13. Rész

  Sziasztok, izé... ez a rész elég béna lett, kifogytam az ötletekből :) Azért remélem, tűrhető :) És köszi azoknak, akik kommentelnek, higgyétek el, nagyon sokat jelent :D Meg persze azoknak is, akik chaten írnak :) This chapter's dedicated to Kitti :*

A taxiban folyamatosan a Pierre-el történt dolgokon járt az eszem. Mert igazából mi is tart vissza attól, hogy vele legyek? Ő nem úgy nézett ki, mintha ellenére lenne a dolog. Viszont… ha elkezdenék járni valakivel, abból nem sok jó sülne ki. Főleg, ha az illető híres. Mindig is utáltam a reflektorfényt. 

   De Pierre kedvelt. És ha őszinte akarok lenni magamhoz, én sem voltam teljesen közömbös iránta. Nem tudom, miért nem löktem el magamtól, mikor megcsókolt, de akkor ez meg sem fordult a fejemben. Talán jobb így, ha nem bonyolítjuk. Akkor viszont végre be kéne fejezzem az állandóan róla gondolkodást. Mégsem tud kimenni a fejemből.

- Megérkeztünk. –közölte a taxisofőr, mi pedig kiszálltunk, és Amber néhány bankjegyet nyújtott át a férfinak. Ő viszont közölte, hogy a fuvar előre ki volt fizetve, így végül csak mosolyogva intettünk neki búcsút.

- Nem hiszem el, hogy a fiúk megint kifizették a taxit! –nevetett Amber. A ház pont olyan volt, mint amilyenre számítottam, egyszerű, de mégis fantasztikus. A színek tökéletes összhangban voltak egymással, s habár nem volt túl nagy az egész, kettőnknek tökéletesen megfelelt. Amber belül is körbevezetett, és összességben egy rendezett, néhol azonban kissé kaotikus hely volt: egyből imádtam.

   A szobám vendégszobához hasonlóan volt berendezve (valószínűleg annak is használták eddig), viszont mindkettőnknek franciaágya volt, ami már-már a szükségtelen luxus kategóriába volt sorolható. Míg egyetemre jártam, négyen laktunk egy kétszobás albérletben, és a két franciaágyon is osztoznunk kellett. Ez ahhoz képest maga volt a paradicsom, a leegyszerűsített dizájnjával és a halvány pasztellszínű szobákkal. Mikor valahogy bevonszoltuk a bőröndöm és letettük az ágyam mellé, Amber nyakába ugrottam.

- Amber, te fantasztikus vagy! Hihetetlen ez a hely!

- Hú! –tántorodott kissé hátra, de elnevette magát. –Örülök, hogy tetszik!

   Később Amber főzött magunknak kávét (hihetetlen, hogy hiányzott az elmúlt napokban) és leültünk megnézni egy filmet is, miközben megbeszéltük a lakbért és mindent, ami csak szóba jött. Nem is rémlett, hogy elfelejtettünk volna valamit –egészen addig, míg megszólalt a csengő.

- Ki az? –állt fel Amber a kanapéról és kinyitotta az ajtót. –Hát ti mit kerestek itt? Máris hiányzunk?

  Erre már én is felálltam, hogy megnézzem, csakugyan azok a személyek állnak-e az ajtóban, akikre gondoltam, és nem kellett csalódnom. Személyesen és hiánytalanul–a Simple Plan toporgott a ház küszöbén.

- Lányok, nem hiszem, hogy örülni fogtok annak, amit most mutatok… -harapta be a száját idegesen David néhány újságot felemelve, Amber pedig némán intett nekik, hogy jöjjenek be.

   Egészen pontosan négy újság volt a fiúknál és egyikük sem nézett a szemünkbe, csak csendben várták, hogy megnézzük őket.

   Négy újság. Egy nap alatt. Azért eléggé hihetetlen, nem? Nagyon rákaphattak a témára. Főleg, hogy négyből kettőn a srácok díszelegtek a címlapon is, ami már magában eléggé sokkoló volt. Remegő kézzel nyúltam a legközelebbi lap után, félve attól, amit majd találok benne. A címlapon egy sajtótájékoztatón készült kép, alatta a felirat: Botrány: A Simple Plan énekese letagadja exbarátnőjét és a közös gyermeküket.

 Undorodva lapoztam végig az újságot, hogy megtaláljam a keresett cikket, miközben nevetséges és láthatólag kitalált sztárpletykák mellett haladtam végig. És ott volt a szemem előtt. Michelle és Pierre egymás mellett egy régebbi fotón mosolyognak, majd egy kép tegnapról, amikor Pierre dühösen mond valamit a lánynak, aki magából kikelve ordít neki. A cikk nagy részletességgel taglalja a kettejük vitáját, és elég nyilvánvalóan a Michelle pártját fogják. Szinte biztosan állítják, hogy Pierre az apa, és hogy mennyire felelőtlen viselkedés volt ez a részéről. Őt állítják be a srácnak, aki a karrierjéért otthagyja a terhes barátnőjét.  Annyira áradt a hazugság a lapból, hogy ezt már fokozni sem lehetett volna.

   Mikor végeztem a cikkel, szó nélkül csaptam le az újságot az asztalra és kezembe vettem a következőt. Ebben valamivel valósághűbben írták le a sztorit és többször láttam „Nem tudjuk, kinek higgyünk” és „Lehet, hogy az énekes igazat állít?”és hasonló kifejezéseket, de ők nem értették, miért hazudott volna Michelle. A következő lapban is hasonlóan taglalták a sajtótájékoztatót, úgyhogy az utolsót, aminek a címlapján szintén a srácok virítottak, valamivel bizakodóbban vettem kézbe. Mikor viszont a cikkhez lapoztam, kisebb sokkot kaptam, a srácok pedig felszisszentek és egyikük sem nézett rám. A lapon ugyanis a történet korántsem kedvező részletezése mellett egy távoli és kissé homályos, de jól kivehető fotó virított Amber-ről és rólam, miközben valamin nevetünk David szobájában a buli előtt. Ha ez nem lenne elég, a fejem pirossal van bekarikázva, alatta pedig az alcím: Ki lehet a rejtélyes fiatal lány a Simple Plan villában? Félve kezdtem neki a cikk olvasásának, és éreztem, hogy kezdek rosszul lenni. A minap sikerült lencsevégre kapnunk, ahogy Amber Belrose, David Desrosiers barátnője egy ismeretlen lánnyal beszélget a banda közös lakásának egyik hálószobájában. Nem tudjuk, ki lehet a lány, de egy valami tény- az elmúlt két napban senki nem lépett ki a házból, úgyhogy nem csak délutáni csevejre érkezett. Talán az egyik bandatag eltitkolt barátnője?

- A rohadt életbe! –fakadtam ki. –Most… most mit fogok csinálni? –néztem segélykérően a srácok felé és próbáltam visszatartani a könnyeim. Gyűlöltem a reflektorfényt, a népszerűséget, a hírnevet. Most pedig ott virít a képem egy pletykalapban. Ennél nagyszerűbb nem is lehetne.

- Nézd, Viv… Mi sajnáljuk… az egészet. Tényleg. Nem akartunk belekeverni. –nézett a szemembe Pierre és őszinte bűntudat volt a tekintetében.

- Pierre… ez nem a ti hibátok. Legalább annyira az enyém is. Be kellett volna húzni azt a rohadt függönyt!

- Nem, Viv, figyelmeztetnünk kellett volna téged. Tényleg sajnálom. –erősködött.

- Pierre, fejezd már be! Nem ti tehettek róla, hogy híresek vagytok és ez ez egész felhajtás rosszkor jött. Ha valaki tehet róla, akkor azok a fotósok, vagy az a ribanc exbarátnőd –már bocs. –mondtam neki türelmetlenül. Pierre-nek szeme sem rebbent, mikor Michelle-t szidtam. Persze el tudom képzelni, hogy ő miket gondolhat róla.

   Amber valamivel higgadtabban reagált a szennylapokra, persze neki már volt ideje megszokni a felhajtást, de őt is megdöbbentette és természetesen dühítette a sok hazugság és nem mellesleg a „közös képünk”. Végül a srácok jobbnak látták, ha magunkra hagynak, ők pedig hazamentek, lehiggadni. Rájuk is ráfért, főleg Pierre-re, aki iszonyúan idegesnek tűnt végig. Nem láttam még ilyennek, és remélem, nem is fogom, mert a kifakadásai és önokolása eléggé megrémisztett. Persze megértem, én sem voltam jobb állapotban.

  Végül este lett, mire Amber-el átbeszéltünk mindent és elmondott néhány dolgot arról, hogy ő hogy kezelte, mikor nyilvánossá tették a kapcsolatukat Daviddel, hogy még az is előfordult, hogy felismerték az utcán, pedig ő maga nem is volt híres, csupán járt Daviddel. De szerinte ez a veszély engem nem fenyeget, hiszen mindössze egy homályos fénykép készült rólam, ami nem elég arra, hogy felismerjenek. Jólesett ez a beszélgetés és a nap végére egészen megnyugodtam. 9 körül járt, amikor Ambernek megszólalt a telefonja.

- Halló? –szólt bele mosolyogva. –Szia, David. Viv? Igen, persze. Odaadjam? –mondta és felém tartotta a kagylót.

- Szia, David! –köszöntem neki és kíváncsi voltam, miért engem keres.

- Á, helló, Viv! Próbáltalak hívni a mobilodon, de csak a hangposta válaszolt. Szerintem meg akartál szabadulni tőlünk és rossz számot adtál meg! –nevetett.

- Jajj, nem, dehogyis, sajnálom! –kaptam a fejemhez. –Már ősidők óta nem láttam a telefonom, azt hiszem, ideje lenne megkeresnem.

- Igen, ez szerintem is jó ötlet. –mondta ő is. –Egyébként csak annyit akartam tudni, hogy hogy vagy. Mármint ezek után. Pierre nem viseli túl jól, folyamatosan magát hibáztatja, szóval remélem, te jobban viseled…

- Ó, a francba. Mondd meg neki, hogy nagyon jól vagyok, és nem vagyok cukorból, nem halok bele, ha megjelenik rólam egy elmosódott kép agy bulvármagazinban, amit lefogadok, hogy senki sem olvas! –hadartam, habár kicsit túloztam, de mégsem hagyhatom, hogy Pierre ennyire bűntudatos legyen.

- Ez igen, Viv! –füttyentett elismerően. –Jó hamar túltetted magad rajta!

   Ez nem volt túlzottan igaz, de inkább nem vitatkoztam.

- A barátnődnek köszönd! –mosolyogtam Amberre, aki feltartotta a hüvelykujját.

- Hidd el, megköszönöm neki is! – válaszolt és hallottam a hangján, hogy vigyorog.

- Köszi, hogy felhívtál, David, tényleg. És nyugtasd meg Pierre-t a nevemben! Adom Ambert, szia! –köszöntem el és visszaadtam a mobilt.

   Amber még egy ideig telefonált, én pedig ezt az időt arra használtam, hogy előkotortam a bőröndömből a saját mobilom. Még akkortól ki volt kapcsolva, hogy lepakoltam a szállodában és Brigitte és Charles felváltva és folyamatosan hívogattak. Bekapcsolva kissé meglepődtem, mennyire kitartóak is voltak. Brigitte-től 53 nem fogadott hívás, 34 SMS és 12 hangüzenet volt. Ez kábé olyan, mintha az elmúlt napokat azzal töltötte volna, hogy engem próbált elérni. Charles valamivel hamarabb feladta, tőle 14 nem fogadott hívást, 7 SMS-t és 3 hangüzenetet kaptam. Meg persze ott van David is, aki kétszer próbált elérni, és egyúttal a számát is elmentettem.

  A telefonommal a kezembe visszamentem Amberhez, aki épp elbúcsúzott Davidtől. Mikor lehuppant mellém a kanapéra, feléje nyújtottam a telefonom.

- Hú, Viv, valakinek nagyon hiányoztál! –mondta vidáman a képernyőre nézve. –Várj… -komorult el. –Ezek…?

- Igen… Brigitte és Charles. Szerinted nézzem meg?

- Én a helyedben megnézném. Csak hogy mit akarnak. –javasolta.

   Megfogadtam az ötletet és megnyitottam a legrégebbi SMS-eket.

Brigitte: Viv! Vedd fel a telefont!

Brigitte: Viv, kérlek, vedd fel! Beszélnünk kell!

Brigitte: Viv. Vedd. Fel. A. Kibaszott. Telefont.

Brigitte: Könyörgöm, Viv!!!

Brigitte: !!!!!!!

   Még jó néhány ehhez hasonló üzenet volt, egyre sürgetőbbek és rövidebbek. Az utolsókat néhány órája küldte és már eléggé kétségbeesettnek hangzottak. Úgy döntöttem, meghallgatom a hangpostát is. Ott is hasonló hangvételű üzenetek vártak, néhányban hallottam, hogy elcsuklik Brigitte hangja, az utolsó üzeneteket pedig már sírva mondta fel. Akármennyire is utáltam, egy pillanatra megsajnáltam. Egy pillanatra. Néhány perc múlva megszólalt a Bite My Tongue a You Me At Six-től, ami azt jelentette, hogy Brig ismét próbálkozik. Habozva néztem Amber felé, aki bíztatóan bólintott és megszorította a kezem. Végül felvettem a telefont.

- Hall…- próbáltam beleszólni, de abban a pillanatban, hogy felvettem, közbeszakított.

- VIV! VÉGRE! –kiáltotta, úgy, hogy el kellett tartanom a telefont a fülemtől, nehogy megsüketüljek.

- Szia. –mondtam közömbösen.

- VIV, A FRANCBA, EZERSZER HÍVTALAK, HOL VOLTÁL? HOL VAGY MOST? ODAMEGYEK. –süvöltötte továbbra is, figyelembe sem véve a hűvös köszönésem.

- Brig, nem akarom, hogy ide gyere. Egy barátomnál vagyok. –válaszoltam neki, ügyelve arra, hogy a hangom érzelemmentes maradjon.

- Viv, felhívtam az összes barátod! Mindet! Még a középsulisokat is! És találd ki, egyiknél sem vagy ott! Azt ne mondd, hogy egy srácnál vagy…! –oké, Brigitte túlpörgött, habár az utolsó mondatára kissé elpirultam, és örültem, hogy nem látja.

- Nem, Brig, nem egy fiúnál. Nem ismered, én is csak nemrég találkoztam vele.

- A kurva életbe, mégis hol vagytok? –türelmetlenkedett. –És mikor mész haza?

- Brig, itthon vagyok. Ide költöztem. És nem akarom, hogy ide gyere, mondtam.  A telefont is csak azért vettem fel, hogy ne hidd azt, hogy elraboltak, vagy valami. Úgy beszélsz, mintha nem emlékeznél arra, mekkora egy mocskos ribanc vagy. –mondtam és nem vártam meg, hogy válaszoljon, hanem lecsaptam a telefont. Persze azonnal hívott.

  Nyúzottan néztem Amberre, mikor a telefon ötödjére szólalt meg. Nem mondott semmit, de láttam rajta, hogy őt is az őrületbe kergeti a folyamatos telefoncsörgés, ahogy engem. Végül megadóan sóhajtottam és felvettem a telefont.

- Brigitte, felfognád, hogy nem akarok beszélni veled? –támadtam rögtön le.

- Mégpedig addig nem hagylak békén, míg nem engeded, hogy megmagyarázzam.

- Rendben. Öt perced van. Hallgatlak. –mondtam és kételkedtem benne, hogy tud valami olyant mondani, amitől meggondolom magam.

- Viv, annyira sajnálom! –kezdett bele. – Nem tagadom, ami történt, és gondolom elég egyértelmű volt. Mélységesen megbántam az egészet, mert nem gondoltam bele, hogy elveszíthetem a legjobb barátnőmet. Én… nem tudom, mit mondhatnék. Rászolgáltam, hogy gyűlölj. De… Viv, most nagyon nagy bajban vagyok. Kérlek. Annyit kérek tőled, hogy találkozzunk. Egyetlenegyszer, utána esküszöm, nem zavarlak többé.

- Miért akarsz találkozni?

- Viv… csak egyezz bele. Könyörgöm, soha többet nem kell elviselj, csak egyetlenegyszer, nagyon fontos.

- Brigitte. Csak mondd meg, miért.

- Vivienne, kérlek szépen… - hallottam a hangján, hogy sír.

- Jó. Rendben, legyen. Találkozzunk holnap kettőkor a Starbucksnál. –adtam meg magam, miközben tudtam, hogy nem kellene ezt csináljam.

- Úristen, Viv, köszönöm, tudtam, hogy nem gyűlölsz!

- Tévedsz, Brig. Nagyon is. Tudod, néha szánalmas tudsz lenni. Találkozunk holnap, elmondod, amit akarsz, aztán békén hagysz. Azt hiszed, meg tudnék bízni benned ezután? –mondtam neki és leraktam a telefont.  Nem bírtam tovább elviselni őt.

  Amber megölelt és felajánlotta, hogy a csöpögős romantikus film helyett megnézhetnénk valami horrort. Azonnal belementem. Hihetetlen, mennyire ismer, pedig csak néhány napot töltöttünk együtt. Közben folyamatosan szóval tartott, hogy ne kelljen a másnapon és persze a mai eseményeken gondolkoznom. Kezdtem nagyon megkedvelni ezt a lányt, főleg mikor a film vége után lehuppant mellém a laptopjával.

- Tudom én, hogy mi kell neked! –vigyorgott és beütötte a Youtube-ot. A képernyőn a Simple Plan neve jelent meg, alatta pedig a szám címe- Thank You. Ezt a dalt a srácok játszották próbán is, de akkor nem nagyon koncentráltam a dalszövegre. Most viszont… te jó ég, ez a dal mintha Brigitte-ről szólna.

„…But I was stupid

 And you broke me down

 I’ll never be the same again.

 So thank you for showing me,

 That best friends can not be trusted,

 And thank you for lying to me,

 Your friendship and good times we had you can have them back”

- Gondoltam, hogy nem figyeltél rá, mikor a srácok élőben játszották! –nevetett Amber az elképedt arckifejezésemen. – Inkább Pierre-re koncentráltál. Hé! –visított fel, mikor oldalba löktem.

Végül lefeküdtünk, hiszen a beszélgetésünk jócskán az éjjelbe nyúlt, és pillanatok alatt álomba zuhantam a puha matracon. Másnap reggel éppen időben ébredtem ahhoz, hogy kényelmesen elkészüljek és eltaxizzak a Starbucksig, ami Brigitte-el egy időben a törzshelyünk volt. Mikor kiszállltam és fizettem, ő már ott várt és a tekintetem kerülve halkan üdvözölt. Hidegen viszonoztam a köszönését, beléptem az ismerős helységbe, és bemondtam a rendelésemet a pultnál. Ő is követte a példám és néhány perc múlva már egymással szemben kavargattuk mindketten a kávénkat –illetve az én esetemben egy tejszínhabos Macchiato-t.

- Tehát? Mit akartál mondani? –néztem végig az arcán, amin az alapozó alatt is látszódott a vörösség, amit a folyamatos sírás okozott.

- Viv, én… - kezdett neki, de elcsuklott a hangja és egy könnycsepp gördült végig az arcán. –Viv, terhes vagyok.