20. Rész

Sziasztoook. :D Remélem, mindenkinek fantasztikus karácsonya volt, és izgalmasan telik majd az új év is. A szilveszterről nem is beszélve, bulizzatook! :) Meghoztam az új részt, néhol nagyon döcög és nem lett a legjobb, de... hát ennyi telt :) A következő résztől majd számítani lehet egy új karakterre is, aki elég sokat fog szerepelni. Oké, nincs több mondanivalóm :)) Jó olvasáást!

   Miután Pierre lefoglalta a repülőjegyeinket holnap estére, felajánlotta, hogy hazavisz minket Amberrel, hiszen a (minden értelemben véve) mozgalmas napon mindenki kifáradt. Otthon viszont hiába reménykedtem egy hosszú és álommentes éjszakában, mivel amint beléptünk a házba és Pierre elbúcsúzott, Amber egy óriási vigyorral az arcán letámadott.

- Szóval együtt vagytok. –lelkesedett. –Oké, Viv, ne is álmodj arról, hogy elmész aludni mielőtt részletesen beszámolsz mindenről.

- Szerintem nem akarod tudni a részleteket. –vigyorogtam rá vissza, belejőve a beszélgetésbe. Ha már úgyis kifaggat, nem fogom a percenként elvörösödő vihogó tinilányt játszani.

- Jaj, dehogynem. –válaszolta nevetve. –Kezdhetnéd mondjuk a randival. Milyen volt, míg félbe nem szakított a paparazzi?

- Fantasztikus. Pierre nagyon aranyos volt, az egész tökéletesnek indult, aztán jött a vaku…

- Jaj, Viv, média ide vagy oda, nagyon szerencsés vagy! –vigyorgott.

- Tudom. –nevettem én is el magam. –De azért te sem panaszkodhatsz. Daviddal ketten nagyon összeilletek és rengeteget törődik veled.

- Azért ő sem volt mindig ilyen mintabarát, ha látnád, miket csinált, mielőtt összejöttünk…

- Na ezekre a sztorikra kíváncsi leszek. –válaszoltam. –Amber, még mindig nem hiszem el, hogy holnap a Bahamákra repülünk… -váltottam témát, reménykedve abban, hogy nem fog arra rákérdezni, hogy mi is történt pontosan miután visszaértünk a házba Pierre-el.

- Én sem, hidd el. Holnap korán kelünk, muszáj lesz bevásároljak.

- Amber, van elég ruhád. –nevettem el magam.

- Viccelsz? Ruhából sosincs elég. Kilenckor költelek.

- Hajnalban? Neeee… -könyörögtem és a gondolat is kirázott, hogy reggel tíz előtt kibújjak az ágyamból.

- Viv, egyszer, a kedvemért. –mosolygott rám.

- Jó, előfordulhat, hogy túlélem az ébredést, de jössz nekem egy kávéval. –röhögtem. Igen, ha az ébresztőmről van szó, hajlamos vagyok túldramatizálni a helyzetet.

- Ahogy akarod, Viv. Egyébként David üzeni, hogy átküldték az All Time Low-os képeket neked e-mailben,  majd nézd meg őket.

- Hú, oké. –válaszoltam. –Mondd meg neki, hogy megnézem. Jóéjt, Amber. –álltam fel mellőle.

- Jó éjszakát, Viv.

   A szobámba beérve kényelmesen elhelyezkedtem a párnák közt és az ölembe vettem a laptopom. A fiókomban tényleg ott várt az e-mail Davidtől és a képeket megnyitva nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak. Hirtelen ötlettől vezérelve fogtam az egész mappát és feltöltöttem a képeket a Facebookra. Más körülmények közt ezt sosem tettem volna meg, de pár nap múlva úgyis mindenki tudni fog rólam és Pierre-ről, szóval néhány kép velük és az All Time Low-al már amúgy sem változtat semmin. A mappát „Egy felejthetetlen nap”-nak neveztem el, feltöltés közben viszont megakadt a szemem az utolsó képen.

   Ezt a képet észre sem vettem az előbb, és láthatólag az sem tűnt fel, mikor David fényképezett. Még azelőtt készülhetett, hogy beálltunk volna az első közös képre és a kanapén ülve nevetünk valamin. Mellettem Pierre ül, a keze az enyémen… mennyit ihattunk aznap este? Nem emlékszem, hogy a kezemet fogta volna. Én éppen Jack irányába nézek, aki valami poént mesél, folyamatosan röhögve magán, Pierre szeme pedig rajtam. Nem tudom, mitől, de ez a kép annyira kifejező és meghitt hangulatot áraszt, hogy önkéntlenül is elmosolyodok. Kis hezitálás után végül ezt a képet is felteszem a Facebookra. Egy paparazzi lekapott minket smárolás közben. Ez semmi ahhoz képest. Számomra mégis sokkal, de sokkal több.

   Pár perc elteltével a laptopom őrült pittyegésbe kezd. Az első néhány értesítés néhány lájk a régi osztálytársaimtól és ismerősömtől, aztán megjelenik Brigitte neve az értesítések közt és tudom, hogy egy óriási Caps Lock tornádóra számíthatok. Nem is kell csalódjak, az ilyen rajongó-kitörései mindig megnevettetnek, akkor is, ha pillanatnyilag utálom őt. Szinte minden kép alá írt hozzászólást, és látszodt rajta, hogy nem kicsit volt kiakadva. Nevetve kezdem el olvasni a képtelen és néha értelmetlen szövegeket, amiket a képek alá írt. Az első kép az All Time Low-al közös képem volt, és valószínűleg feltöltési sorrendben látta és kommentelte a fotókat, mivel az első hozzászólásai döbbent helyett zavarodottak voltak.

Pár képpel később, annál, amin Alex arcon puszil, ismét kitört a Brigitte-tornádó.

Visszafolytott nevetéssel olvastam végig a hozzászólásait, elérve addig a képig, ahol mindkét bandával együtt pózolunk.

Hú, Brigitte bepörgött. Ez emlékeztet arra, amikor még jóban voltunk és egy-egy cikket vagy koncertjegyet meglátva kitört belőle a fanatikus rajongó. Hiányoztak azok a napok. Akármennyire is szörnyű volt, amit tett, hiányzott az őrült, megszállott legjobb barátnőm. Ezt az érzést figyelmen kívül hagyva görgettem le, egészen az utolsó képig, s ezáltal Brigitte utolsó hozzászólásáig.

  

   Akármekkora is a késztetés, hogy mindent leírjak, kényszerítem magam arra, hogy visszaemlékezzek, mit tett. Jó, lehet, hogy ezáltal vált ilyen fantasztikussá az életem, amilyen, de elárult és nem tudnék még egyszer megbízni benne. Válasz helyett kijelentkezek és kikapcsolom a laptopom, reménykedve abban, hogy a hátralevő kilenc órában sikerül majd kialudnom magam.

w

   Nem. A válasz nem, képtelen vagyok a korán ébredésre. Amber visszafolytott nevetéssel bámulja a kínlódásom, hogy szalonképessé varázsoljam magam, de mentségére szóljon, hogy ígéretét betartva isteni kávéval várt. Az életmentő folyadékot kortyolgatva előadta az ötleteit, hogy hova mennénk bevásárolni, én pedig készségesen bólogattam a hosszúnak ígérkező délután terveire.

- Amber, hétkor indul a repülőnk. Ez azt jelenti, hogy hatra kint kell legyünk a reptéren és nem ártana becsomagolni sem, amit vinnénk magunkkal. Nem hiszem, hogy jutna időnk bejárni három bevásárlóközpontot. –próbáltam értésére adni az tervei képtelenségét.

- Hát, igazad lehet… -gondolkozott el. –Akkor marad a legközelebbi pláza.

   Ugyan a hátam közepére kívántam most egy ilyen bevásárlóutat, nekem is be kellett látnom, hogy Amberrel ellentétben nekem tényleg nem lesz, mit felvennem a tengerparton. Meggyőztem, hogy ahelyett, hogy minden egyes üzletet körbejárnánk, elég, ha csak azokba megyünk be, ahonnan valóban szükségünk lehet valamire. Viszont Amberrel a vásárlás így is fájdalmasan hosszúnak tűnt.

   Na ne értsen félre senki, imádom Ambert, de a vásárolgatás sosem volt az én világom. Ha valami kell, azt tíz perc alatt letudom és nincs szükség rááldozni egy egész délutánt. Ezért szerettem jobban egyedül vásárolni, de ami azt illeti, egész jól végig tudtuk beszélgetni az utat. Végül délután három óra fele Amber is egyetértett abban, hogy elég volt, és boldogan vettük tudomásul, hogy jut még idő egy gyors Starbucksra is.

   Az üzletbe belépve rendeltünk magunknak egy-egy kávét, és azt szürcsölve folytattuk a beszélgetést. Amber mesélt arról, hogy milyenek voltak a srácok, mikor először megismerte őket, és még Pierre és Michelle kapcsolatáról is megtudtam egy keveset. Michelle modellként dolgozott és a kapcsolatuk nem igazán a mély beszélgetéseiken alapult. Míg együtt voltak, Michelle-t többször látták ezzel-azzal kavarni, de Pierre egészen addig senkinek sem hitt, míg a saját szemével meg nem bizonyosodott a lány hűtlenségéről. Hú. Már értem, miért viselkedett olyan megértően, mikor Charles-ékról meséltem neki. Ez sem lehetett szép látvány.

   Miután kibeszélgettük magunkat és a kávénk is elfogyott, a koffein által felélénkülve indultunk haza bepakolni. A pakolás viszonylag könnyen ment, és úgy végződött, hogy Amber cuccainak egy részét is be kellett szuszakolni hozzám, mert az ő bőröndjébe már nem fért. Mondjuk számomra örök rejtély marad, miért kell 23 különböző felsőt vinni egy tíznapos útra, de úgy látszik, neki ez nélkülözhetetlen. Mikor behúztuk a cipzárt, mintegy végszóra megszólalt a csengő, mi pedig az bejárathoz siettünk, hogy beengedjük a srácokat.

   Az ajtót kinyitva az egymás mellett sorakozó fiúkkal találtuk szembe magunkat, akik köszönés helyett csak idétlenül vigyorogtak. Aztán megláttam. Amber is körülbelül velem  egyidőben vehette észre, mert tágra nyílt szemmel pislogott, mikor döbbenten ránéztem. A srácok nadrágja ugyanis egytől egyig fel volt púposodva „azon” a bizonyos helyen, ők pedig az arckifejezésünk láttán elröhögték magukat.  Végül mind az öten egyszerre nyúltak bele a nadrágjukba, hogy az onnan kihúzott sapkát a fejükre húzzák. Ekkor belőlünk is kitört a nevetés és ha már elkezdtük, lehetetlenség volt abbahagyni.

- Eredeti. –jegyeztem meg.

- Ugyan már, ez Pierre-style. –nevetett David.

- Sokat gyakoroltátok? –kérdezte Amber a röhögő társaságtól.

- Ezzel telt a délutánunk. –válaszolt Pierre. –Na, de készen álltok az útra?

- Tökéletesen. –vigyorogtam. – Még mindig nehezemre esik, hogy elhigyem.

- Pedig ideje, mert pár óra és odafent repülünk! –lelkesedett David és bement Amber szobájába, kihozni a bőröndjeinket.

   A repülőtérig két taxival mentünk, ott pedig szinte pillanatok alatt átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen. Pierre ezt azzal magyarázta, hogy rengetegszer repülnek, így a reptér dolgozóit is jól ismerik. De attól nem lehetnének öngyilkos terroristák? Na nem mintha panaszkodnék. A váróteremben töltött idő jó hangulatban telt, szerencsére a repülőnk sem késett, így minden zökkenőmentesen zajlott. Persze, mint mindig, itt is volt, aki felismerte a srácokat és aláírást és közös fotót kért tőlük, amit ők mosolyogva teljesítettek is.

   A repülőn három-három szék volt minden sorban, így az is külön vitát eredményezett, hogy ki hova ül.

- David, húzz a helyemről. –követelte Jeff.

- Bocs, de már leültem. –vigyorgott rá David. Gondolhattam volna, hogy megküzdenek az ablak melletti helyekért. David mellett Amber ült, akinek esze ágában sem állt vitába szállni a többiekkel, mivel nem rajong a magasságért.

- Pierre?  -vontam fel a szemöldököm, mikor megláttam, hogy ő is az ablak mellett foglalt helyet.

- Viv! Ugye mellém ülsz? –villantott rám egy félmosolyt.

- Persze, ha helyet cserélünk. –nevettem. Én sem hagyom magam harc nélkül.

- Nincs módja, hogy azt elérd. –vigyorgott magabiztosan.

- Gondolod? –kérdeztem ártatlanul és melléhuppantam a középső székre. Az önelégült vigyora még nagyobbra nőtt, amíg meg nem látta, mire készülök.

   Óvatosan megnyaltam a szám, majd fél kezemet a combjára tettem. Lassan közelítettem hozzá és megcsókoltam a füle mögötti pontot, majd lefele haladtam a nyakán. Mikor viszont a szája sarkába értem és végigsimított a hajamon, hogy megcsókoljon, hirtelen elhúzódtam tőle és mintha mi sem történt volna, elővettem a telefonom, hogy kikapcsoljam. Zavart tekintettel pisolgott, mintha nem hitte volna, ami az imént történt. De végül azt tette, amire számítottam.

- Jó. Oké, tied a hely. –állt fel, hogy helyet cseréljen velem. Én boldogan vigyorogtam rá és leültem az ablak mellé.

- Remélem, ezt senki sem látta. –nevettem.

- Ne reménykedj. –jött a válasz David felől.

- Basszus, Viv, tényleg elcsábítottad az ablak melletti helyért? Ez egy három és fél órás út. –röhögött Chuck is.

- Ezt megérte végignézni. Bele akartam szólni, hogy menjetek szobára, de Pierre arckifejezése felbecsülhetetlen. –mondta Seb is.

- Viv, ez szemét volt. –húzott magához Pierre. –Na de most már ezt is megérdemlem. –csókolt meg lassan én pedig boldogan merültem bele az élménybe. Meglepetésemre ezúttal Sebék is befogták, így zavartalanul smároltunk, míg a hangszóróból megszólaló pilóta hangja félbe nem szakított.

- Üdvözlök minden kedves utast a fedélzeten. A repülőgép felszálláshoz készülődik…

19. Rész

Ééééés sikerült befejeznem a részt. Rövid lett, de itt van. :) Holnap Karácsooony! Leírhatatlanul várom. Tényleg. Nagyon. (És a Simple Plan koncertfelvételt is persze, de még mennyire :D) A hangulat tökéletes, a hangszórómból ordít a Punk Goes Christmas és nem utolsósorban sütiszezon van. Nyam. Szóval. Jó olvasást és BOLDOG KARÁCSOOONYT MINDENKINEK! Meg boldog új évet is, ha addig nem jelentkezem :)

- Mi… -forgott az agyam valami elfogadható magyarázat után kutatva, miközben az arcom vérvörösen égett. –Izé…

- Az előbb értünk haza. –szólt közbe Pierre, kerülve a többiek tekintetét. –Ti hol voltatok? Nem úgy volt, hogy itt találkozunk… olyan három órája?

- Pierre. –nevette el magát David. –Ne próbáld bemesélni nekem, hogy most értetek haza. Először is, nem tudom elképzelni, hogy Viv egy szál férfipólóban ment volna ki az utcára. Másodjára… nem rajtad volt véletlenül ugyanez a póló, mikor délelőtt hazajöttél? Apropó, azóta sem tudjuk, éjjel hol voltál… -mosolyodott el sejtelmesen. –Mi egyébént végig itthon voltunk, csak meguntuk a rátok várakozást és lementünk a medencéhez.

- Oh… -ennyi telt Pierre-től, mire David vigyora még szélesebbre nőtt.

- Na, ki vele, mi történik? –szállt be Jeff is a beszélgetésbe.

- Nem egyértelmű, haver? –torkollta le Seb. –Pierre és Viv szórakoztak egyet odafent. –nézett felénk egy szemtelen vigyorral, amitől csak még vörösebbé vált az arcom.

- Az nem úgy… -tettem egy utolsó próbálkozást, de én is beláttam, hogy nincs elfogadható magyarázat a helyzetünkre. –Oké… szóval lehet, hogy… khm, történt valami…

- TUDTAM! –kiáltott fel David boldogan, amit eleinte nem igazán értettem, aztán Chuck kelletlenül előhúzott egy tízdollárost a zsebéből és felé nyújotta. Pierre ennek láttán kínosan röhögni kezdett, én pedig a kezembe temettem az arcom.

- Komolyan fogadtatok? –kérdeztem rá az egyértelműre.

- Naná. –vigyorgott David, mintha ez magától érthetődő lenne. –Én megmondtam, hogy egy héten belül ismét egy ágyban köttök ki, de Chuck nem akart hinni nekem.

- Amber, te miért nem szólsz semmit? - nézett Seb a csendesen mosolygó lány fele.

- Ugyan már, azt hiszitek, nem tudtam róla? –nevette el ő is magát. –Láttátok volna az arcukat a reggel, mikor rájuk nyitottam… -kezdett neki a sztorinak. Oké, ez ennél kínosabbá már nem is válhatna.

- Micsoda? –vonta fel a szemöldökét Jeff. –Szóval tényleg Viv-nél voltál az éjjel?

- Jeff, lassú a felfogásod. –veregette őt hátba David, de azért ő is kíváncsian várta a részleteket.

- Egyébként… -köszörültem meg a torkom. –Tegnap este Pierre csak mint barát volt nálam.

- Úgy érted extrákkal? –röhögött Jeff.

- Nem, úgy értem, abszolút semmi nem történt. –vágtam közbe, mielőtt Jeff fantáziája túlpörgött volna. –Legalábbis… akkor.

- Értjük, Viv. –ölelt át két karral Seb. –Csak szivatunk.

- Esetleg más említésre méltó dolog? –vigyorgott David, újabb pletykákra várva.

- Ami azt illeti, akad. –vette át Pierre a szót, én pedig nagyot nyeltem. Francba. El is felejtkeztem a délutániról. –Szóval ma elvittem  Viv-et a KFC-be…

- Haver, KFC első randinak? –háborodott fel nevetve Chuck.

- Számomra tökéletes választás. –mosolyodtam el halványan.

- Annyira azért nem volt az… -folytatta Pierre. –Ugyanis volt alkalmunk összefutni egy lesifotóssal.

- Basszus. –szisszent fel Seb. –Lefényképezett?

- Le. –sóhajtott Pierre.

- Figyelj, megmondjuk nekik, hogy csak leültél beszélgetni egy rajongóval, vagy összefutottál egy ismerőssel... –vágott közbe David.

- Uhh… -nyeltem nagyot. –Az nem fog összejönni.

- Miért?

- Mert a képen épp megcsókolom Pierre-t. –fejeztem be, várva a reakciókra, amik nem maradtak el.

- Viv! –vakarta meg a fejét Seb. –Ugye tudod…

- Tudom, végem. –válaszoltam neki, mire Pierre végigsimított a karomon. A kifejezetten nyomottá vált hangulatű csöndet a Pierre telefonjából megszólaló „What’s My Age Again” törte meg.

- Ez Patrick, kíváncsi vagyok, mire jutott. –tápszkodott fel a földről és kiment telefonálni.

- Szóval, Viv… -nézett rám Chuck. –Biztos vagy ebben… az egészben?

- Jajj, Chuck. –túrtam a hajamba kissé feszülten, azon gondolkozva, hogy Patrick vajon milyen hírekről számol be Pierre-nek. –Igen, elég biztos vagyok. Fogalmam sincs, mit érzek Pierre iránt, de annyi tény, hogy érzek valamit. Szóval… igen.

- Ezt jó hallani. –mosolyodott el Chuck. –Michelle után nem igazán láttam ilyen felszabadultnak, mint veled, örülök, hogy visszakaptuk a régi Pierre-t.

   Viszonoztam a mosolyt és éppen válaszr nyitottam volna a számat, mikor Pierre belépett a szobába, kezében a telefont szorongatva. Az arcán vegyes arkifejezések tükröződtek, így nem tudtam megállapítani, hogy jó hírt kapott-e vagy rosszat.

- Patricknak sikerült kideríteni, melyik újság fotósa készítette a fényképet. –mondta. –Az újság szerkesztői nem hajlandóak tárgyalni, viszont a kép csak hétfőn jelenik meg.

  Szóval nem sikerült megszerezni a fotót. De ma csütörtök… még négy nap van hétfőig. Ez még mindig jobb, mint amire számítottam.

- Szóval még van négy nap anonimitásom? –kérdeztem vigyorogva. Pierre megkönnyebbülten nézett felém, gondolom nem számított arra, hogy vidáman fogadom majd a hírt.

- Pontosan. Használd ki! –puszilt arcon.

- Úgy lesz. –mosolyogtam rá, mire végigsimított a hajamon és gyengéden megcsókolt.

- Ne már! –szakította félbe a pillanatot Seb hangja. –Ezentúl ez lesz?

- Ja, gondoljatok a szingli társaitokra. –tette hozzá Jeff. –Magányos vagyok. Seb, akarsz smárolni? –kérdezte röhögve és csücsörítve közeledni kezdett a mellette ülő Seb felé. Ő nevetve lökte félre Jeffet, aki elvesztve az egyensúlyát a földön kötött ki.

- Senki sem szeret. –biggyesztette le Jeff az ajkát, és a látványtól még jobban nevetnem kellett.

- Dehogynem szeretünk. –húzta fel David a földön fetrengő gitárost. –Csak nem „úgy”.

- Jaj, David, ne tagadd már. –kapcsolódott be Pierre is a szivatásba.

- Hallgass, Pierre, csak féltékeny vagy. –válaszolt neki Jeff.

- Igazad van, pokoli féltékeny vagyok. Milyen hajkondícionállót használsz?

- Jobbat, mint te. –nyújtotta ki a nyelvét Jeff és mindkettőjükből kitört a röhögés.

- Figyeljetek, srácok... –szólalt meg egy idő után Pierre. –Vivvel még tegnap beszéltünk arról, hogy elmehetnénk valahova nyaralni. Mit szóltok, ha még hétfő előtt elhúzunk?

- Okos. –jelentette ki David.

- Én benne lennék. –tette hozzá Amber is.

- Felőlem pedig akár most is indulhatunk! –vigyorgott Seb is az ötlet hallatán.

- Viv? –nézett rám Pierre.

- Persze! –nevettem el magam.

- Akkor mindenki benne van? –húzta az ölébe Pierre a laptopját és beütötte egy utazási iroda címét. –Szóval hova megyünk?

- Vízpart közelébe és valami meleg helyre. –vágta rá Seb.

- Esetleg valami pontosabb elképzelés?

- Hawaii? –kérdezte reménykedve Jeff.

- Már megint? Inkább Florida. –mosolygott Chuck.

- Malibu?

- Bahamák!

- Barbados.

- Honolulu!

  Mindenki Pierre fülébe kiabálta a képtelenebbnél képtelenebb javaslatait, ő pedig csak kapkodta a fejét az emberek közt. Végül rajtam állapodott meg a tekintete és mosolyra húzta a száját.

- Viv?

- Én… izé, nem tudom. –sütöttem le a szemem. – Vagyis… ezek mindegyike olyan jól hangzik. Te hova mennél?

- A-a, nem könnyítem meg a dolgod! –vigyorgott Pierre. -Ha ennyire nincs ötleted, válassz az eddigiek közül.

- Akkor… talán… Bahamák? –haraptam az ajkamba. Pierre fél karral átölelt és egy puszit nyomott a homlokomra, miközben a többiek felé fordult.

- Gyerekek, megyünk a Bahamákra!

18. Rész

 Sziasztok :) Hú, hát meghoztam ezt is, nagy nehezen :D Nem hazudnak, mikor azt mondják, hogy a suli öli a kreativitást :) Mondjuk az enyémmel mázlim van. Áprilisban Párizs :> Éééés, mindjárt itt a Mikulás, Karácsony, Újév.  Így, ömlesztve. Sosem volt a kedvencem a tél, de a decemberrel még elvagyok, aztán január másodikától már nagyon tudom unni. A nyáááár a jó :3 Eredetileg a karácsonyi listámon rajta lenne az SPCrew tagság is, de végül megegyeztem a szüleimmel, hogy majd akkor kapom meg, ha a srácok bejelentik, hogy jönnek a közelbe. És ezalatt a környező országokat értem. :) A listám többi eleme a "My Christmas List" című számban felsoroltakból áll. Haha :D Következő résszel meg igyekszem még Karácsony előtt :) Ennél pedig el voltam akadva. Egy jó ideig. Néztem a Word dokumentumot és nem tudtam, mit írjak. Köszi Kittinek a segítséget és az ötleteit :* Na és jó olvasást hozzá (ötletek híján nem lett a legjobb) :)

- Úristen! –ugrottam el Pierre-től azonnal. Mindketten a fény irányába fordultunk, de az illető, aki nyilvánvalóan egy lesifotós volt, a fotó elkészítése után elrohant. Pierre felpattant, hogy utánafusson, de nem sok esélye lett volna, így csak megsemmisültem rogyott vissza a székére mellém.

- A francba, Pierre. –nyögtem és a kezembe temettem a fejem. Ennyit arról, hogy nem derül ki.

- Viv, annyira sajnálom! Nem ide kellett volna hozzalak, jobban… -kezdett bele a magyarázkodásba, de közbeszakítottam.

- Nem hibáztatlak téged, Pierre. Csak… ez most hirtelen jött. Valószínűleg benne leszek valamelyik szennylapban. És ki tudja, miket…

- Ne gondolj egyből a legrosszabbra. Vagy egyáltalán, most ne gondolj semmire –javasolta, de ezzel nem sokat segített. Őrülten ideges voltam.

- Pierre, nem akarok belekerülni egy újságba, vagy a netre, vagy akárhová! Főleg ezután a Michelle-balhé után, szétszednének és ezt te tudod a legjobban… -mondtam a sírás határán.

- Viv, nyugodj meg. Hazamegyünk és megpróbálok beszélni Patrickal, hátha el tudja simítani… -simította meg a hátam csitítóan.

- Nem nyugszom meg! Ha együtt lefotóznak az utcán, az is elég nagy baj lenne, de ezen a képen…khm… elég félreérthetetlen dolog, amit csinálunk! –kiabáltam rá, de egyből megbántam. –Basszus, Pierre, ne haragudj, nem rajtad kéne levezetnem… Egy idegesítő, hisztis…

- Viv, teljesen érthető, hogy kiakadtál. De tényleg mennünk kéne. –pillantott kényelmetlenül a körülöttünk ülők felé. Természetesen mindenki síri csöndben nézte végig a jelenetünket, de mikor feléjük néztem, hirtelen nagyon elfoglaltak lettek az előttük levő kihűlt kajával. Már csak ez hiányzott.

   Mikor körbefordultam, láttam, hogy egy körülbelül általános iskolás korú idétlenül röhögő fiútársaság egyik tagja gyorsan az asztal alá dugja az iPhone-ját.  Először nem értettem, miért, aztán leesett: a srác végig kamerázott. Francba.

- Hé, te! –szólította meg Pierre, akinek nyilván ugyancsak feltűnt az eset. –Add csak azt ide…

- Én? –nézett rá szemtelenül a fiú. Olyan tizenkét év körüli, iskolai „nagymenő” tipúsnak látszott. –Ez az én telefonom. Nem veheted el tőlem.

- Igazán? –vonta fel a szemöldökét Pierre, mire a srác nyelt egyet és ismét átgondolta a helyzetet.

- Igazán. –mondta végül gúnyosan. –Ha elveszed a telefonom, az lopásnak számít, akármilyen szupersztár is vagy.

- Ha nem törlöd ki, betöröm az orrod, akármilyen irritáló kisiskolás vagy. –válaszolt reflexből Pierre.

- Az sem a rendőröknek, sem a médiának nem fog tetszeni. –vigyorodott el pimaszul a srác, de a szemében azért megcsillant a félelem.

- Viszont fájdalmas lesz.

- Oké… tegyük fel, hogy kitörlöm, mit kapok cserébe? –váltott taktikát, de ismét melléfogott.

- Két percet. Menekülni.

   Végül a fiú felmérve a helyzetét rájött, hogy ebből már nem jön ki jól és kelletlen fintorral az arcán átnyújtotta a telefont Pierre-nek. Ő néhány érintéssel kitörölte a felvételt és visszaadta a készüléket a gyereknek, aki a barátaival együtt sietve távozott a KFC-ből. Utánuk nem sokkal mi is kiléptünk a hűvös szeptemberi levegőbe és Pierre megpróbálta megfogni a kezem, de elhúzódtam tőle.

- Most… ne –mondtam neki, az arcán pedig megbántottság tükröződött.

- Viv, az előbb fotóztak le minket smárolás közben, szerinted annyira meglepő lenne, ha fognám a kezed?

- Nem, csak… Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet-e ez az egész. –válaszoltam neki lesütött szemmel.

- Az… egész? Úgyérted, nem akarod…

- Pierre, fogalmam sincs! Nem tudom, mit akarok! Veled akarok lenni, de nem így...! –fakadtam ki. Pierre közel húzott magához, én pedig a vállába temettem a fejem. Annyira jó érzés megölelni őt. Hogy akarok én távol maradni tőle, ha ilyen hatással van rám?

- A délutáni terveimnek lőttek, de talán bepótolhatnánk valamikor máskor… -nézett rám reménykedőn.

- Jól hangzik. –mosolyogtam rá . –Ma pedig használjuk ki a valószínűleg utolsó napot, amikor még senki sem tud kettőnkről –tettem hozzá és ezúttal én nyúltam a keze után.

   Pierre javaslatára elsétáltunk a házukig, mivel Ambert is beleértve mindenki ott töltötte a mai napot. A bejáratnál elengedtem a kezét és rámosolyogtam, ő pedig előkereste a kulcsát és kinyitotta az ajtót. Belépve viszont senkit sem láttunk, mire kérdőn forfultam Pierre felé.

- Nem azt mondtad, hogy itt lesz mindenki?

- Mert én is úgy tudtam… - jött kicsit zavarba, de aztán sejtelmesen elmosolyodott.  – Ha viszont nincsenek itt, akkor miénk a ház…

   Pár másodpercembe telt, míg felfogtam, mire céloz. Először rossz szokásomhoz híven vörösbe borult az arcom, aztán viszont lassan elvigyorodtam és a szemébe néztem.

- Igazad van… -mondtam lassan –FILMEZZÜNK CSOKIFAGYIVAL!

   Elértem a várt hatást, mert hirtelen ő jött zavarba és elkapta a tekintetét rólam.

- Ömm… Oké… persze. Én nem egészen erre gondoltam… -vakarta meg a fejét, mire majdnem elnevettem magam.

- Nem? –vágtam a lehető legártatlanabb arcot. –Akkor?

- Mindegy. –válaszolt azonnal. –Milyen filmet akarsz nézni?

   Gondolkodást színlelve először a tévé felé bámultam, de nem bírtam tovább és kitört belőlem a röhögés. Pierre kérdőn bámult rám, én pedig alig bírtam abbahagyni.

- Csak viccelek, te hülye. –ráztam meg a fejem nevetve. Ő párat pislogott, mire leesett neki, hogy mire célzok és ő is elnevette magát.

- Ezt még megbánod. –húzott magához, mélyen a szemembe nézve.

- Nem érdekel. –válaszoltam neki, bezárva az ajkaink közt lévő miliméteres távolságot. Ő még közelebb húzott és én elvesztem az édes élményben. Nem számít, hányadjára csókolom meg Pierre-t, mindig annyira új érzés és sosem tudok betelni vele. A csók lassan indult, de egyre szenvedélyesebbé vált. Nem tudom, mennyi ideje álhattunk ott, még mindig a bejárat előtt, szorosan egymáshoz simulva, de tény, hogy hirtelen nem a hűvös őszi levegő volt a problémánk. Akkor jöttem rá, hogy még mindig a dzsekimben vagyok, mikor Pierre egy mozdulattal lehúzta rólam, hogy egy tompa puffanással landolhasson a földön. Ekkor a dzsekivel nem törődve, a derekamat átkarolva a lépcső fele irányított, én pedig boldogan követtem a szobája fele.

   Belépve a nyakamat kezdte el csókolgatni, nekem pedig bevillantak a képek arról az éjszakáról, amikor legutóbb ebben a szobában jártam. Még nem is ismertem Pierre-t, de már akkor megvolt a vonzalom. Mindez csak néhány hete történt, de sokkal, de sokkal többnek tűnik. Mit csináltam én addig, amíg nem ismertem ezeket az embereket? Most már nem bírnám elképzelni az életem nélkülük.

   A két karomat a nyaka köré fontam és ismét a szájára tapasztottam a szám. Ő lélegzetelállítóan csókolt vissza, és mikor már éreztem, hogy hamarosan összecsuklanak alattam a lábaim, hirtelen az ölébe kapott és az ágyára fektetett. És mindeközben végig ott volt az a furcsa, megmagyarázhatatlan érzés a gyomromban, a boldogság, izgalom és a Pierre által kiváltott érzések keveréke. Ugyan ezúttal mindketten józanok voltunk, mégis a részegséghez közeli állapotban éreztem magam tőle és minden másnál boldogabbá tett, hogy közel tudhattam magamhoz. Mire feleszméltem, már egyikünkön sem volt póló, ő pedig a melltartóm kapcsával babrált. Én ez idő alatt megszabadítottam a farmerjétől és ismét visszatértem a forró ajkaihoz.

   Anyival más ez az alkalom, mint az első. Alig pár hete történt, most mégis sokkal jobban ismerem ezt a férfit mellettem és nem is csak hirtelen felindulásból teszem azt, amit teszek. Minden annyira tökéletes. Pierre. Soha nem akarom elengedni. Mélyen belélegzem az illatát, miközben néhány halkat sóhajtok. Ő végigsimít az arcomon és mégegyszer, hosszan megcsókol, mielőtt ledőlne mellém az ágyba. Tökéletes. Ez az egyetlen kifejezés.

   Percekig, vagy talán órákig fekszünk egymásba gabalyodva a a végtelenül puha takarók közt és szótlanul élvezzük egymás társaságát.  Nem akarok felkelni, de a gyomrom másként gondolhatja ezt, mert egy idő után halkan megkordul. Pierre rámmosolyog és felvonja a szemöldökét.

- Csak nem vagy éhes?

- Előfordulhat. –viszonoztam a mosolyát. –De nem akarok felkelni…

- Én sem. –nevette el magát. –Akkor mit csinálunk?

- Szerinted a Pizza Hut ágyba is szállít? –kérdeztem reménykedve.

- Kétlem. –ajándékozott meg egy lélegzetelállító vigyorral. –Oké, keljünk fel. Háromra. Egy, kettő…

- Három. –ültem fel. Amit azonnal meg is bántam. –Mostmár viszafekhetek? Aludni akarok. Nem is vagyok éhes. –könyörögtem nevetés közepedte.

- Ne reménykedj. –húzott fel lábra és odanyújtotta a fehérneműm. –Erre még szükséged lehet.

   A saját pólóm helyett már csak a helyzet iróniája miatt is Pierre-ébe bújtam, ő pedig a szekrénybe nyúlva egy tisztát vett elő magának. Mindeközben a gyomrom türelmetlenül korgott és a fejemben az ágyban töltött pillanatok peregtek le. Pierre egy puszit nyomott az arcomra, mielőtt kinyitotta volna a szobaajtót és elindultunk a lépcső fele. A nappali bejáratához érve viszont egyikünk sem számított arra, amit láni fog.

- Pierre, Viv, ti meg hol voltatok? –állt fel Seb felvont szemöldökkel a kanapén ülő többiek mellől.

17. Rész

  Hú, ez jó gyorsan kész lett :D Mondjuk viszonylag rövid, de annál tartalmasabb. Imádtam írni ezt a részt, végig vigyorogtam, de remélem nektek is tetszeni fog. Kicsit csöpögős, meg klisés, de nem ezt akarta mindenki? :)  És még egyszer köszönöm azoknak, akik rendszeresen (vagy rendszertelenül, igazából mindegy, mert a lényeg, hogy látom, hogy olvassátok és... húúú, az az érzés :D ) írnak kommentet, amiket rendszerint a suliban olvasok el és a tanárok nem értik, miért vigyorgok az előttem levő matekfeladatnak. Na, de megint hosszúra húzom a bevezetőt :)) Izé... jó olvasást :D

   Arra ébredtem, hogy valaki bökdösi az oldalam. Mivel nem éreztem elég ébernek magam egyáltalán ahhoz is, hogy kinyissam a szemem, a kezet ellökve az oldalamra fordulva próbáltam visszaaludni.

- Amber, nem kelek fel… hagyj már aludni… -nyöszörögtem.

- Neked is jó reggelt, Viv! –nevetett egy ismerős hang. De nem Amberé. Na most érkezett el az a pillanat, hogy kinyitottam a szemem.

- Pierre? Te hogy…? –kezdtem, de aztán leesett. –Ja tényleg. Bocs. Neked is jó reggelt. –mosolyogtam rá, amennyire egy ilyen ébresztő után tellett tőlem.

- Viv, már fél órája ébren vagyok, unatkozooooom! –kezdett el ugrálni mellettem. Kelletlenül ültem fel mellé, hátha sikerül lenyugodnia. Nem sikerült. Viszont felköltenie igen, aminek már nem örültem annyira.

- Oké, Pierre… Te akartad. –vigyorodtam el hirtelen és egy  párnával a kezemben felé ugrottam.

   Őt hirtelen érte a támadás és az ágyra hanyatlott, de közben  a kezével egy másik párna után kapott, hogy védekezzen. Nevetve verekedtünk, észre sem véve azt, hogy gyakorlatilag egymáson fekszünk. Pierre egy párnával a kezében a matrachoz szorított, úgy, hogy az arca mindössze pár centire volt az enyémtől. A nevetésem kezdett elhalkulni és bizonytalanság vette át a helyét. Mit akar…? És… miért akarom én is ugyanazt?

   Mikor lassan még közelebb hajolt, nem ellenkeztem. Az ajkai gyengéden érintették az enyémeket és úgy éreztem, ez a pillanat soha nem ér véget. Végre senki és semmi nem zavart meg abban, hogy kiélvezzem a közelségét. Ezúttal ő túrt a hajamba és én egy halk nyögéssel fejeztem ki a tetszésem. Klisének tűnnek a tüzijátékok, de mégis ezek írják le legjoban az érzést. Csak többet akartam belőle – és soha nem elengedni. Ő elmélyítette a csókot, teljesen lélegzet nélkül hagyva, de én a legkevésbé sem bántam az egészet. Ő nem állt meg, hanem végigcsókolta a nyakamat is, amitől úgy éreztem, megőrülök. Éppen lehúztam a fekete pólóját, láthatóvá téve azokat a lélegzetelállító izmokat és az oldalán húzódó tetoválást, mikor hallottam, hogy csapódik a bejárati ajtó. Mi a rémülettől dermedten néztünk egymásra és egyikünk sem mozdult. Némán imádkoztam, hogy Ambernek ne jusson eszébe benézni hozzám, de persze nem volt szerencsém.

- Szia, Viv! –nyitott be a szobámba. Mikor viszont megláttott, elkerekedett szemmel bámult és alig jutott szóhoz. –Úristen! –nyögte ki végül és vörös arccal becsukta mega mögött az ajtót.

   Rémülten néztem Pierre-re. Mégis mit csinálunk? Illetve… mit csináltunk volna, ha Amber nem jön haza…? Francba. És még bűntudatom sincs. Égő arccal ültem fel az ágyon, ahogy Pierre elengedett és megigazítottam a pizsamafelsőm, ami az imént igencsak félrecsúszott a helyéről.

   Miután ő is visszavette a pólóját, tanácstalanul néztem felé, mire ő  elvigyorodott. Erre már én sem tudtam elfojtani a mosolyom és azzal a furcsa érzéssel a gyomromban indultam az ajtó fele. Egyikünk sem szólt semmit, csak kikísértem az ajtóig, és egy puszit nyomtam az arcára, majd miután becsukódott mögötte az ajtó, az ajkamba harapva fordultam Amber felé. Ő felvont szemöldökkel nézett, majd egy óriási vigyor jelent meg az arcán és a nyakamba szökött.

- Viv! Ezt nem hiszem el! Úristen, úgy tudtam! –lelkendezett. –Az éjjel Davidnél aludtam és Pierre nem volt otthon, gondolhattam volna! Végig veled volt? Jézusom, izgalamas egy éjszakád lehetett…

- Amber! –pirultam el. –Nyugi. Fogalmam sincs, mi történt. Vagyis… tegnap este kicsit kiborultam, ezért átjött, hogy ne legyek egyedül, filmeket néztünk, meg minden… Aztán késő volt és felajánlottam neki,hogy itt aludhat. Nem volt semmi… Mármint csak aludtunk. Aztán reggel felébresztett és párnacsatáztunk és a matrachoz szorított... aztán megcsókolt. Ennyi.

- Úúú! Viv, ez annyira aranyos! –vigyorgott. –Akkor most jártok, vagy valami?

- Fogalmam sincs… -mondtam őszintén.

- Olyan aranyosak lennétek! –folytatta, mire elmosolyodtam. Ha Amber bepörög, nincs megállás.

   Miután részletesen kibeszéltük a ma reggeli történéseket, fáradtan dőltem az ágyba. Kellett egy kis szünet. Ambernek legalább ötször kellett elmondjam, mi történt, mert Pierre minden tette mögé valami többet képzelt be, ezzel teljesen elvonatkoztatva a valóságtól. De alig temettem bele a fejem az egyik puha (és Pierre-illatú…) párnámba, mikor jelzett a telefonom, hogy SMS-em jött. Hát persze, hogy Pierre volt az. A következő beszélgetés játszódott le köztünk:

 

    Dobogó szívvel tettem le a telefont a kezemből és elterültem az ágyamon. Rég voltam ennyire boldog, mint most. Alig múlt délután három, ezért még bőven jutott időm arra, hogy hajat mossak és kiválasszam, mit veszek fel. Mivel Pierre-t nem olyan tipúsnak néztem, aki valami nagyon elegáns helyre visz (meg hát első randi – furcsa is lenne), ráadásul elmeséltem neki, hogy szerintem azok a legrosszabb randik, amikor a két fél csak ül valami puccos étteremben és kínosan bámulja egymást, nem öltöztem másképp, mint a megszokott. Ő már úgyis látott a legjobb és legrosszabb formámban is. 

   Egy bézs színű blúz és egy méregzöld farmer mellett döntöttem, fekete Vans-el és egy hasonlóképp fekete sállal. A hajamat egy laza kontyba fogtam, úgy hogy elöl pár tincs az arcomba lógott. Még egy kis smink és elégedetten néztem a tükörbe. Egész gyorsan elkészültem, még majdnem fél óra volt 5-ig. Remek, ez a félóra épp megfelel arra, hogy átgondoljam ezt az egészet. Mi a fene történik?

   Pierre megcsókolt. Majdnem több is történt. Én pedig élveztem az egészet. De milyen lenne egy hírességgel járni? Fotósok mindenhol. Címlapok. Félreérthető fotók… Jaj. Akármi is folyik köztünk, mindenképp titoknak kell maradnia. De ettől függetlenül ez az „akármi”, boldogabbá tesz, mint eddig bármi. És nem lehetek olyan felszínes, hogy elutasítom Pierre-t, csak azért, mert híres. Ez majdnem olyan rossz, mintha csak a hírnévért lennék vele. És Pierre a legaranyosabb, legtörődőbb srác, akivel eddig találkoztam. És még érdeklődik is irántam. (Khmm… a kapcsolatunk azzal kezdődött, hogy lefeküdtünk. És alig pár órája megcsókolt. Ja, és randim van vele. Ez azt jelenti, hogy érdeklődik irántam…ugye?)

   Végre öt óra volt és kimentem a konyhába inni egy pohár vizet, amikor megszólalt a csengő. Épp az ajtó felé indultam, hogy beengedjem Pierre-t, mikor Amber dugta ki a fejét a szobájából.

- Viv? Légyszi, nézd meg, ki jött. –mondta, mire kicsit elvörösödtem.

- Pierre az… -mosolyodtam el idétlenül.

- Oh. –nézett végig rajtam és felfogta, hogy épp elmenni készülök. –Akkor jó szórakozást! –kacsintott.

   Kicsit még mindig vörös arccal nyitottam ki a bejárati ajtót és a szívem nagyot dobbant, mikor megláttam Pierre-t, kék koptatott farmerben és egy feltűrt ujjú ingben. Ő egy óriási vigyorral ölelt magához.

- Wow, de szép valaki ma. –villantott rám egy félmosolyt. Mintha nem vörösödnék el így is jóval gyakrabban, mint a normális.

- Te sem festesz rosszul. –válaszoltam neki. –Merre megyünk?

- Először valahova kajálni, mert éhenhalok, az pedig, hogy utána hova megyünk, meglepetés. –vigyorgott.

- Meglepetés… Hmm, jól hangzik. – válaszoltam neki. Lehet, hogy más nem bírja a meglepetéseket, de én megőrülök mindenért, ami spontán és nincs előre eltervezve.

- Akkor induljunk. –fogta meg kissé bizonytalanul a kezem. Na jó, ez itt kezd kicsit kínossá válni. Megint. Éreztem az ujjai melegségét, ahogy az enyémekre kulcsolódnak, és azt hittem, ott helyben elolvadok. Pierre Bouvier fogja a kezem. Wow.

   Senki nem nézett ránk furcsán, mikor az utcán mentünk. Mi is csak egy pár voltunk, akik egy őszi délután sétáltak. Mások szemében ebben semmi szokatlan nem volt. Csak én éreztem, hogy mindjárt szétrobbanok a boldogságtól, mert végre foghatom Pierre kezét és nem kell távol tartanom magam tőle holmi idétlen okok miatt. Randihelyszínül egyébként a KFC-t választotta, ami nem a legmeghittebb hely a világon, de mint mondtam nekem tökéletes volt. Gyorskajáldában Pierre-el? Ezerszer jobb, mint egy sokcsillagos étterem valaki – akárki mással.

- Fura lány vagy te, Viv. –nézett rám, miközben a csípős csirkeszárnyaimmal bajlódtam.

- Hogy érted? –nyeltem le egy falat húst.

- Más lány elvárná, hogy puccos éttermekbe, meg elit helyekre hurcoljam, te pedig így belelkesedsz egy olcsó gyorsétteremtől és néhány Hot Wings-től. Nem lógsz a nyakamon a kérdéssel, hogy vajon hova viszlek majd meglepetésképpen, hanem élvezed, hogy sodor magával az ár. Más lány salátát csipeget, te megvered evőversenyben az egész bandát. Nem érdekel, hogy merre megy a tömeg, neked mindig megvan a saját véleményed és senki nem változtathatja azt meg. Annyira örülök, hogy találkoztunk és hogy eljöttél most velem.  Ha veled vagyok, nem kell megjátsszam a szupersztárt, mert ha azt tenném, valószínűleg hozzámvágnád azt a csirkét a kezedből. És ez jó, Viv. Különleges vagy.

   Jézusom. Ilyen szép dolgokat még soha senki sem mondott nekem. Most kedvem lenne sírni a boldogságtól. De ehelyett inkább hosszasan megcsókoltam Pierre-t és hagytam, hogy a pillangók a gyomromban őrülten verdessenek. Semmi nem tudná elrontani a boldogságom most. Legalábbis azt hittem, amíg a szemembe nem villant a vakufény.

16. Rész

  Sziasztok, bocsánat, hogy ilyen lassan hozom, de suli közben nincs sok időm írni (...vagy enni. Házit írni meg főleg nem. Na mindegy.) A hétvégéim elég eseménydúsak és kábé három hete nem volt egy olyan éjjel, hogy rendesen kialudtam volna magam. Most meghűltem és otthon vagyok, úgyhogy volt egy kis időm megírni ezt a részt. Sőt, enni is. És aludni. De házizni továbbra sem. Hah. Rendszeres részeket továbbra sem tudok ígérni, de ha minden jól megy és szabad lesz a következő hétvégém, valamint latinból sem fogok megbukni, akkor egy-két hét múlva jelentkezem. Addig jó olvasást :) 

   Zavartan néztem körül, mikor kinyitottam a szemem. Hol is vagyok? Nappaliban… a srácok nappalijában. Pontosabban a kanapén feküdtem és iszonyúan fájt a fejem. Ezt nem hiszem el. Már megint? Értem én, hogy ez az életkor mindenki szerint a bulizásról és a szórakozásról szól, de… mióta megismertem a srácokat, az a ritka, ha józan vagyok és épp nem másnapos. Oké, nem mintha annyira bánnám, de azért kissé vissza kéne vegyek. Nem csak ez a lényeg.

   Tegnap este, miután Alexék elmentek, Jeff mindenkinek töltött egy-egy pohár innivalót és „Igyunk a nagynéném szülinapjára!” felkiáltással koccintott velünk. Hát igen, ok az mindig van… Ha jól látom, a szemközti fotelban dőlt ki és látszólag ezúttal az arca sincsen összefirkálva. Hurrá.

   Ezúttal legalább nem történt semmi Pierre és közöttem. Gondolom. A francba, semmire sem emlékszem! Meg kéne keressem a többieket. A fejem dörzsölve mentem ki a konyhába és töltöttem magamnak egy pohár hideg vizet. Épp visszafele indultam, amikor egy koppanást hallottam és felugrodtam ijedtemben. Mikor odafordultam, Chuckot láttam, aki gondolom mindvégig az asztalnál ült, de úgy tűnik, közben elszundított, így sikerült lefejelnie az asztalt. Most kába tekintettel emelte fel a fejét az omlettjéből. Szépen indul ez a reggel…

   Miután sikerült valamennyire felébreszteni a srácokat és megreggeliztünk (vagyis inkább ebédnek mondanám, de ez már megszokott), Amber bement dolgozni, én pedig maradtam még egy darabig, végignézni, ahogy próbálnak.

    A próbateremben először a Freaking Me Out-ot játszodták el, úgy hogy Alex részét David énekelte, majd következett néhány szám az első albumról is, amiknek a nagyját ismertem. Ezek után a Jump-ot és a Perfect-et is előadták, én pedig vigyorogva hallgattam a dalokat, néha együtt énekelve a refrénnel. Pierre többször rámmosolygott, de ezúttal cseppet sem volt kínos az egész, szóval azt hiszem, jó úton haladunk a –csak barátok- kapcsolatunk felépítésében. Ennek örülnöm kéne, nem? Elvégre én akartam így. Pierre lassan a legjobb barátommá válik, én pedig bele kéne törődjek, ahelyett, hogy „mi lenne ha” elméleteket szövök.

   Próba után támadt egy szuper ötletem, amibe rögtön beavattam a fiúkat is. Ők már annyi helyre elvittek – most én jövök. Az autóban ülve folyamatosan azt kérdezgették, hova megyünk, de én nem voltam hajlandó elárulni.

- Meglátjátok. –vigyorogtam. –Tetszeni fog.

- Remélem is, már jó ideje megyünk. –válaszolt Seb, aki egyike volt a hátul összepréselődött és ezáltal nem túl virágos hangulatú fiúknak. Ezúttal én vezettem, úgyhogy legalább volt helyem… lélegezni. 

   Néhány perc múlva sikeresen leparkoltunk és a csomagtartóból kivett piknikkosarakat cipelve megindultam a kedvenc helyem felé – a tóhoz. A srácok készségesen baktattak utánam, de nekik is elállt a lélegzetük, mikor meglátták az eléjük táruló kristálytiszta vizű tavat.

- Hű, Viv, hogy találtál erre a helyre? –kérdezte tágra nyílt szemmel Pierre.

- Nyáron ide járok ki úszni. –mosolyogtam. –Most pedig elhoztalak ide titeket piknikezni.

- Oké, Viv, ezzel százszorosan túlszárnyaltad a pizzázót vagy a stúdiót, ugye tudod? –nézett felém vigyorogva Jeff.

- Ez volt a szándékom. –válaszoltam neki és egy megfelelőnek tűnő helyre leterítettem a pokrócot és lehuppantam. –Jó étvágyat!

- Viv, az előbb reggeliztünk… -kezdte bizonytalanul David.

- Az majdnem két órája volt, haver. Én éhes vagyok. –válaszolt neki helyettem Jeff. Na de ő mikor nem éhes?

- David, én a helyedben azért megnézném, mi van azokban a kosarakban… -mosolyogtam.

   Természetesen mindannyian egyszerre kaptak az említett kosarak felé, és boldog kiáltással nyugtázták, hogy a piknik előtt felvásároltam a Starbucks mufinkészletét. És ki ne szeretné a Starbucksos muffint?

   Fél órával később teli hassal röhögtünk valamin a fűben feküdve, mikor megszólalt Jeff mobilja és neki és Davidnek vissza kellett menniük a stúdióba, kitölteni valami papírokat, amiket tegnap elfelejtettek. Pierre-el, Sebbel és Chuckal úgy döntöttünk, maradunk még egy darabig, hiszen más dolgunk nemigen akad, úgyhogy folytattuk a beszélgetést.

- Hiányzik a nyár. –sóhajtottam, mikor hideg fuvallat miatt összébb kellett húznom magamon a kabátom. Kanadában pillanatok alatt ősz lesz.

- Nekünk is. –értett egyet Pierre, aztán felkapta a fejét. –De hé, rocksztárok vagyunk!

- Hurrá –válaszoltam. –Beszélj a magad nevében. És az időjárás is a rajongótok?

- Nem –nevette el magát. –De akármikor megengedhetünk magunknak egy hétszemélyes utat valami melegebb helyre –vigyorgott rám. Pár pillanatba telt, míg felfogtam.

- Hét? Úgy érted Amber és… én?

- Persze. Nem csak az orrod alá akartam dörgölni, hogy nyaralni megyünk! –ölelt át fél karral.

- Úristen, Pierre, most ugye csak viccelsz?

- Miért viccelnék? Ránk fér a szabadság, te pedig fontos vagy mindannyiunknak. –mosolygott, mire kicsit elpirultam.

- De csak alig ismerkedtünk meg! –hitetlenkedtem. Azért az ember nem mindennap kap ilyen ajánlatot.

- Na és? Máris többet tudsz rólam, mint jó néhány régi barátom.

- Ha ezt komolyan gondolod, benne vagyok –vigyorodtam el.

- Szuper! –ölelt meg, mikor feltűnt valami.

- Hol van Seb és Chuck? –néztem körbe.

- Mi? De hát pár perce…

   A földön heverő villogó kijelzőjű mobilom felé nyúltam. SMS-em jött.

- Itt a válasz. –mutattam az üzenetet Pierre-nek, aki továbbra is értetlenül nézett. Hát, nekem sem tűnt fel, hogy elmentek.  „Láttuk, hogy jól elvagytok. A kocsit elvisszük, taxizzatok nyugodtan haza. És védekezzetek! J xoxo Seb.”

   Az SMS-t olvasva kicsit elvörösödtem. Ennyire egymásba feledkeztünk? Basszus, nem tűnt fel, hogy két ember elment mellőlünk! És úgy tűnik, kettesben maradtunk… És ezúttal a legkevésbé sem zavart. 

   Egy további átbeszélgetett óra után kezdtem egyre biztosabb lenni az érzéseimben. Többet akartam barátságnál, de ezt a világért sem vallottam volna be akárkinek is… legfőbbképp Pierre-nek nem. Úgy döntöttünk, indulás előtt még sétálunk kicsit a tisztáson, hogy legalább egy olyan helyre érkezzünk ki, ahova egy taxi is értünk tud jönni. Mikor viszont a jól ismert és sokszor bejárt úton végigmentünk, egy padon ülve egy túlságosan ismerős alakot pillantottam meg. Pierre észrevette a hirtelen hangulatváltozásom, mert megtorpant és kérdőn nézett felém. Elsápadva fordultam meg az ellenkező irányba, némán imádkozva, hogy az alak ne vegyen észre. Késő volt.

- Viv? –hallottam a hangját. Jaj, ne.

- Viv, ki ez? –kérdezte aggódva Pierre, a megsemmisült arckifejezésem láttán.

- Vivienne! Végre, már azt hittem, soha többet nem látlak. –ért utól a férfi, mire könnyek szöktek a szemembe. Pierre védelmezőn átkarolt.

- Te meg mit csinálsz a barátnőmmel? –nézett szikrázó szemmel Pierre-re. Az ő tekintete egyre értetlenebb és tanácstalanabb lett, de a „barátnőm” szóra csalódottságot fedeztem fel az arcán.

- Nem vagyok a barátnőd! –néztem dühösen a túl ismerős szempárba.

- Nem emlékszem, hogy szakítottunk volna.

- Nekem pedig rémlik valami olyasmi, hogy ágyba bújtál a legjobb barátnőmmel! –kiabáltam, miközben éreztem, hogy könnyek folynak végig az arcomon. Hülye bőgés.

- Várj… -fogta fel Pierre a helyzetet. – Charles?

- Mit akarsz? Igen, Charles-nak hívnak, de te ezt honnan tudod, seggfej?

- Tudod, ki a seggfej. –csattantam fel. Milyen jogon hívja seggfejnek valaki Pierre-t?

   Pierre viszont a Charles név hallatán ökölbe szorította a kezét. Tudtam, mire készül. Épp tiltakozásra nyitottam a szám, de késő volt. A valamit épp mondani készülő Charles arcán óriási erővel landolt Pierre ökle, a tompa reccsenéstől, ami ezt követte pedig én is fájdalmasan szorítottam össze a fogam. Charles hátratántorodott az ütés erejétől és vérző orral zuhant a földre. Onnan felülve először felmérte az erőviszonyokat és visszatámadás helyett inkább az orrát szorongatva hátrálni kezdett. De Pierre úgy tűnt, nem szándékszik ismét megütni, csak szenvetlen arccal bámulta, ahogy próbálja elállítani a vérzést, miközben nyilvánvaló volt, hogy eltört az orra.

- Pierre… -szólaltam meg száraz hangon. –Szerintem menjünk.

  Pierre pár pillanatig csak zavartan pislogott rám, de mikor karon ragadtam, készségesen jött utánam. Nem akartam Charlesra nézni. Ki akartam törölni az emlékezetemből, csak hogy ez nem annyira egyszerű. Egyelőre viszont megelégedtem volna annyival is, hogy nem látja a könnyeim, de nem könnyítette meg a helyzetem.

- Szóval vele vagy! –kiabált utánunk. -Remélem, ő is rájön, mekkora egy ribanc vagy!

  Gyorsítottam a lépteimen és ugyan eddig csak némán folytak a könnyeim, most alig kaptam levegőt a kitörni készülő zokogástól. Mikor visszaértünk a tóhoz és Charles is elég messze került tőlünk (hálás vagyok Pierre-nek, amiért velem maradt, ahelyett, hogy agyonveri szerencsétlent), lerogytam a földre és a kezembe temettem az arcom. Ezt nem hiszem el. Pierre leült mellém, óvatosan átkorolt, én pedig a vállába zokogtam. Ő csitítóan simogatta a hátam, egészen addig, amíg kicsit megnyogodtam.

- Minden rendben lesz, Viv. Ne foglalkozz vele, egy nagy szemétláda.

- T-tudom… Köszönöm, Pierre. –öleltem át szorosan. Attól, hogy láttam, hogy ennyire törődik velem, még jobban rámjött a sírhatnék. Fogalmam sincs, mi van velem. – Szerintem menjünk.

   A főút fele sétálva kaptam egy SMS-t Ambertől, amiben szólt, hogy Davidnél marad éjszakára, de ha szükség van rá, hívjam. Visszaírtam neki, hogy minden rendben, elleszek egyedül, mivel nem akartam, hogy miattam le kelljen mondania a terveiről, de igazából elkellett volna a társaság.

   Mikor végre beültünk a taxiba, a hazaút csendesen telt, de kiszálláskor Pierre fizetett és ő is kiszállt velem. Kérdőn fordultam  felé.

- Nem hagyom, hogy egyedül bedepizz otthon. Megnézünk egy filmet, eszünk popcornt és este hazamegyek. Mit szólsz?  -mosolygott rám.

- Oké. –viszonoztam a mosolyát.

   Fél órával később a kanapén ülve nézük a Végső állomás harmadik részét, amit én még nem láttam, de Pierre állítása szerint igen, szóval míg én a körmöm rágva izgultam a szereplők sorsa miatt, ő hátradőlve röhögött az arckifejezésemen. Épp egy feszült résznél járt a film, én pedig teljesen előrehajolva az ujjaim közül bámultam a képernyőt. A srác mindjárt meghal… egy… kettő…

- Aaaarrgh! –kiáltotta Pierre, mire rémültömben hangosan felsikítottam.

- Úristen! Pierre! Ez kurvára nem volt vicces! –kapkodtam a levegőt remegve.

- De, az volt. Láttad volna az arcod! –röhögött.

   A film további részét Pierre pólójába temetett arccal néztem, és ugyan ő nem értette, mi olyan ijesztő benne, de azért jól szórakozott. A végén kisebb sokkban vettem le a szemem a képernyőről.

- Hű, de szuper volt! Nézzük meg a következő részét! –vigyorogtam Pierre-re.

- Viv, most szórakozol? Azt hittem, itt kapsz szívinfarktust a képernyő előtt, úgy féltél! Ha megnézzük a következőt is, még meghalsz itt nekem.

- Dehogyis! Csak félek, de ez nem jelenti azt, hogy nem élvezem! –nevettem.

- Oké, Viv, te tudod… -mondta és betette a következő DVD-t.

   A negyedik rész története hasonlított a harmadikéhoz, néhány csavarral megtoldva. Néhányszor láttam, hogy Pierre is összerezzent egy-egy hang vagy hirtelen esemény hatására, én pedig kezdtem megszokni a vér és a durva halálesetek látványát.  A film végére mindketten hullafáradtan kapcsoltuk ki a tévét és Pierre szedelőzködni kezdett.

- Már mész? –kérdeztem kicsit csalódottan.

- Viv, késő van. Mégis mit csinálnék még itt? –nézett rám.

- Itt mardhatnál…

- Jó lenne, de nem tudom, mennyire volna jó, ha később vezetek haza hullafáradtan. –válaszolt Pierre.

- Úgy értem, éjjelre… -haraptam be az alsó ajkam. Istenem, de idiótának tűnök most. Biztos idétlennek néz. Jaj, valaki lőjön le.

- Oké. –mosolyodott el, amitől megdobbant a szívem.

   Még egy órát maradtunk fent, aztán elkezdtünk készülni a lefekvéshez. Ugyan eredetileg Pierre a kanapén aludt volna, de szemétségnek éreztem volna, ha amiatt, mert nem akartam egyedül itthon lenni, két napig hátfájása lenne. Franciaágyam van… Elférünk mindketten, nem? A fősulin megszoktam ezt a többen-egy-ágyban-alvás dolgot, mert néhány buli után gyakran dőltünk ki többen ugyanabban az ágyban és ezalatt semmi rosszra nem kell gondolni. Aludtunk. Ahogy most is fogunk.

   A mai nap úgy tűnik, tisztázódott, hogy csak barátok vagyunk. Ő valószínűleg túl van rajtam, mert már semmi jelét nem látom annak, hogy többet akarna, én pedig… hát én próbálom figyelmen kívül hagyni ezt az idegesítő kis hangot a fejemben és a pillangókat a gyomromban. Működnie kell. Egyszer úgyis belenyugszok.

   Pierre pólóban és boxerben, én szokásos pizsamában feküdtem az ágyban, ügyelve arra, hogy a kellő távolságot azárt megtartsam közöttünk. Egyikünk sem szólt semmit, de a helyzet kezdett kicsit kínos lenni.

- Akkor… jó éjt, Pierre. –mondtam végül az oldalamra feküdve. Tudtam, hogy rossz ötlet volt megkérni, hogy maradjon. Főleg, ha le akarom felejteni. Jaj.

- Neked is, Viv. –válaszolt és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Pár perccel később mndkettőnket elnyomott az álom.