber ült, akinek esze ágában sem állt vitába szállni a többiekkel, mivel nem rajong a magasságért.

- Pierre?  -vontam fel a szemöldököm, mikor megláttam, hogy ő is az ablak mellett foglalt helyet.

- Viv! Ugye mellém ülsz? –villantott rám egy félmosolyt.

- Persze, ha helyet cserélünk. –nevettem. Én sem hagyom magam harc nélkül.

- Nincs módja, hogy azt elérd. –vigyorgott magabiztosan.

- Gondolod? –kérdeztem ártatlanul és melléhuppantam a középső székre. Az önelégült vigyora még nagyobbra nőtt, amíg meg nem látta, mire készülök.

   Óvatosan megnyaltam a szám, majd fél kezemet a combjára tettem. Lassan közelítettem hozzá és megcsókoltam a füle mögötti pontot, majd lefele haladtam a nyakán. Mikor viszont a szája sarkába értem és végigsimított a hajamon, hogy megcsókoljon, hirtelen elhúzódtam tőle és mintha mi sem történt volna, elővettem a telefonom, hogy kikapcsoljam. Zavart tekintettel pisolgott, mintha nem hitte volna, ami az imént történt. De végül azt tette, amire számítottam.

- Jó. Oké, tied a hely. –állt fel, hogy helyet cseréljen velem. Én boldogan vigyorogtam rá és leültem az ablak mellé.

- Remélem, ezt senki sem látta. –nevettem.

- Ne reménykedj. –jött a válasz David felől.

- Basszus, Viv, tényleg elcsábítottad az ablak melletti helyért? Ez egy három és fél órás út. –röhögött Chuck is.

- Ezt megérte végignézni. Bele akartam szólni, hogy menjetek szobára, de Pierre arckifejezése felbecsülhetetlen. –mondta Seb is.

- Viv, ez szemét volt. –húzott magához Pierre. –Na de most már ezt is megérdemlem. –csókolt meg lassan én pedig boldogan merültem bele az élménybe. Meglepetésemre ezúttal Sebék is befogták, így zavartalanul smároltunk, míg a hangszóróból megszólaló pilóta hangja félbe nem szakított.

- Üdvözlök minden kedves utast a fedélzeten. A repülőgép felszálláshoz készülődik…

19. Rész

Ééééés sikerült befejeznem a részt. Rövid lett, de itt van. :) Holnap Karácsooony! Leírhatatlanul várom. Tényleg. Nagyon. (És a Simple Plan koncertfelvételt is persze, de még mennyire :D) A hangulat tökéletes, a hangszórómból ordít a Punk Goes Christmas és nem utolsósorban sütiszezon van. Nyam. Szóval. Jó olvasást és BOLDOG KARÁCSOOONYT MINDENKINEK! Meg boldog új évet is, ha addig nem jelentkezem :)

- Mi… -forgott az agyam valami elfogadható magyarázat után kutatva, miközben az arcom vérvörösen égett. –Izé…

- Az előbb értünk haza. –szólt közbe Pierre, kerülve a többiek tekintetét. –Ti hol voltatok? Nem úgy volt, hogy itt találkozunk… olyan három órája?

- Pierre. –nevette el magát David. –Ne próbáld bemesélni nekem, hogy most értetek haza. Először is, nem tudom elképzelni, hogy Viv egy szál férfipólóban ment volna ki az utcára. Másodjára… nem rajtad volt véletlenül ugyanez a póló, mikor délelőtt hazajöttél? Apropó, azóta sem tudjuk, éjjel hol voltál… -mosolyodott el sejtelmesen. –Mi egyébént végig itthon voltunk, csak meguntuk a rátok várakozást és lementünk a medencéhez.

- Oh… -ennyi telt Pierre-től, mire David vigyora még szélesebbre nőtt.

- Na, ki vele, mi történik? –szállt be Jeff is a beszélgetésbe.

- Nem egyértelmű, haver? –torkollta le Seb. –Pierre és Viv szórakoztak egyet odafent. –nézett felénk egy szemtelen vigyorral, amitől csak még vörösebbé vált az arcom.

- Az nem úgy… -tettem egy utolsó próbálkozást, de én is beláttam, hogy nincs elfogadható magyarázat a helyzetünkre. –Oké… szóval lehet, hogy… khm, történt valami…

- TUDTAM! –kiáltott fel David boldogan, amit eleinte nem igazán értettem, aztán Chuck kelletlenül előhúzott egy tízdollárost a zsebéből és felé nyújotta. Pierre ennek láttán kínosan röhögni kezdett, én pedig a kezembe temettem az arcom.

- Komolyan fogadtatok? –kérdeztem rá az egyértelműre.

- Naná. –vigyorgott David, mintha ez magától érthetődő lenne. –Én megmondtam, hogy egy héten belül ismét egy ágyban köttök ki, de Chuck nem akart hinni nekem.

- Amber, te miért nem szólsz semmit? - nézett Seb a csendesen mosolygó lány fele.

- Ugyan már, azt hiszitek, nem tudtam róla? –nevette el ő is magát. –Láttátok volna az arcukat a reggel, mikor rájuk nyitottam… -kezdett neki a sztorinak. Oké, ez ennél kínosabbá már nem is válhatna.

- Micsoda? –vonta fel a szemöldökét Jeff. –Szóval tényleg Viv-nél voltál az éjjel?

- Jeff, lassú a felfogásod. –veregette őt hátba David, de azért ő is kíváncsian várta a részleteket.

- Egyébként… -köszörültem meg a torkom. –Tegnap este Pierre csak mint barát volt nálam.

- Úgy érted extrákkal? –röhögött Jeff.

- Nem, úgy értem, abszolút semmi nem történt. –vágtam közbe, mielőtt Jeff fantáziája túlpörgött volna. –Legalábbis… akkor.

- Értjük, Viv. –ölelt át két karral Seb. –Csak szivatunk.

- Esetleg más említésre méltó dolog? –vigyorgott David, újabb pletykákra várva.

- Ami azt illeti, akad. –vette át Pierre a szót, én pedig nagyot nyeltem. Francba. El is felejtkeztem a délutániról. –Szóval ma elvittem  Viv-et a KFC-be…

- Haver, KFC első randinak? –háborodott fel nevetve Chuck.

- Számomra tökéletes választás. –mosolyodtam el halványan.

- Annyira azért nem volt az… -folytatta Pierre. –Ugyanis volt alkalmunk összefutni egy lesifotóssal.

- Basszus. –szisszent fel Seb. –Lefényképezett?

- Le. –sóhajtott Pierre.

- Figyelj, megmondjuk nekik, hogy csak leültél beszélgetni egy rajongóval, vagy összefutottál egy ismerőssel... –vágott közbe David.

- Uhh… -nyeltem nagyot. –Az nem fog összejönni.

- Miért?

- Mert a képen épp megcsókolom Pierre-t. –fejeztem be, várva a reakciókra, amik nem maradtak el.

- Viv! –vakarta meg a fejét Seb. –Ugye tudod…

- Tudom, végem. –válaszoltam neki, mire Pierre végigsimított a karomon. A kifejezetten nyomottá vált hangulatű csöndet a Pierre telefonjából megszólaló „What’s My Age Again” törte meg.

- Ez Patrick, kíváncsi vagyok, mire jutott. –tápszkodott fel a földről és kiment telefonálni.

- Szóval, Viv… -nézett rám Chuck. –Biztos vagy ebben… az egészben?

- Jajj, Chuck. –túrtam a hajamba kissé feszülten, azon gondolkozva, hogy Patrick vajon milyen hírekről számol be Pierre-nek. –Igen, elég biztos vagyok. Fogalmam sincs, mit érzek Pierre iránt, de annyi tény, hogy érzek valamit. Szóval… igen.

- Ezt jó hallani. –mosolyodott el Chuck. –Michelle után nem igazán láttam ilyen felszabadultnak, mint veled, örülök, hogy visszakaptuk a régi Pierre-t.

   Viszonoztam a mosolyt és éppen válaszr nyitottam volna a számat, mikor Pierre belépett a szobába, kezében a telefont szorongatva. Az arcán vegyes arkifejezések tükröződtek, így nem tudtam megállapítani, hogy jó hírt kapott-e vagy rosszat.

- Patricknak sikerült kideríteni, melyik újság fotósa készítette a fényképet. –mondta. –Az újság szerkesztői nem hajlandóak tárgyalni, viszont a kép csak hétfőn jelenik meg.

  Szóval nem sikerült megszerezni a fotót. De ma csütörtök… még négy nap van hétfőig. Ez még mindig jobb, mint amire számítottam.

- Szóval még van négy nap anonimitásom? –kérdeztem vigyorogva. Pierre megkönnyebbülten nézett felém, gondolom nem számított arra, hogy vidáman fogadom majd a hírt.

- Pontosan. Használd ki! –puszilt arcon.

- Úgy lesz. –mosolyogtam rá, mire végigsimított a hajamon és gyengéden megcsókolt.

- Ne már! –szakította félbe a pillanatot Seb hangja. –Ezentúl ez lesz?

- Ja, gondoljatok a szingli társaitokra. –tette hozzá Jeff. –Magányos vagyok. Seb, akarsz smárolni? –kérdezte röhögve és csücsörítve közeledni kezdett a mellette ülő Seb felé. Ő nevetve lökte félre Jeffet, aki elvesztve az egyensúlyát a földön kötött ki.

- Senki sem szeret. –biggyesztette le Jeff az ajkát, és a látványtól még jobban nevetnem kellett.

- Dehogynem szeretünk. –húzta fel David a földön fetrengő gitárost. –Csak nem „úgy”.

- Jaj, David, ne tagadd már. –kapcsolódott be Pierre is a szivatásba.

- Hallgass, Pierre, csak féltékeny vagy. –válaszolt neki Jeff.

- Igazad van, pokoli féltékeny vagyok. Milyen hajkondícionállót használsz?

- Jobbat, mint te. –nyújtotta ki a nyelvét Jeff és mindkettőjükből kitört a röhögés.

- Figyeljetek, srácok... –szólalt meg egy idő után Pierre. –Vivvel még tegnap beszéltünk arról, hogy elmehetnénk valahova nyaralni. Mit szóltok, ha még hétfő előtt elhúzunk?

- Okos. –jelentette ki David.

- Én benne lennék. –tette hozzá Amber is.

- Felőlem pedig akár most is indulhatunk! –vigyorgott Seb is az ötlet hallatán.

- Viv? –nézett rám Pierre.

- Persze! –nevettem el magam.

- Akkor mindenki benne van? –húzta az ölébe Pierre a laptopját és beütötte egy utazási iroda címét. –Szóval hova megyünk?

- Vízpart közelébe és valami meleg helyre. –vágta rá Seb.

- Esetleg valami pontosabb elképzelés?

- Hawaii? –kérdezte reménykedve Jeff.

- Már megint? Inkább Florida. –mosolygott Chuck.

- Malibu?

- Bahamák!

- Barbados.

- Honolulu!

  Mindenki Pierre fülébe kiabálta a képtelenebbnél képtelenebb javaslatait, ő pedig csak kapkodta a fejét az emberek közt. Végül rajtam állapodott meg a tekintete és mosolyra húzta a száját.

- Viv?

- Én… izé, nem tudom. –sütöttem le a szemem. – Vagyis… ezek mindegyike olyan jól hangzik. Te hova mennél?

- A-a, nem könnyítem meg a dolgod! –vigyorgott Pierre. -Ha ennyire nincs ötleted, válassz az eddigiek közül.

- Akkor… talán… Bahamák? –haraptam az ajkamba. Pierre fél karral átölelt és egy puszit nyomott a homlokomra, miközben a többiek felé fordult.

- Gyerekek, megyünk a Bahamákra!

18. Rész

 Sziasztok :) Hú, hát meghoztam ezt is, nagy nehezen :D Nem hazudnak, mikor azt mondják, hogy a suli öli a kreativitást :) Mondjuk az enyémmel mázlim van. Áprilisban Párizs :> Éééés, mindjárt itt a Mikulás, Karácsony, Újév.  Így, ömlesztve. Sosem volt a kedvencem a tél, de a decemberrel még elvagyok, aztán január másodikától már nagyon tudom unni. A nyáááár a jó :3 Eredetileg a karácsonyi listámon rajta lenne az SPCrew tagság is, de végül megegyeztem a szüleimmel, hogy majd akkor kapom meg, ha a srácok bejelentik, hogy jönnek a közelbe. És ezalatt a környező országokat értem. :) A listám többi eleme a "My Christmas List" című számban felsoroltakból áll. Haha :D Következő résszel meg igyekszem még Karácsony előtt :) Ennél pedig el voltam akadva. Egy jó ideig. Néztem a Word dokumentumot és nem tudtam, mit írjak. Köszi Kittinek a segítséget és az ötleteit :* Na és jó olvasást hozzá (ötletek híján nem lett a legjobb) :)

- Úristen! –ugrottam el Pierre-től azonnal. Mindketten a fény irányába fordultunk, de az illető, aki nyilvánvalóan egy lesifotós volt, a fotó elkészítése után elrohant. Pierre felpattant, hogy utánafusson, de nem sok esélye lett volna, így csak megsemmisültem rogyott vissza a székére mellém.

- A francba, Pierre. –nyögtem és a kezembe temettem a fejem. Ennyit arról, hogy nem derül ki.

- Viv, annyira sajnálom! Nem ide kellett volna hozzalak, jobban… -kezdett bele a magyarázkodásba, de közbeszakítottam.

- Nem hibáztatlak téged, Pierre. Csak… ez most hirtelen jött. Valószínűleg benne leszek valamelyik szennylapban. És ki tudja, miket…

- Ne gondolj egyből a legrosszabbra. Vagy egyáltalán, most ne gondolj semmire –javasolta, de ezzel nem sokat segített. Őrülten ideges voltam.

- Pierre, nem akarok belekerülni egy újságba, vagy a netre, vagy akárhová! Főleg ezután a Michelle-balhé után, szétszednének és ezt te tudod a legjobban… -mondtam a sírás határán.

- Viv, nyugodj meg. Hazamegyünk és megpróbálok beszélni Patrickal, hátha el tudja simítani… -simította meg a hátam csitítóan.

- Nem nyugszom meg! Ha együtt lefotóznak az utcán, az is elég nagy baj lenne, de ezen a képen…khm… elég félreérthetetlen dolog, amit csinálunk! –kiabáltam rá, de egyből megbántam. –Basszus, Pierre, ne haragudj, nem rajtad kéne levezetnem… Egy idegesítő, hisztis…

- Viv, teljesen érthető, hogy kiakadtál. De tényleg mennünk kéne. –pillantott kényelmetlenül a körülöttünk ülők felé. Természetesen mindenki síri csöndben nézte végig a jelenetünket, de mikor feléjük néztem, hirtelen nagyon elfoglaltak lettek az előttük levő kihűlt kajával. Már csak ez hiányzott.

   Mikor körbefordultam, láttam, hogy egy körülbelül általános iskolás korú idétlenül röhögő fiútársaság egyik tagja gyorsan az asztal alá dugja az iPhone-ját.  Először nem értettem, miért, aztán leesett: a srác végig kamerázott. Francba.

- Hé, te! –szólította meg Pierre, akinek nyilván ugyancsak feltűnt az eset. –Add csak azt ide…

- Én? –nézett rá szemtelenül a fiú. Olyan tizenkét év körüli, iskolai „nagymenő” tipúsnak látszott. –Ez az én telefonom. Nem veheted el tőlem.

- Igazán? –vonta fel a szemöldökét Pierre, mire a srác nyelt egyet és ismét átgondolta a helyzetet.

- Igazán. –mondta végül gúnyosan. –Ha elveszed a telefonom, az lopásnak számít, akármilyen szupersztár is vagy.

- Ha nem törlöd ki, betöröm az orrod, akármilyen irritáló kisiskolás vagy. –válaszolt reflexből Pierre.

- Az sem a rendőröknek, sem a médiának nem fog tetszeni. –vigyorodott el pimaszul a srác, de a szemében azért megcsillant a félelem.

- Viszont fájdalmas lesz.

- Oké… tegyük fel, hogy kitörlöm, mit kapok cserébe? –váltott taktikát, de ismét melléfogott.

- Két percet. Menekülni.

   Végül a fiú felmérve a helyzetét rájött, hogy ebből már nem jön ki jól és kelletlen fintorral az arcán átnyújtotta a telefont Pierre-nek. Ő néhány érintéssel kitörölte a felvételt és visszaadta a készüléket a gyereknek, aki a barátaival együtt sietve távozott a KFC-ből. Utánuk nem sokkal mi is kiléptünk a hűvös szeptemberi levegőbe és Pierre megpróbálta megfogni a kezem, de elhúzódtam tőle.

- Most… ne –mondtam neki, az arcán pedig megbántottság tükröződött.

- Viv, az előbb fotóztak le minket smárolás közben, szerinted annyira meglepő lenne, ha fognám a kezed?

- Nem, csak… Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet-e ez az egész. –válaszoltam neki lesütött szemmel.

- Az… egész? Úgyérted, nem akarod…

- Pierre, fogalmam sincs! Nem tudom, mit akarok! Veled akarok lenni, de nem így...! –fakadtam ki. Pierre közel húzott magához, én pedig a vállába temettem a fejem. Annyira jó érzés megölelni őt. Hogy akarok én távol maradni tőle, ha ilyen hatással van rám?

- A délutáni terveimnek lőttek, de talán bepótolhatnánk valamikor máskor… -nézett rám reménykedőn.

- Jól hangzik. –mosolyogtam rá . –Ma pedig használjuk ki a valószínűleg utolsó napot, amikor még senki sem tud kettőnkről –tettem hozzá és ezúttal én nyúltam a keze után.

   Pierre javaslatára elsétáltunk a házukig, mivel Ambert is beleértve mindenki ott töltötte a mai napot. A bejáratnál elengedtem a kezét és rámosolyogtam, ő pedig előkereste a kulcsát és kinyitotta az ajtót. Belépve viszont senkit sem láttunk, mire kérdőn forfultam Pierre felé.

- Nem azt mondtad, hogy itt lesz mindenki?

- Mert én is úgy tudtam… - jött kicsit zavarba, de aztán sejtelmesen elmosolyodott.  – Ha viszont nincsenek itt, akkor miénk a ház…

   Pár másodpercembe telt, míg felfogtam, mire céloz. Először rossz szokásomhoz híven vörösbe borult az arcom, aztán viszont lassan elvigyorodtam és a szemébe néztem.

- Igazad van… -mondtam lassan –FILMEZZÜNK CSOKIFAGYIVAL!

   Elértem a várt hatást, mert hirtelen ő jött zavarba és elkapta a tekintetét rólam.

- Ömm… Oké… persze. Én nem egészen erre gondoltam… -vakarta meg a fejét, mire majdnem elnevettem magam.

- Nem? –vágtam a lehető legártatlanabb arcot. –Akkor?

- Mindegy. –válaszolt azonnal. –Milyen filmet akarsz nézni?

   Gondolkodást színlelve először a tévé felé bámultam, de nem bírtam tovább és kitört belőlem a röhögés. Pierre kérdőn bámult rám, én pedig alig bírtam abbahagyni.

- Csak viccelek, te hülye. –ráztam meg a fejem nevetve. Ő párat pislogott, mire leesett neki, hogy mire célzok és ő is elnevette magát.

- Ezt még megbánod. –húzott magához, mélyen a szemembe nézve.

- Nem érdekel. –válaszoltam neki, bezárva az ajkaink közt lévő miliméteres távolságot. Ő még közelebb húzott és én elvesztem az édes élményben. Nem számít, hányadjára csókolom meg Pierre-t, mindig annyira új érzés és sosem tudok betelni vele. A csók lassan indult, de egyre szenvedélyesebbé vált. Nem tudom, mennyi ideje álhattunk ott, még mindig a bejárat előtt, szorosan egymáshoz simulva, de tény, hogy hirtelen nem a hűvös őszi levegő volt a problémánk. Akkor jöttem rá, hogy még mindig a dzsekimben vagyok, mikor Pierre egy mozdulattal lehúzta rólam, hogy egy tompa puffanással landolhasson a földön. Ekkor a dzsekivel nem törődve, a derekamat átkarolva a lépcső fele irányított, én pedig boldogan követtem a szobája fele.

   Belépve a nyakamat kezdte el csókolgatni, nekem pedig bevillantak a képek arról az éjszakáról, amikor legutóbb ebben a szobában jártam. Még nem is ismertem Pierre-t, de már akkor megvolt a vonzalom. Mindez csak néhány hete történt, de sokkal, de sokkal többnek tűnik. Mit csináltam én addig, amíg nem ismertem ezeket az embereket? Most már nem bírnám elképzelni az életem nélkülük.

   A két karomat a nyaka köré fontam és ismét a szájára tapasztottam a szám. Ő lélegzetelállítóan csókolt vissza, és mikor már éreztem, hogy hamarosan összecsuklanak alattam a lábaim, hirtelen az ölébe kapott és az ágyára fektetett. És mindeközben végig ott volt az a furcsa, megmagyarázhatatlan érzés a gyomromban, a boldogság, izgalom és a Pierre által kiváltott érzések keveréke. Ugyan ezúttal mindketten józanok voltunk, mégis a részegséghez közeli állapotban éreztem magam tőle és minden másnál boldogabbá tett, hogy közel tudhattam magamhoz. Mire feleszméltem, már egyikünkön sem volt póló, ő pedig a melltartóm kapcsával babrált. Én ez idő alatt megszabadítottam a farmerjétől és ismét visszatértem a forró ajkaihoz.

   Anyival más ez az alkalom, mint az első. Alig pár hete történt, most mégis sokkal jobban ismerem ezt a férfit mellettem és nem is csak hirtelen felindulásból teszem azt, amit teszek. Minden annyira tökéletes. Pierre. Soha nem akarom elengedni. Mélyen belélegzem az illatát, miközben néhány halkat sóhajtok. Ő végigsimít az arcomon és mégegyszer, hosszan megcsókol, mielőtt ledőlne mellém az ágyba. Tökéletes. Ez az egyetlen kifejezés.

   Percekig, vagy talán órákig fekszünk egymásba gabalyodva a a végtelenül puha takarók közt és szótlanul élvezzük egymás társaságát.  Nem akarok felkelni, de a gyomrom másként gondolhatja ezt, mert egy idő után halkan megkordul. Pierre rámmosolyog és felvonja a szemöldökét.

- Csak nem vagy éhes?

- Előfordulhat. –viszonoztam a mosolyát. –De nem akarok felkelni…

- Én sem. –nevette el magát. –Akkor mit csinálunk?

- Szerinted a Pizza Hut ágyba is szállít? –kérdeztem reménykedve.

- Kétlem. –ajándékozott meg egy lélegzetelállító vigyorral. –Oké, keljünk fel. Háromra. Egy, kettő…

- Három. –ültem fel. Amit azonnal meg is bántam. –Mostmár viszafekhetek? Aludni akarok. Nem is vagyok éhes. –könyörögtem nevetés közepedte.

- Ne reménykedj. –húzott fel lábra és odanyújtotta a fehérneműm. –Erre még szükséged lehet.

   A saját pólóm helyett már csak a helyzet iróniája miatt is Pierre-ébe bújtam, ő pedig a szekrénybe nyúlva egy tisztát vett elő magának. Mindeközben a gyomrom türelmetlenül korgott és a fejemben az ágyban töltött pillanatok peregtek le. Pierre egy puszit nyomott az arcomra, mielőtt kinyitotta volna a szobaajtót és elindultunk a lépcső fele. A nappali bejáratához érve viszont egyikünk sem számított arra, amit láni fog.

- Pierre, Viv, ti meg hol voltatok? –állt fel Seb felvont szemöldökkel a kanapén ülő többiek mellől.

17. Rész

  Hú, ez jó gyorsan kész lett :D Mondjuk viszonylag rövid, de annál tartalmasabb. Imádtam írni ezt a részt, végig vigyorogtam, de remélem nektek is tetszeni fog. Kicsit csöpögős, meg klisés, de nem ezt akarta mindenki? :)  És még egyszer köszönöm azoknak, akik rendszeresen (vagy rendszertelenül, igazából mindegy, mert a lényeg, hogy látom, hogy olvassátok és... húúú, az az érzés :D ) írnak kommentet, amiket rendszerint a suliban olvasok el és a tanárok nem értik, miért vigyorgok az előttem levő matekfeladatnak. Na, de megint hosszúra húzom a bevezetőt :)) Izé... jó olvasást :D

   Arra ébredtem, hogy valaki bökdösi az oldalam. Mivel nem éreztem elég ébernek magam egyáltalán ahhoz is, hogy kinyissam a szemem, a kezet ellökve az oldalamra fordulva próbáltam visszaaludni.

- Amber, nem kelek fel… hagyj már aludni… -nyöszörögtem.

- Neked is jó reggelt, Viv! –nevetett egy ismerős hang. De nem Amberé. Na most érkezett el az a pillanat, hogy kinyitottam a szemem.

- Pierre? Te hogy…? –kezdtem, de aztán leesett. –Ja tényleg. Bocs. Neked is jó reggelt. –mosolyogtam rá, amennyire egy ilyen ébresztő után tellett tőlem.

- Viv, már fél órája ébren vagyok, unatkozooooom! –kezdett el ugrálni mellettem. Kelletlenül ültem fel mellé, hátha sikerül lenyugodnia. Nem sikerült. Viszont felköltenie igen, aminek már nem örültem annyira.

- Oké, Pierre… Te akartad. –vigyorodtam el hirtelen és egy  párnával a kezemben felé ugrottam.

   Őt hirtelen érte a támadás és az ágyra hanyatlott, de közben  a kezével egy másik párna után kapott, hogy védekezzen. Nevetve verekedtünk, észre sem véve azt, hogy gyakorlatilag egymáson fekszünk. Pierre egy párnával a kezében a matrachoz szorított, úgy, hogy az arca mindössze pár centire volt az enyémtől. A nevetésem kezdett elhalkulni és bizonytalanság vette át a helyét. Mit akar…? És… miért akarom én is ugyanazt?

   Mikor lassan még közelebb hajolt, nem ellenkeztem. Az ajkai gyengéden érintették az enyémeket és úgy éreztem, ez a pillanat soha nem ér véget. Végre senki és semmi nem zavart meg abban, hogy kiélvezzem a közelségét. Ezúttal ő túrt a hajamba és én egy halk nyögéssel fejeztem ki a tetszésem. Klisének tűnnek a tüzijátékok, de mégis ezek írják le legjoban az érzést. Csak többet akartam belőle – és soha nem elengedni. Ő elmélyítette a csókot, teljesen lélegzet nélkül hagyva, de én a legkevésbé sem bántam az egészet. Ő nem állt meg, hanem végigcsókolta a nyakamat is, amitől úgy éreztem, megőrülök. Éppen lehúztam a fekete pólóját, láthatóvá téve azokat a lélegzetelállító izmokat és az oldalán húzódó tetoválást, mikor hallottam, hogy csapódik a bejárati ajtó. Mi a rémülettől dermedten néztünk egymásra és egyikünk sem mozdult. Némán imádkoztam, hogy Ambernek ne jusson eszébe benézni hozzám, de persze nem volt szerencsém.

- Szia, Viv! –nyitott be a szobámba. Mikor viszont megláttott, elkerekedett szemmel bámult és alig jutott szóhoz. –Úristen! –nyögte ki végül és vörös arccal becsukta mega mögött az ajtót.

   Rémülten néztem Pierre-re. Mégis mit csinálunk? Illetve… mit csináltunk volna, ha Amber nem jön haza…? Francba. És még bűntudatom sincs. Égő arccal ültem fel az ágyon, ahogy Pierre elengedett és megigazítottam a pizsamafelsőm, ami az imént igencsak félrecsúszott a helyéről.

   Miután ő is visszavette a pólóját, tanácstalanul néztem felé, mire ő  elvigyorodott. Erre már én sem tudtam elfojtani a mosolyom és azzal a furcsa érzéssel a gyomromban indultam az ajtó fele. Egyikünk sem szólt semmit, csak kikísértem az ajtóig, és egy puszit nyomtam az arcára, majd miután becsukódott mögötte az ajtó, az ajkamba harapva fordultam Amber felé. Ő felvont szemöldökkel nézett, majd egy óriási vigyor jelent meg az arcán és a nyakamba szökött.

- Viv! Ezt nem hiszem el! Úristen, úgy tudtam! –lelkendezett. –Az éjjel Davidnél aludtam és Pierre nem volt otthon, gondolhattam volna! Végig veled volt? Jézusom, izgalamas egy éjszakád lehetett…

- Amber! –pirultam el. –Nyugi. Fogalmam sincs, mi történt. Vagyis… tegnap este kicsit kiborultam, ezért átjött, hogy ne legyek egyedül, filmeket néztünk, meg minden… Aztán késő volt és felajánlottam neki,hogy itt aludhat. Nem volt semmi… Mármint csak aludtunk. Aztán reggel felébresztett és párnacsatáztunk és a matrachoz szorított... aztán megcsókolt. Ennyi.

- Úúú! Viv, ez annyira aranyos! –vigyorgott. –Akkor most jártok, vagy valami?

- Fogalmam sincs… -mondtam őszintén.

- Olyan aranyosak lennétek! –folytatta, mire elmosolyodtam. Ha Amber bepörög, nincs megállás.

   Miután részletesen kibeszéltük a ma reggeli történéseket, fáradtan dőltem az ágyba. Kellett egy kis szünet. Ambernek legalább ötször kellett elmondjam, mi történt, mert Pierre minden tette mögé valami többet képzelt be, ezzel teljesen elvonatkoztatva a valóságtól. De alig temettem bele a fejem az egyik puha (és Pierre-illatú…) párnámba, mikor jelzett a telefonom, hogy SMS-em jött. Hát persze, hogy Pierre volt az. A következő beszélgetés játszódott le köztünk:

 

    Dobogó szívvel tettem le a telefont a kezemből és elterültem az ágyamon. Rég voltam ennyire boldog, mint most. Alig múlt délután három, ezért még bőven jutott időm arra, hogy hajat mossak és kiválasszam, mit veszek fel. Mivel Pierre-t nem olyan tipúsnak néztem, aki valami nagyon elegáns helyre visz (meg hát első randi – furcsa is lenne), ráadásul elmeséltem neki, hogy szerintem azok a legrosszabb randik, amikor a két fél csak ül valami puccos étteremben és kínosan bámulja egymást, nem öltöztem másképp, mint a megszokott. Ő már úgyis látott a legjobb és legrosszabb formámban is. 

   Egy bézs színű blúz és egy méregzöld farmer mellett döntöttem, fekete Vans-el és egy hasonlóképp fekete sállal. A hajamat egy laza kontyba fogtam, úgy hogy elöl pár tincs az arcomba lógott. Még egy kis smink és elégedetten néztem a tükörbe. Egész gyorsan elkészültem, még majdnem fél óra volt 5-ig. Remek, ez a félóra épp megfelel arra, hogy átgondoljam ezt az egészet. Mi a fene történik?

   Pierre megcsókolt. Majdnem több is történt. Én pedig élveztem az egészet. De milyen lenne egy hírességgel járni? Fotósok mindenhol. Címlapok. Félreérthető fotók… Jaj. Akármi is folyik köztünk, mindenképp titoknak kell maradnia. De ettől függetlenül ez az „akármi”, boldogabbá tesz, mint eddig bármi. És nem lehetek olyan felszínes, hogy elutasítom Pierre-t, csak azért, mert híres. Ez majdnem olyan rossz, mintha csak a hírnévért lennék vele. És Pierre a legaranyosabb, legtörődőbb srác, akivel eddig találkoztam. És még érdeklődik is irántam. (Khmm… a kapcsolatunk azzal kezdődött, hogy lefeküdtünk. És alig pár órája megcsókolt. Ja, és randim van vele. Ez azt jelenti, hogy érdeklődik irántam…ugye?)

   Végre öt óra volt és kimentem a konyhába inni egy pohár vizet, amikor megszólalt a csengő. Épp az ajtó felé indultam, hogy beengedjem Pierre-t, mikor Amber dugta ki a fejét a szobájából.

- Viv? Légyszi, nézd meg, ki jött. –mondta, mire kicsit elvörösödtem.

- Pierre az… -mosolyodtam el idétlenül.

- Oh. –nézett végig rajtam és felfogta, hogy épp elmenni készülök. –Akkor jó szórakozást! –kacsintott.

   Kicsit még mindig vörös arccal nyitottam ki a bejárati ajtót és a szívem nagyot dobbant, mikor megláttam Pierre-t, kék koptatott farmerben és egy feltűrt ujjú ingben. Ő egy óriási vigyorral ölelt magához.

- Wow, de szép valaki ma. –villantott rám egy félmosolyt. Mintha nem vörösödnék el így is jóval gyakrabban, mint a normális.

- Te sem festesz rosszul. –válaszoltam neki. –Merre megyünk?

- Először valahova kajálni, mert éhenhalok, az pedig, hogy utána hova megyünk, meglepetés. –vigyorgott.

- Meglepetés… Hmm, jól hangzik. – válaszoltam neki. Lehet, hogy más nem bírja a meglepetéseket, de én megőrülök mindenért, ami spontán és nincs előre eltervezve.

- Akkor induljunk. –fogta meg kissé bizonytalanul a kezem. Na jó, ez itt kezd kicsit kínossá válni. Megint. Éreztem az ujjai melegségét, ahogy az enyémekre kulcsolódnak, és azt hittem, ott helyben elolvadok. Pierre Bouvier fogja a kezem. Wow.

   Senki nem nézett ránk furcsán, mikor az utcán mentünk. Mi is csak egy pár voltunk, akik egy őszi délután sétáltak. Mások szemében ebben semmi szokatlan nem volt. Csak én éreztem, hogy mindjárt szétrobbanok a boldogságtól, mert végre foghatom Pierre kezét és nem kell távol tartanom magam tőle holmi idétlen okok miatt. Randihelyszínül egyébként a KFC-t választotta, ami nem a legmeghittebb hely a világon, de mint mondtam nekem tökéletes volt. Gyorskajáldában Pierre-el? Ezerszer jobb, mint egy sokcsillagos étterem valaki – akárki mással.

- Fura lány vagy te, Viv. –nézett rám, miközben a csípős csirkeszárnyaimmal bajlódtam.

- Hogy érted? –nyeltem le egy falat húst.

- Más lány elvárná, hogy puccos éttermekbe, meg elit helyekre hurcoljam, te pedig így belelkesedsz egy olcsó gyorsétteremtől és néhány Hot Wings-től. Nem lógsz a nyakamon a kérdéssel, hogy vajon hova viszlek majd meglepetésképpen, hanem élvezed, hogy sodor magával az ár. Más lány salátát csipeget, te megvered evőversenyben az egész bandát. Nem érdekel, hogy merre megy a tömeg, neked mindig megvan a saját véleményed és senki nem változtathatja azt meg. Annyira örülök, hogy találkoztunk és hogy eljöttél most velem.  Ha veled vagyok, nem kell megjátsszam a szupersztárt, mert ha azt tenném, valószínűleg hozzámvágnád azt a csirkét a kezedből. És ez jó, Viv. Különleges vagy.

   Jézusom. Ilyen szép dolgokat még soha senki sem mondott nekem. Most kedvem lenne sírni a boldogságtól. De ehelyett inkább hosszasan megcsókoltam Pierre-t és hagytam, hogy a pillangók a gyomromban őrülten verdessenek. Semmi nem tudná elrontani a boldogságom most. Legalábbis azt hittem, amíg a szemembe nem villant a vakufény.