14. Rész

   Sziasztok, most elég gyorsan jöttem az új résszel, remélem, tetszik majd :D Lesz benne egy "meglepetésvendég", akit imádok, és igyekeztem úgy írni a sztorit, hogy helyet kapjon benne.  Na, most itt van.  Történt egy logikai baki is, amiről egyelőre nem mondok töbet, mert spoiler lenne ezzel a résszel kapcsolatban, de elnézést kérek érte. Illetve lenne még egy kérdésem, zavar, ha sok a dalszövegidézet, vagy inkább jó? Mert én nagyon szeretem őket beleírni, nem tudom, ti hogy vagytok vele :)

- Mi van? –nyíltak tágra a szemeim és nem jutottam levegőhöz. –Terhes?

- Viv, nem tudom, mit csináljak… én… én nem vagyok kész… - hüppögte könnyek között.

- Brig... – nem tudtam utálni ebben a pillanatban. Annyira össze volt törve. De tudnom kellett. –Brig, Charles-tól van..?

  Ő még jobban elkezdett zokogni, de közben a fejét rázta. Meg akartam ölelni, de nem tehettem, emlékezetben kell tartanom, hogy tönkretette az életem. Akkor is, ha ezáltal csak még jobbra fordult az egész.

- Nem, Viv, már a második hónapban vagyok… Charles-al csak egyszer voltunk… tudod.

   Undorodva pillantottam el. Legalább nem kiabáltam vele, ami a helyzetet tekintve haladásnak számít. Mikor kicsit megnyugodott, felém pislogott.

- Még mindig utálsz, ugye? –törölte meg a szemét.

- Brig, lefeküdtél a barátommal. Te is utálnád magad a helyemben.

- Igazad van, nem is várhatom el tőled, hogy megbocsájts. Csak… Nem tudom, kihez forduljak. Egyedül vagyok. –kezdtek el megint potyogni a könnyei.

- Legalább tudod, milyen érzés. Én is egyedül voltam. –néztem rá szenvtelenül.

- Tényleg, Viv, most hol laksz? Ki ez a lány? –kapott a témán, és megbántam, hogy egyáltalán felhoztam. Brigitte semmit sem változott.

- Egy új barát. Megjegyzem, jobb barát, mint te.

- Egyébként… - hagyta figyelmen kívül az iménti megjegyzésem – Képzeld, megvettem egy újságot és van benne egy kép egy csajsziról, aki pont úgy néz ki, mint te. Komolyan, azt hittem, te vagy az.

- Ömm… tényleg? – próbáltam leplezni a zavarom. – És milyen újság?

- Valami pletykalap. Csak azért vettem meg, mert érdekelt a címlapsztori. Tudod, van ez a banda, a Simple Plan, eléggé bírom őket. De nem gondoltam volna, hogy az énekesük ennyire egy szemétláda. Otthagyta a barátnőjét terhesen, ráadásul le is tagadja. Csalódtam bennük. –mesélte zavartalanul. Brigitte mindig is órákig tudott ilyenekről beszélni, de ezúttal sem a téma, sem a hangulatom nem volt alkalmas arra, hogy végighallgassam a szövegelését.

- Arra nem is gondoltál, hogy lehet, hogy Michelle hazudik? Miért kell mindig ítélkezz egy olyan szennylap alapján? –kérdeztem felháborodva.

- Basszus, Viv, te ezt… A ROHADT ÉLET, TÉNYLEG, TE VOLTÁL AZON A KÉPEN!

- Mi? Nem! –tagadtam le, talán túlságosan is gyorsan.

- Vivienne Saunders, ne hazudj nekem! Tudom, mikor hazudsz, most pedig elmondod nekem, hogy kerültél te az egyik kedvenc együttesem házába. TÖBB NAPRA. Egyébként nem is említettem, hogy Michelle-nek hívták Pierre exbarátnőjét. – Brigitte szinte magán kívül hadart, mindig túlreagálta ezeket a dolgokat. Elég könnyen túltette magát azon, hogy terhes, ha engem kérdeztek. De mit kéne válaszolnom?

- Brig, ez hosszú történet és nem áll szándékomban megosztani veled. Viszont nagyon remélem, nem szólsz a sajtósoknak erről, mert tönkretennék az életem.

- Van időnk, elmesélheted. Az esetben biztosan nem mondom el. –húzta mosolyra a száját. –Komolyan találkoztál velük? Egyáltalán hogy? És beszélgettél velük? Baszki, te találkoztál Pierre-el??

  Rosszul értettem, vagy Brigitte tényleg azzal fenyegetett, hogy a sajtósokhoz megy? Erre nem számítottam a részéről. Viszont nagyon gyorsan ki kellett találnom valamit.

- Igen, találkoztam velük, és beszélgettünk is. Pierre-t is ismerem, mindannyian nagyon kedvesek, tényleg. Amber mutatott be nekik, aztán jöttek a sajtósok és ott ragadtunk pár napra. –hazudtam egy viszonylag hihető sztorit. Remélhetőleg nem kérdi meg, hogy Amber-t honnan ismertem.

- Úristen, Viv, remélem értékeled, mennyire mázlista vagy! Ezt nem hiszem el! A neved is tudják?

- Igen, tudják. –nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak. Vicces volt Brigitte-t rajongó üzemmódban látni. –Sőt, a telefonszámom is. –tettem hozzá, hogy még jobban felcsigázzam. A hatás meg is volt, teljesen elkerekedtek a szemei.

- Ezt nem hiszem el!! Pierre Bouvier tudja a telefonszámod? –úgy tűnt, a többiek nem érdeklik annyira. Hú, ha tudná a teljes sztorit…

- Aha. –vigyorodtam el.

- Hű! Én már akkor is elájulnék, ha tudná, hogy létezem! –lelkesedett.

- Hát… ami azt illeti, tudja. Elmondtam nekik, mi történt. Tudja, hogy Brigitte egy nagy ribanc, aki lefeküdt a barátommal. Szóval tessék, ájulj el nyugodtan. –váltottam hűvösebb hangnemre.

- Tessék? Hogy tehetted? Kibeszéltél az univerzum legszexibb srácának? –elég rémültnek tűnt.

- Még te háborodsz fel? Te hogy tehetted?! –minden eddigi, Brig iránt érzett sajnálatom elpárolgott. Helyét a düh és a szánalom vette át. Igen, Brigitte szánalmasan viselkedett. –Tudod, mit, ne is válaszolj. Felhívsz, mikor szükséged van rám, mert senki mást nem érdekelsz. Segítséget kérsz, amikor te engem csak hátráltattál. Nem érdekelsz, Brigitte. Te okoztad magadnak a bajt, ha segítség kell, hívd fel Charles-t, hogy segítsen felnevelni ő a gyerekedet! –kiabáltam rá.

- Igen? Csakhogy Charles hallani sem akar rólam! Miattad! Mert szeret! –tört ki zokogásban Brigitte.

- Hát az már az ő baja. Meg a tied. Remélem, emlékezetben tartod, amit tegnap mondtál és nem keresel többet! –álltam fel és az asztaltól és kiviharoztam a kávézóból. Ő nem is próbált utánam jönni, csak csillapíthatatlanul sírt, és pont mielőtt becsuktam volna magam mögött az ajtót, láttam, hogy egy korombeli srác megsimítja a hátát és leül mellé. Szerencsétlen fickó, gondoltam. Majd ő is rájön.

   Mikor hazaértem, Amber nem volt otthon még, így ettem és elővettem a laptopom. Néhány órán keresztül a munkával foglalkoztam, de mivel a múlt héten szabadságon voltam, nem gyűlt össze sok, így nem is tudott sokáig lefoglalni. Mikor végeztem, néhány percig bámultam az üres kezdőoldalt, aztán győzött a kíváncsiság.

   Beütöttem a Simple Plan kifejezést, és kicsit utánajártam a srácoknak. Megalakulás, albumok, rajongók –fél óra múlva már a srácok kedvenc színét is tudtam. Épp egy interjút néztem, mikor összerezzentem a telefoncsörgésre. Pierre neve villogott a képernyőn.

- Halló? –szóltam bele bizonytalanul. Ugyan miért hív?

- Szia, Viv! –köszönt vidáman. –Arra gondoltunk, átjöhetnél, Amber is idejön, ha végzett a munkával. Mi épp egy dalon dolgozunk és érdekelne a véleményetek.

- Hmm, jól hangzik. –mosolyodtam el. Már a gondolat is, hogy a srácokkal töltsem a délutánt, vidámmá tett. –Akkor fél óra múlva ott leszek!

- Szuper! –hallottam a hangján, hogy tényleg örül neki. –Akkor várunk!

- Oké, szia! –köszöntem el nevetve (de miért is nevettem? Azt hiszem, Pierre van rám ilyen hatással…) és letettem a telefont. Rögtön a szobám fele vettem az irányt, hogy átöltözzek, aztán elindultam.

   A levegő kezdett lehűlni, így elő kellett vegyek egy vékonyabb kabátot is, de jól esett a hűvös szellő. Hamar odaértem a srácokhoz, és a kapu előtt dideregve megnyomtam a csengőt. Semmi. Még egyszer megnyomtam. Továbbra is semmi reakció. Úgy döntöttem, felhívom Pierre-t.

- Szia, Viv! Hol vagy? –hallottam a hangját a telefonban.

- A ház előtt. –mondtam neki. –És mivel a csengőre senki sem válaszol, beengedhetnél.

- Oh, tényleg, bocsánat. Nem használjuk a sajtó miatt. Nyitoooom! –nevetett fel. Én vigyorogva léptem be, hogy Pierre-el és Chuck-al találjam magam szemben.

- Viiiiv! –örültek meg, és mindketten megöleltek. Mikor Pierre húzott magához, nem tudtam figyelmen kívül hagyni a gyomromban csapongó lepkéket, amik rendkívül zavaróak voltak. Végül már kezdett kínossá válni.

- Umm… Pierre, már elengedhetsz… - mondtam neki fülig vörösödve, mire kissé zavarban ő is elengedett.

- Egyébként van egy vendégünk is… - mondta és elvigyorodott.

- Hú, tényleg? Ki?

- Ismered az All Time Low-ot? –kérdezte még szélesebb mosollyal az arcán.

- Igen… ÚRISTEN! –kiáltottam fel. Imádtam őket. Pierre csak nevetett a reakciómon és bevezetett a nappaliba.

- Viv, ő itt Alex. –mutatta be vigyorogva. –Alex, ő Vivienne.

   Atya. Úr. Isten. Alex Gaskarth állt velem szemben. Személyesen. És Pierre Bouvier az, aki bemutat neki. Nem hiszem el. Nem, tutira álmodok.

- Szia! –nézett a szemembe és egy lélegzetelállító félmosoly jelent meg az arcán.

- Sz…szia. –nyögtem ki vérvörös arccal. – Izé… imádom a zenéteket.

- Hú, köszi, ezt jó hallani! –nevetett fel. David megköszörülte a torkát.

- Hé, a mi zenénket nem imádod? –„sértődött” meg.

- Dehogynem, David! –röhögtem el magam. –A ti zenétek a legjobb.

- Mikor engem megláttál, mégsem lettél hirtelen paradicsomszínű! –nevetett ő is velem, mire játékosan megcsaptam (persze csak miután az eddiginél is vörösebb lett az arcom).

- Naa, gyerekek, befejezni! –szólt ránk Seb. –Szia, Viv, jó újra látni. –tette hozzá. –Alex azért van itt, mert úgy tervezzük, lesz egy közös dalunk vele. Pierre-vel a délelőtt megírták a dalszöveget, most pedig próbáljuk összehozni a zenét hozzá. –vázolta fel a helyeztet.

- Simple Plan és Alex Gaskarth? Már imádom. –vigyorogtam.

   Ideadták a dalszöveget, hogy mondjak róla véleményt, és hát… szuper volt. Nincs más szó, viszont már alig bírtam kivárni, hogy halljam őket énekelni… együtt. A dal címe „Freaking Me Out” volt, és annyi érzés volt a szövegbe sűrítve, hogy már azt olvasva éreztem a dühöt a képzeletbeli személy iránt… Na meg Brig iránt.

   Épp kezdtem kicsit feloldódni Alex közelében, mikor megérkezett Amber.

- Sziasztooook! –jött be vidáman, majd miután végignézett rajtunk, elakadt a lélegzete.

- TE JÓ ÉG! –sikította. –Te… te…

- Szia, te gondolom Amber vagy! –nevetett fel Alex, David pedig féltékenyen pislogott a barátnője irányába. –Alex vagyok.

- TUDOM! –láthatólag Amber is rajongó, csak hát ő kissé másképp reagált, mint én.

- Ne haragudjatok, kellett volna szóljak, hogy idejössz. –mondta David Alexnek bocsánatkérően. Egyébként Amber is bírja a zenéteket- mosolyodott el.

- Viv, kicsit beszélhetnénk? –kérdezte Amber kicsivel nyugodtabb hangon.

- Persze. –álltam fel, és követtem őt a konyhába. Ott persze megint átkapcsolt rajongóba.

- VIV, ALEX GASKARTH ÜL A NAPPALIBAN!

- Tudom! –nevettem. –Én sem hiszem el!

- Valami azt súgja, te nem így reagáltál! –jött zavarba és a fiúk felé tekintgetett. –Tuti, azt gondolja, hogy egy idióta megszállott rajongó vagyok.

- Nem, én vérvörös arccal dadogtam, igazad van, sokkal jobb.

- Oké, idétlenek vagyunk. –röhögte el magát.

- Igazából egész jó fej, lehet vele beszélgetni, meg minden. De te sminkelsz, nem találkozol amúgy is sok hírességgel? –vontam fel a szemöldököm a kirohanására célozva.

- Ja… de. –nevetett. –Csak… Az All Time Low… hú, mindig is a kedvencem volt.

- Oké, értem. Akkor miért állunk itt, ha beszélgethetnénk Alex Gaskarth-al is a a nappaliban?

- Jó kérdés! –nevetett és visszamentünk.

- Ne haragudj, hogy így kiakadtam. –fordult Alex felé. –Gondolom, kitaláltad, hogy nagy rajongótok vagyok. –mosolyodott el félénken.

- Semmi baj, Amber. Jól esik, hogy szeretitek a zenémet, és hogy így örültök nekem.

- Alex, a többieket nem hozod el egyszer? –kérdezte tőle Jeff.

- Hmm, lehet róla szó, most úgyis itt vagyunk a városban egy ideg. Jack már nagyon meg akar ismerni titeket! –röhögött.

- Mi is őt! –vigyorogtam. Mert tényleg.

- Hú, tényleg, Alex. –jelent meg egy félreérthetetlen mosoly Pierre arcán. –Hogy is van ez a Jalex-dolog?

   Mindenki nevetésben tört ki, mivel mindannyian hallottunk a pletykákról. A rajongók meggyőződése, hogy Alex és Jack kavarnak, mivel minden interjúban, képen úgy viselkednek. Bevallom, én is Jalex-párti vagyok.

- Jajj, na srácok, komolyan? Imádom a Jalex pletykákat. Jack is imádja. De… nem, nem vagyunk együtt.

-Oooh. –szomorodott el Jeff. –Kár.

- Ja, tényleg az. –mondtam én is. –Cukik lennétek. –vigyorodtam el.

  Még több poén, nevetés és némi dalszövegírás és zenélés után Amberrel úgy döntöttünk, ideje hazamenni. Már éjfél múlt, neki pedig dolgoznia kellett menni reggel. David hazafuvarozott minket, mi pedig hullafáradtan léptünk be a házba.

- Basszus, ez a nap szuper volt! –terült el az ágyon Amber.

- Szerintem is. El sem hiszem, hogy Alex Gaskarth-al töltöttük. –mondtam neki vigyorogva.

- Én sem! –nevetett. –Egyébként mi volt Brigitte-el?

- Hosszú. Majd holnap elmesélem. Jóéjt, Amber!

- Jóéjt! –köszönt el ő is.

   Mosolyogva bújtam én is ágyba és folyamatosan a napomon gondolkoztam. Ha egy héttel ezelőtt láttam volna Alex-et, nem tudtam volna megszabadulni a „rajongó” énemtől és valószínűleg máson sem járt volna az eszem, mint, hogy milyen lenne összejönni vele… De most nem. Vagyis… ilyen gondolataim inkább Pierre irányában voltak, és nagyon nem tetszettek. De talán… talán minden jó lesz. Talán egyszer elmúlik. Muszáj lesz, gondoltam és elnyomott az álom.