14. Rész

   Sziasztok, most elég gyorsan jöttem az új résszel, remélem, tetszik majd :D Lesz benne egy "meglepetésvendég", akit imádok, és igyekeztem úgy írni a sztorit, hogy helyet kapjon benne.  Na, most itt van.  Történt egy logikai baki is, amiről egyelőre nem mondok töbet, mert spoiler lenne ezzel a résszel kapcsolatban, de elnézést kérek érte. Illetve lenne még egy kérdésem, zavar, ha sok a dalszövegidézet, vagy inkább jó? Mert én nagyon szeretem őket beleírni, nem tudom, ti hogy vagytok vele :)

- Mi van? –nyíltak tágra a szemeim és nem jutottam levegőhöz. –Terhes?

- Viv, nem tudom, mit csináljak… én… én nem vagyok kész… - hüppögte könnyek között.

- Brig... – nem tudtam utálni ebben a pillanatban. Annyira össze volt törve. De tudnom kellett. –Brig, Charles-tól van..?

  Ő még jobban elkezdett zokogni, de közben a fejét rázta. Meg akartam ölelni, de nem tehettem, emlékezetben kell tartanom, hogy tönkretette az életem. Akkor is, ha ezáltal csak még jobbra fordult az egész.

- Nem, Viv, már a második hónapban vagyok… Charles-al csak egyszer voltunk… tudod.

   Undorodva pillantottam el. Legalább nem kiabáltam vele, ami a helyzetet tekintve haladásnak számít. Mikor kicsit megnyugodott, felém pislogott.

- Még mindig utálsz, ugye? –törölte meg a szemét.

- Brig, lefeküdtél a barátommal. Te is utálnád magad a helyemben.

- Igazad van, nem is várhatom el tőled, hogy megbocsájts. Csak… Nem tudom, kihez forduljak. Egyedül vagyok. –kezdtek el megint potyogni a könnyei.

- Legalább tudod, milyen érzés. Én is egyedül voltam. –néztem rá szenvtelenül.

- Tényleg, Viv, most hol laksz? Ki ez a lány? –kapott a témán, és megbántam, hogy egyáltalán felhoztam. Brigitte semmit sem változott.

- Egy új barát. Megjegyzem, jobb barát, mint te.

- Egyébként… - hagyta figyelmen kívül az iménti megjegyzésem – Képzeld, megvettem egy újságot és van benne egy kép egy csajsziról, aki pont úgy néz ki, mint te. Komolyan, azt hittem, te vagy az.

- Ömm… tényleg? – próbáltam leplezni a zavarom. – És milyen újság?

- Valami pletykalap. Csak azért vettem meg, mert érdekelt a címlapsztori. Tudod, van ez a banda, a Simple Plan, eléggé bírom őket. De nem gondoltam volna, hogy az énekesük ennyire egy szemétláda. Otthagyta a barátnőjét terhesen, ráadásul le is tagadja. Csalódtam bennük. –mesélte zavartalanul. Brigitte mindig is órákig tudott ilyenekről beszélni, de ezúttal sem a téma, sem a hangulatom nem volt alkalmas arra, hogy végighallgassam a szövegelését.

- Arra nem is gondoltál, hogy lehet, hogy Michelle hazudik? Miért kell mindig ítélkezz egy olyan szennylap alapján? –kérdeztem felháborodva.

- Basszus, Viv, te ezt… A ROHADT ÉLET, TÉNYLEG, TE VOLTÁL AZON A KÉPEN!

- Mi? Nem! –tagadtam le, talán túlságosan is gyorsan.

- Vivienne Saunders, ne hazudj nekem! Tudom, mikor hazudsz, most pedig elmondod nekem, hogy kerültél te az egyik kedvenc együttesem házába. TÖBB NAPRA. Egyébként nem is említettem, hogy Michelle-nek hívták Pierre exbarátnőjét. – Brigitte szinte magán kívül hadart, mindig túlreagálta ezeket a dolgokat. Elég könnyen túltette magát azon, hogy terhes, ha engem kérdeztek. De mit kéne válaszolnom?

- Brig, ez hosszú történet és nem áll szándékomban megosztani veled. Viszont nagyon remélem, nem szólsz a sajtósoknak erről, mert tönkretennék az életem.

- Van időnk, elmesélheted. Az esetben biztosan nem mondom el. –húzta mosolyra a száját. –Komolyan találkoztál velük? Egyáltalán hogy? És beszélgettél velük? Baszki, te találkoztál Pierre-el??

  Rosszul értettem, vagy Brigitte tényleg azzal fenyegetett, hogy a sajtósokhoz megy? Erre nem számítottam a részéről. Viszont nagyon gyorsan ki kellett találnom valamit.

- Igen, találkoztam velük, és beszélgettünk is. Pierre-t is ismerem, mindannyian nagyon kedvesek, tényleg. Amber mutatott be nekik, aztán jöttek a sajtósok és ott ragadtunk pár napra. –hazudtam egy viszonylag hihető sztorit. Remélhetőleg nem kérdi meg, hogy Amber-t honnan ismertem.

- Úristen, Viv, remélem értékeled, mennyire mázlista vagy! Ezt nem hiszem el! A neved is tudják?

- Igen, tudják. –nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak. Vicces volt Brigitte-t rajongó üzemmódban látni. –Sőt, a telefonszámom is. –tettem hozzá, hogy még jobban felcsigázzam. A hatás meg is volt, teljesen elkerekedtek a szemei.

- Ezt nem hiszem el!! Pierre Bouvier tudja a telefonszámod? –úgy tűnt, a többiek nem érdeklik annyira. Hú, ha tudná a teljes sztorit…

- Aha. –vigyorodtam el.

- Hű! Én már akkor is elájulnék, ha tudná, hogy létezem! –lelkesedett.

- Hát… ami azt illeti, tudja. Elmondtam nekik, mi történt. Tudja, hogy Brigitte egy nagy ribanc, aki lefeküdt a barátommal. Szóval tessék, ájulj el nyugodtan. –váltottam hűvösebb hangnemre.

- Tessék? Hogy tehetted? Kibeszéltél az univerzum legszexibb srácának? –elég rémültnek tűnt.

- Még te háborodsz fel? Te hogy tehetted?! –minden eddigi, Brig iránt érzett sajnálatom elpárolgott. Helyét a düh és a szánalom vette át. Igen, Brigitte szánalmasan viselkedett. –Tudod, mit, ne is válaszolj. Felhívsz, mikor szükséged van rám, mert senki mást nem érdekelsz. Segítséget kérsz, amikor te engem csak hátráltattál. Nem érdekelsz, Brigitte. Te okoztad magadnak a bajt, ha segítség kell, hívd fel Charles-t, hogy segítsen felnevelni ő a gyerekedet! –kiabáltam rá.

- Igen? Csakhogy Charles hallani sem akar rólam! Miattad! Mert szeret! –tört ki zokogásban Brigitte.

- Hát az már az ő baja. Meg a tied. Remélem, emlékezetben tartod, amit tegnap mondtál és nem keresel többet! –álltam fel és az asztaltól és kiviharoztam a kávézóból. Ő nem is próbált utánam jönni, csak csillapíthatatlanul sírt, és pont mielőtt becsuktam volna magam mögött az ajtót, láttam, hogy egy korombeli srác megsimítja a hátát és leül mellé. Szerencsétlen fickó, gondoltam. Majd ő is rájön.

   Mikor hazaértem, Amber nem volt otthon még, így ettem és elővettem a laptopom. Néhány órán keresztül a munkával foglalkoztam, de mivel a múlt héten szabadságon voltam, nem gyűlt össze sok, így nem is tudott sokáig lefoglalni. Mikor végeztem, néhány percig bámultam az üres kezdőoldalt, aztán győzött a kíváncsiság.

   Beütöttem a Simple Plan kifejezést, és kicsit utánajártam a srácoknak. Megalakulás, albumok, rajongók –fél óra múlva már a srácok kedvenc színét is tudtam. Épp egy interjút néztem, mikor összerezzentem a telefoncsörgésre. Pierre neve villogott a képernyőn.

- Halló? –szóltam bele bizonytalanul. Ugyan miért hív?

- Szia, Viv! –köszönt vidáman. –Arra gondoltunk, átjöhetnél, Amber is idejön, ha végzett a munkával. Mi épp egy dalon dolgozunk és érdekelne a véleményetek.

- Hmm, jól hangzik. –mosolyodtam el. Már a gondolat is, hogy a srácokkal töltsem a délutánt, vidámmá tett. –Akkor fél óra múlva ott leszek!

- Szuper! –hallottam a hangján, hogy tényleg örül neki. –Akkor várunk!

- Oké, szia! –köszöntem el nevetve (de miért is nevettem? Azt hiszem, Pierre van rám ilyen hatással…) és letettem a telefont. Rögtön a szobám fele vettem az irányt, hogy átöltözzek, aztán elindultam.

   A levegő kezdett lehűlni, így elő kellett vegyek egy vékonyabb kabátot is, de jól esett a hűvös szellő. Hamar odaértem a srácokhoz, és a kapu előtt dideregve megnyomtam a csengőt. Semmi. Még egyszer megnyomtam. Továbbra is semmi reakció. Úgy döntöttem, felhívom Pierre-t.

- Szia, Viv! Hol vagy? –hallottam a hangját a telefonban.

- A ház előtt. –mondtam neki. –És mivel a csengőre senki sem válaszol, beengedhetnél.

- Oh, tényleg, bocsánat. Nem használjuk a sajtó miatt. Nyitoooom! –nevetett fel. Én vigyorogva léptem be, hogy Pierre-el és Chuck-al találjam magam szemben.

- Viiiiv! –örültek meg, és mindketten megöleltek. Mikor Pierre húzott magához, nem tudtam figyelmen kívül hagyni a gyomromban csapongó lepkéket, amik rendkívül zavaróak voltak. Végül már kezdett kínossá válni.

- Umm… Pierre, már elengedhetsz… - mondtam neki fülig vörösödve, mire kissé zavarban ő is elengedett.

- Egyébként van egy vendégünk is… - mondta és elvigyorodott.

- Hú, tényleg? Ki?

- Ismered az All Time Low-ot? –kérdezte még szélesebb mosollyal az arcán.

- Igen… ÚRISTEN! –kiáltottam fel. Imádtam őket. Pierre csak nevetett a reakciómon és bevezetett a nappaliba.

- Viv, ő itt Alex. –mutatta be vigyorogva. –Alex, ő Vivienne.

   Atya. Úr. Isten. Alex Gaskarth állt velem szemben. Személyesen. És Pierre Bouvier az, aki bemutat neki. Nem hiszem el. Nem, tutira álmodok.

- Szia! –nézett a szemembe és egy lélegzetelállító félmosoly jelent meg az arcán.

- Sz…szia. –nyögtem ki vérvörös arccal. – Izé… imádom a zenéteket.

- Hú, köszi, ezt jó hallani! –nevetett fel. David megköszörülte a torkát.

- Hé, a mi zenénket nem imádod? –„sértődött” meg.

- Dehogynem, David! –röhögtem el magam. –A ti zenétek a legjobb.

- Mikor engem megláttál, mégsem lettél hirtelen paradicsomszínű! –nevetett ő is velem, mire játékosan megcsaptam (persze csak miután az eddiginél is vörösebb lett az arcom).

- Naa, gyerekek, befejezni! –szólt ránk Seb. –Szia, Viv, jó újra látni. –tette hozzá. –Alex azért van itt, mert úgy tervezzük, lesz egy közös dalunk vele. Pierre-vel a délelőtt megírták a dalszöveget, most pedig próbáljuk összehozni a zenét hozzá. –vázolta fel a helyeztet.

- Simple Plan és Alex Gaskarth? Már imádom. –vigyorogtam.

   Ideadták a dalszöveget, hogy mondjak róla véleményt, és hát… szuper volt. Nincs más szó, viszont már alig bírtam kivárni, hogy halljam őket énekelni… együtt. A dal címe „Freaking Me Out” volt, és annyi érzés volt a szövegbe sűrítve, hogy már azt olvasva éreztem a dühöt a képzeletbeli személy iránt… Na meg Brig iránt.

   Épp kezdtem kicsit feloldódni Alex közelében, mikor megérkezett Amber.

- Sziasztooook! –jött be vidáman, majd miután végignézett rajtunk, elakadt a lélegzete.

- TE JÓ ÉG! –sikította. –Te… te…

- Szia, te gondolom Amber vagy! –nevetett fel Alex, David pedig féltékenyen pislogott a barátnője irányába. –Alex vagyok.

- TUDOM! –láthatólag Amber is rajongó, csak hát ő kissé másképp reagált, mint én.

- Ne haragudjatok, kellett volna szóljak, hogy idejössz. –mondta David Alexnek bocsánatkérően. Egyébként Amber is bírja a zenéteket- mosolyodott el.

- Viv, kicsit beszélhetnénk? –kérdezte Amber kicsivel nyugodtabb hangon.

- Persze. –álltam fel, és követtem őt a konyhába. Ott persze megint átkapcsolt rajongóba.

- VIV, ALEX GASKARTH ÜL A NAPPALIBAN!

- Tudom! –nevettem. –Én sem hiszem el!

- Valami azt súgja, te nem így reagáltál! –jött zavarba és a fiúk felé tekintgetett. –Tuti, azt gondolja, hogy egy idióta megszállott rajongó vagyok.

- Nem, én vérvörös arccal dadogtam, igazad van, sokkal jobb.

- Oké, idétlenek vagyunk. –röhögte el magát.

- Igazából egész jó fej, lehet vele beszélgetni, meg minden. De te sminkelsz, nem találkozol amúgy is sok hírességgel? –vontam fel a szemöldököm a kirohanására célozva.

- Ja… de. –nevetett. –Csak… Az All Time Low… hú, mindig is a kedvencem volt.

- Oké, értem. Akkor miért állunk itt, ha beszélgethetnénk Alex Gaskarth-al is a a nappaliban?

- Jó kérdés! –nevetett és visszamentünk.

- Ne haragudj, hogy így kiakadtam. –fordult Alex felé. –Gondolom, kitaláltad, hogy nagy rajongótok vagyok. –mosolyodott el félénken.

- Semmi baj, Amber. Jól esik, hogy szeretitek a zenémet, és hogy így örültök nekem.

- Alex, a többieket nem hozod el egyszer? –kérdezte tőle Jeff.

- Hmm, lehet róla szó, most úgyis itt vagyunk a városban egy ideg. Jack már nagyon meg akar ismerni titeket! –röhögött.

- Mi is őt! –vigyorogtam. Mert tényleg.

- Hú, tényleg, Alex. –jelent meg egy félreérthetetlen mosoly Pierre arcán. –Hogy is van ez a Jalex-dolog?

   Mindenki nevetésben tört ki, mivel mindannyian hallottunk a pletykákról. A rajongók meggyőződése, hogy Alex és Jack kavarnak, mivel minden interjúban, képen úgy viselkednek. Bevallom, én is Jalex-párti vagyok.

- Jajj, na srácok, komolyan? Imádom a Jalex pletykákat. Jack is imádja. De… nem, nem vagyunk együtt.

-Oooh. –szomorodott el Jeff. –Kár.

- Ja, tényleg az. –mondtam én is. –Cukik lennétek. –vigyorodtam el.

  Még több poén, nevetés és némi dalszövegírás és zenélés után Amberrel úgy döntöttünk, ideje hazamenni. Már éjfél múlt, neki pedig dolgoznia kellett menni reggel. David hazafuvarozott minket, mi pedig hullafáradtan léptünk be a házba.

- Basszus, ez a nap szuper volt! –terült el az ágyon Amber.

- Szerintem is. El sem hiszem, hogy Alex Gaskarth-al töltöttük. –mondtam neki vigyorogva.

- Én sem! –nevetett. –Egyébként mi volt Brigitte-el?

- Hosszú. Majd holnap elmesélem. Jóéjt, Amber!

- Jóéjt! –köszönt el ő is.

   Mosolyogva bújtam én is ágyba és folyamatosan a napomon gondolkoztam. Ha egy héttel ezelőtt láttam volna Alex-et, nem tudtam volna megszabadulni a „rajongó” énemtől és valószínűleg máson sem járt volna az eszem, mint, hogy milyen lenne összejönni vele… De most nem. Vagyis… ilyen gondolataim inkább Pierre irányában voltak, és nagyon nem tetszettek. De talán… talán minden jó lesz. Talán egyszer elmúlik. Muszáj lesz, gondoltam és elnyomott az álom.

13. Rész

  Sziasztok, izé... ez a rész elég béna lett, kifogytam az ötletekből :) Azért remélem, tűrhető :) És köszi azoknak, akik kommentelnek, higgyétek el, nagyon sokat jelent :D Meg persze azoknak is, akik chaten írnak :) This chapter's dedicated to Kitti :*

A taxiban folyamatosan a Pierre-el történt dolgokon járt az eszem. Mert igazából mi is tart vissza attól, hogy vele legyek? Ő nem úgy nézett ki, mintha ellenére lenne a dolog. Viszont… ha elkezdenék járni valakivel, abból nem sok jó sülne ki. Főleg, ha az illető híres. Mindig is utáltam a reflektorfényt. 

   De Pierre kedvelt. És ha őszinte akarok lenni magamhoz, én sem voltam teljesen közömbös iránta. Nem tudom, miért nem löktem el magamtól, mikor megcsókolt, de akkor ez meg sem fordult a fejemben. Talán jobb így, ha nem bonyolítjuk. Akkor viszont végre be kéne fejezzem az állandóan róla gondolkodást. Mégsem tud kimenni a fejemből.

- Megérkeztünk. –közölte a taxisofőr, mi pedig kiszálltunk, és Amber néhány bankjegyet nyújtott át a férfinak. Ő viszont közölte, hogy a fuvar előre ki volt fizetve, így végül csak mosolyogva intettünk neki búcsút.

- Nem hiszem el, hogy a fiúk megint kifizették a taxit! –nevetett Amber. A ház pont olyan volt, mint amilyenre számítottam, egyszerű, de mégis fantasztikus. A színek tökéletes összhangban voltak egymással, s habár nem volt túl nagy az egész, kettőnknek tökéletesen megfelelt. Amber belül is körbevezetett, és összességben egy rendezett, néhol azonban kissé kaotikus hely volt: egyből imádtam.

   A szobám vendégszobához hasonlóan volt berendezve (valószínűleg annak is használták eddig), viszont mindkettőnknek franciaágya volt, ami már-már a szükségtelen luxus kategóriába volt sorolható. Míg egyetemre jártam, négyen laktunk egy kétszobás albérletben, és a két franciaágyon is osztoznunk kellett. Ez ahhoz képest maga volt a paradicsom, a leegyszerűsített dizájnjával és a halvány pasztellszínű szobákkal. Mikor valahogy bevonszoltuk a bőröndöm és letettük az ágyam mellé, Amber nyakába ugrottam.

- Amber, te fantasztikus vagy! Hihetetlen ez a hely!

- Hú! –tántorodott kissé hátra, de elnevette magát. –Örülök, hogy tetszik!

   Később Amber főzött magunknak kávét (hihetetlen, hogy hiányzott az elmúlt napokban) és leültünk megnézni egy filmet is, miközben megbeszéltük a lakbért és mindent, ami csak szóba jött. Nem is rémlett, hogy elfelejtettünk volna valamit –egészen addig, míg megszólalt a csengő.

- Ki az? –állt fel Amber a kanapéról és kinyitotta az ajtót. –Hát ti mit kerestek itt? Máris hiányzunk?

  Erre már én is felálltam, hogy megnézzem, csakugyan azok a személyek állnak-e az ajtóban, akikre gondoltam, és nem kellett csalódnom. Személyesen és hiánytalanul–a Simple Plan toporgott a ház küszöbén.

- Lányok, nem hiszem, hogy örülni fogtok annak, amit most mutatok… -harapta be a száját idegesen David néhány újságot felemelve, Amber pedig némán intett nekik, hogy jöjjenek be.

   Egészen pontosan négy újság volt a fiúknál és egyikük sem nézett a szemünkbe, csak csendben várták, hogy megnézzük őket.

   Négy újság. Egy nap alatt. Azért eléggé hihetetlen, nem? Nagyon rákaphattak a témára. Főleg, hogy négyből kettőn a srácok díszelegtek a címlapon is, ami már magában eléggé sokkoló volt. Remegő kézzel nyúltam a legközelebbi lap után, félve attól, amit majd találok benne. A címlapon egy sajtótájékoztatón készült kép, alatta a felirat: Botrány: A Simple Plan énekese letagadja exbarátnőjét és a közös gyermeküket.

 Undorodva lapoztam végig az újságot, hogy megtaláljam a keresett cikket, miközben nevetséges és láthatólag kitalált sztárpletykák mellett haladtam végig. És ott volt a szemem előtt. Michelle és Pierre egymás mellett egy régebbi fotón mosolyognak, majd egy kép tegnapról, amikor Pierre dühösen mond valamit a lánynak, aki magából kikelve ordít neki. A cikk nagy részletességgel taglalja a kettejük vitáját, és elég nyilvánvalóan a Michelle pártját fogják. Szinte biztosan állítják, hogy Pierre az apa, és hogy mennyire felelőtlen viselkedés volt ez a részéről. Őt állítják be a srácnak, aki a karrierjéért otthagyja a terhes barátnőjét.  Annyira áradt a hazugság a lapból, hogy ezt már fokozni sem lehetett volna.

   Mikor végeztem a cikkel, szó nélkül csaptam le az újságot az asztalra és kezembe vettem a következőt. Ebben valamivel valósághűbben írták le a sztorit és többször láttam „Nem tudjuk, kinek higgyünk” és „Lehet, hogy az énekes igazat állít?”és hasonló kifejezéseket, de ők nem értették, miért hazudott volna Michelle. A következő lapban is hasonlóan taglalták a sajtótájékoztatót, úgyhogy az utolsót, aminek a címlapján szintén a srácok virítottak, valamivel bizakodóbban vettem kézbe. Mikor viszont a cikkhez lapoztam, kisebb sokkot kaptam, a srácok pedig felszisszentek és egyikük sem nézett rám. A lapon ugyanis a történet korántsem kedvező részletezése mellett egy távoli és kissé homályos, de jól kivehető fotó virított Amber-ről és rólam, miközben valamin nevetünk David szobájában a buli előtt. Ha ez nem lenne elég, a fejem pirossal van bekarikázva, alatta pedig az alcím: Ki lehet a rejtélyes fiatal lány a Simple Plan villában? Félve kezdtem neki a cikk olvasásának, és éreztem, hogy kezdek rosszul lenni. A minap sikerült lencsevégre kapnunk, ahogy Amber Belrose, David Desrosiers barátnője egy ismeretlen lánnyal beszélget a banda közös lakásának egyik hálószobájában. Nem tudjuk, ki lehet a lány, de egy valami tény- az elmúlt két napban senki nem lépett ki a házból, úgyhogy nem csak délutáni csevejre érkezett. Talán az egyik bandatag eltitkolt barátnője?

- A rohadt életbe! –fakadtam ki. –Most… most mit fogok csinálni? –néztem segélykérően a srácok felé és próbáltam visszatartani a könnyeim. Gyűlöltem a reflektorfényt, a népszerűséget, a hírnevet. Most pedig ott virít a képem egy pletykalapban. Ennél nagyszerűbb nem is lehetne.

- Nézd, Viv… Mi sajnáljuk… az egészet. Tényleg. Nem akartunk belekeverni. –nézett a szemembe Pierre és őszinte bűntudat volt a tekintetében.

- Pierre… ez nem a ti hibátok. Legalább annyira az enyém is. Be kellett volna húzni azt a rohadt függönyt!

- Nem, Viv, figyelmeztetnünk kellett volna téged. Tényleg sajnálom. –erősködött.

- Pierre, fejezd már be! Nem ti tehettek róla, hogy híresek vagytok és ez ez egész felhajtás rosszkor jött. Ha valaki tehet róla, akkor azok a fotósok, vagy az a ribanc exbarátnőd –már bocs. –mondtam neki türelmetlenül. Pierre-nek szeme sem rebbent, mikor Michelle-t szidtam. Persze el tudom képzelni, hogy ő miket gondolhat róla.

   Amber valamivel higgadtabban reagált a szennylapokra, persze neki már volt ideje megszokni a felhajtást, de őt is megdöbbentette és természetesen dühítette a sok hazugság és nem mellesleg a „közös képünk”. Végül a srácok jobbnak látták, ha magunkra hagynak, ők pedig hazamentek, lehiggadni. Rájuk is ráfért, főleg Pierre-re, aki iszonyúan idegesnek tűnt végig. Nem láttam még ilyennek, és remélem, nem is fogom, mert a kifakadásai és önokolása eléggé megrémisztett. Persze megértem, én sem voltam jobb állapotban.

  Végül este lett, mire Amber-el átbeszéltünk mindent és elmondott néhány dolgot arról, hogy ő hogy kezelte, mikor nyilvánossá tették a kapcsolatukat Daviddel, hogy még az is előfordult, hogy felismerték az utcán, pedig ő maga nem is volt híres, csupán járt Daviddel. De szerinte ez a veszély engem nem fenyeget, hiszen mindössze egy homályos fénykép készült rólam, ami nem elég arra, hogy felismerjenek. Jólesett ez a beszélgetés és a nap végére egészen megnyugodtam. 9 körül járt, amikor Ambernek megszólalt a telefonja.

- Halló? –szólt bele mosolyogva. –Szia, David. Viv? Igen, persze. Odaadjam? –mondta és felém tartotta a kagylót.

- Szia, David! –köszöntem neki és kíváncsi voltam, miért engem keres.

- Á, helló, Viv! Próbáltalak hívni a mobilodon, de csak a hangposta válaszolt. Szerintem meg akartál szabadulni tőlünk és rossz számot adtál meg! –nevetett.

- Jajj, nem, dehogyis, sajnálom! –kaptam a fejemhez. –Már ősidők óta nem láttam a telefonom, azt hiszem, ideje lenne megkeresnem.

- Igen, ez szerintem is jó ötlet. –mondta ő is. –Egyébként csak annyit akartam tudni, hogy hogy vagy. Mármint ezek után. Pierre nem viseli túl jól, folyamatosan magát hibáztatja, szóval remélem, te jobban viseled…

- Ó, a francba. Mondd meg neki, hogy nagyon jól vagyok, és nem vagyok cukorból, nem halok bele, ha megjelenik rólam egy elmosódott kép agy bulvármagazinban, amit lefogadok, hogy senki sem olvas! –hadartam, habár kicsit túloztam, de mégsem hagyhatom, hogy Pierre ennyire bűntudatos legyen.

- Ez igen, Viv! –füttyentett elismerően. –Jó hamar túltetted magad rajta!

   Ez nem volt túlzottan igaz, de inkább nem vitatkoztam.

- A barátnődnek köszönd! –mosolyogtam Amberre, aki feltartotta a hüvelykujját.

- Hidd el, megköszönöm neki is! – válaszolt és hallottam a hangján, hogy vigyorog.

- Köszi, hogy felhívtál, David, tényleg. És nyugtasd meg Pierre-t a nevemben! Adom Ambert, szia! –köszöntem el és visszaadtam a mobilt.

   Amber még egy ideig telefonált, én pedig ezt az időt arra használtam, hogy előkotortam a bőröndömből a saját mobilom. Még akkortól ki volt kapcsolva, hogy lepakoltam a szállodában és Brigitte és Charles felváltva és folyamatosan hívogattak. Bekapcsolva kissé meglepődtem, mennyire kitartóak is voltak. Brigitte-től 53 nem fogadott hívás, 34 SMS és 12 hangüzenet volt. Ez kábé olyan, mintha az elmúlt napokat azzal töltötte volna, hogy engem próbált elérni. Charles valamivel hamarabb feladta, tőle 14 nem fogadott hívást, 7 SMS-t és 3 hangüzenetet kaptam. Meg persze ott van David is, aki kétszer próbált elérni, és egyúttal a számát is elmentettem.

  A telefonommal a kezembe visszamentem Amberhez, aki épp elbúcsúzott Davidtől. Mikor lehuppant mellém a kanapéra, feléje nyújtottam a telefonom.

- Hú, Viv, valakinek nagyon hiányoztál! –mondta vidáman a képernyőre nézve. –Várj… -komorult el. –Ezek…?

- Igen… Brigitte és Charles. Szerinted nézzem meg?

- Én a helyedben megnézném. Csak hogy mit akarnak. –javasolta.

   Megfogadtam az ötletet és megnyitottam a legrégebbi SMS-eket.

Brigitte: Viv! Vedd fel a telefont!

Brigitte: Viv, kérlek, vedd fel! Beszélnünk kell!

Brigitte: Viv. Vedd. Fel. A. Kibaszott. Telefont.

Brigitte: Könyörgöm, Viv!!!

Brigitte: !!!!!!!

   Még jó néhány ehhez hasonló üzenet volt, egyre sürgetőbbek és rövidebbek. Az utolsókat néhány órája küldte és már eléggé kétségbeesettnek hangzottak. Úgy döntöttem, meghallgatom a hangpostát is. Ott is hasonló hangvételű üzenetek vártak, néhányban hallottam, hogy elcsuklik Brigitte hangja, az utolsó üzeneteket pedig már sírva mondta fel. Akármennyire is utáltam, egy pillanatra megsajnáltam. Egy pillanatra. Néhány perc múlva megszólalt a Bite My Tongue a You Me At Six-től, ami azt jelentette, hogy Brig ismét próbálkozik. Habozva néztem Amber felé, aki bíztatóan bólintott és megszorította a kezem. Végül felvettem a telefont.

- Hall…- próbáltam beleszólni, de abban a pillanatban, hogy felvettem, közbeszakított.

- VIV! VÉGRE! –kiáltotta, úgy, hogy el kellett tartanom a telefont a fülemtől, nehogy megsüketüljek.

- Szia. –mondtam közömbösen.

- VIV, A FRANCBA, EZERSZER HÍVTALAK, HOL VOLTÁL? HOL VAGY MOST? ODAMEGYEK. –süvöltötte továbbra is, figyelembe sem véve a hűvös köszönésem.

- Brig, nem akarom, hogy ide gyere. Egy barátomnál vagyok. –válaszoltam neki, ügyelve arra, hogy a hangom érzelemmentes maradjon.

- Viv, felhívtam az összes barátod! Mindet! Még a középsulisokat is! És találd ki, egyiknél sem vagy ott! Azt ne mondd, hogy egy srácnál vagy…! –oké, Brigitte túlpörgött, habár az utolsó mondatára kissé elpirultam, és örültem, hogy nem látja.

- Nem, Brig, nem egy fiúnál. Nem ismered, én is csak nemrég találkoztam vele.

- A kurva életbe, mégis hol vagytok? –türelmetlenkedett. –És mikor mész haza?

- Brig, itthon vagyok. Ide költöztem. És nem akarom, hogy ide gyere, mondtam.  A telefont is csak azért vettem fel, hogy ne hidd azt, hogy elraboltak, vagy valami. Úgy beszélsz, mintha nem emlékeznél arra, mekkora egy mocskos ribanc vagy. –mondtam és nem vártam meg, hogy válaszoljon, hanem lecsaptam a telefont. Persze azonnal hívott.

  Nyúzottan néztem Amberre, mikor a telefon ötödjére szólalt meg. Nem mondott semmit, de láttam rajta, hogy őt is az őrületbe kergeti a folyamatos telefoncsörgés, ahogy engem. Végül megadóan sóhajtottam és felvettem a telefont.

- Brigitte, felfognád, hogy nem akarok beszélni veled? –támadtam rögtön le.

- Mégpedig addig nem hagylak békén, míg nem engeded, hogy megmagyarázzam.

- Rendben. Öt perced van. Hallgatlak. –mondtam és kételkedtem benne, hogy tud valami olyant mondani, amitől meggondolom magam.

- Viv, annyira sajnálom! –kezdett bele. – Nem tagadom, ami történt, és gondolom elég egyértelmű volt. Mélységesen megbántam az egészet, mert nem gondoltam bele, hogy elveszíthetem a legjobb barátnőmet. Én… nem tudom, mit mondhatnék. Rászolgáltam, hogy gyűlölj. De… Viv, most nagyon nagy bajban vagyok. Kérlek. Annyit kérek tőled, hogy találkozzunk. Egyetlenegyszer, utána esküszöm, nem zavarlak többé.

- Miért akarsz találkozni?

- Viv… csak egyezz bele. Könyörgöm, soha többet nem kell elviselj, csak egyetlenegyszer, nagyon fontos.

- Brigitte. Csak mondd meg, miért.

- Vivienne, kérlek szépen… - hallottam a hangján, hogy sír.

- Jó. Rendben, legyen. Találkozzunk holnap kettőkor a Starbucksnál. –adtam meg magam, miközben tudtam, hogy nem kellene ezt csináljam.

- Úristen, Viv, köszönöm, tudtam, hogy nem gyűlölsz!

- Tévedsz, Brig. Nagyon is. Tudod, néha szánalmas tudsz lenni. Találkozunk holnap, elmondod, amit akarsz, aztán békén hagysz. Azt hiszed, meg tudnék bízni benned ezután? –mondtam neki és leraktam a telefont.  Nem bírtam tovább elviselni őt.

  Amber megölelt és felajánlotta, hogy a csöpögős romantikus film helyett megnézhetnénk valami horrort. Azonnal belementem. Hihetetlen, mennyire ismer, pedig csak néhány napot töltöttünk együtt. Közben folyamatosan szóval tartott, hogy ne kelljen a másnapon és persze a mai eseményeken gondolkoznom. Kezdtem nagyon megkedvelni ezt a lányt, főleg mikor a film vége után lehuppant mellém a laptopjával.

- Tudom én, hogy mi kell neked! –vigyorgott és beütötte a Youtube-ot. A képernyőn a Simple Plan neve jelent meg, alatta pedig a szám címe- Thank You. Ezt a dalt a srácok játszották próbán is, de akkor nem nagyon koncentráltam a dalszövegre. Most viszont… te jó ég, ez a dal mintha Brigitte-ről szólna.

„…But I was stupid

 And you broke me down

 I’ll never be the same again.

 So thank you for showing me,

 That best friends can not be trusted,

 And thank you for lying to me,

 Your friendship and good times we had you can have them back”

- Gondoltam, hogy nem figyeltél rá, mikor a srácok élőben játszották! –nevetett Amber az elképedt arckifejezésemen. – Inkább Pierre-re koncentráltál. Hé! –visított fel, mikor oldalba löktem.

Végül lefeküdtünk, hiszen a beszélgetésünk jócskán az éjjelbe nyúlt, és pillanatok alatt álomba zuhantam a puha matracon. Másnap reggel éppen időben ébredtem ahhoz, hogy kényelmesen elkészüljek és eltaxizzak a Starbucksig, ami Brigitte-el egy időben a törzshelyünk volt. Mikor kiszállltam és fizettem, ő már ott várt és a tekintetem kerülve halkan üdvözölt. Hidegen viszonoztam a köszönését, beléptem az ismerős helységbe, és bemondtam a rendelésemet a pultnál. Ő is követte a példám és néhány perc múlva már egymással szemben kavargattuk mindketten a kávénkat –illetve az én esetemben egy tejszínhabos Macchiato-t.

- Tehát? Mit akartál mondani? –néztem végig az arcán, amin az alapozó alatt is látszódott a vörösség, amit a folyamatos sírás okozott.

- Viv, én… - kezdett neki, de elcsuklott a hangja és egy könnycsepp gördült végig az arcán. –Viv, terhes vagyok.

12. Rész

Sziasztok, bocsánat, hogy későn hoztam, de el voltam utazva, meg most a suli miatt nem tudom, mennyit fogok tudni írni. De kárpótlásul ez a rész hosszabb lett :D 

   Mikor végre tisztáztuk a dolgokat, felmentünk megnézni, hogy hogy vannak a többiek, meg persze, azt, hogy milyen állapotban van a ház. Hát… azt kell mondjam, hogy lehet, hogy jobban jártunk, hogy hamarabb leléptünk. Chuck éppen Jeff-et bökdöste, aki egy szál alsónadrágban (ezúttal legalább az volt rajta) feküdt a konyhapadlón, és néha fel-felmordult. David a nappaliban tologatta a helyére a bútorokat, miközben valami dalt dúdolt és úgy tűnt, senkit sem lep meg a szituáció, hogy konkrétan az eszméletlenségig buliztak. 

- Ambert felvittem a szobába, nem akartam még felkölteni, ő sem nézett ki túl jól. –magyarázta, mire el kellett mosolyodjak azon, hogy mennyire törődik a barátnőjével.

- Hmm… és Seb hol van? Felköltöm. –mondtam, hogy valamivel én is segítsek a srácoknak.

- A fürdőkádban… -mutatott a mosdóajtó felé Chuck, mire elindultam abba az irányba.

- Nem értem, miért köt ki valaki minden buli után a fürdőkádban. –nevettem, és a kilincs után nyúltam.

- Várj, Viv, nem biztos, hogy neked most… -próbált figyelmeztetni Chuck, de késő volt. Az ajtón belépve ugyanis tényleg Seb-et találtam… de arra nem számítottam, hogy a fürdőkád félig tele lesz és Seb pedig… meztelen. Néhány döbbent pislogás után behúztam magam mögött az ajtót és kérdőn a fiúk felé néztem.

- Úgy rémlik, az éjjel összehányta magát, és úgy döntött… megmosakszik. –ráncolta a szemöldökét David és úgy döntött, más módszerrel ébreszti fel Jeff-et. A mosogatóból megtöltött egy poharat jéghideg vízzel és a gitárosra öntötte azt.

- Basszameg! –ugrott fel erre Jeff és megpróbálta elkapni Davidet, mi viszont döbbenten bámultuk őt, míg ki nem tört belőlünk a nevetés.

- Mi van? –kérdezte gyanakvóan, de egyikünk sem bírta abbahagyni a röhögést.

- Haver, az arcod… -nyögte ki végül Pierre és tovább nevetett, miközben a falon lógó tükör felé mutogatott. Jeff egyből odarohant és elborzadva nézte a tükörképét, majd minket.

- Ezt meg ki csinálta? Kinyírom! – szörnyülködött, de azért ő sem bírta megállni, hogy ne röhögje el magát. –Mondjátok, hogy ez lejön!

   Jeff homlokán és fején ugyanis kisebb-nagyobb virágok díszelegtek, amiket nyilván azután rajzoltak rá, miután kidőlt a padlón. Kétségbeesetten kezdte el vízzel súrolni, de nem úgy tűnt, mintha ez használna.

- A francba, ez alkoholossal van! –nyögött fel és a fürdőszobába indult, hogy keressen valamit, amivel lemoshatja. Onnan viszont néhány másodperc múlva röhögve jött vissza, amit először nem értettem, de aztán eszembe jutott. Ja, persze, Seb… El is felejtkeztem róla. Jeff kutakodás közben őt is felköltötte, úgyhogy pár perc múlva egy törülközővel a dereka köré csavarva, fájdalmas arckifejezéssel jött ki hozzánk.

- Basszus, rég voltam ennyire másnapos! –panaszkodott és töltött magának egy nagy pohár vizet és bevett vele egy aszpirint. Úgy látszik, a srácok eléggé felkészültek, ha piálásról van szó,  mert a hideg víz és a gyógyszer teljesen megszokottnak tűnt náluk. Mondjuk, ha ilyenek a másnapjaik, nem is csodálom…

   Mikor mindenki többé-kevésbé rendbe tette magát, felajánlottam, hogy készítek egy omlettet, amit a fiúk nagy örömmel elfogadtak. Míg a tojás készült, Amber is megérkezett, egy fekete Simple Plan feliratú férfipólóban, ami feltételezem, David-é lehetett. Nem tűnt nagyon másnaposnak, szóval nem hiszem, hogy annyit ivott tegnap, mint a többiek.

- Szép jó reggelt! –nevetett, mikor végignézett a nyúzott társaságon és arcon puszilta Davidet.

   Reggeli (habár már inkább ebédidő volt) közben megbeszéltük a bulit és persze Chuck és David beszámoltak a többieknek arról, hogy hol találtak meg minket Pierre-el. Én néhányszor elpirultam, miközben meséltek, de határozottan bizonygattam, hogy semmi „olyan” nem történt. Mert nem is. Attól függ, hogy értjük. A többiek olyan „Aha, semmi, ugyan már” arckifejezéssel néztek, én pedig tudtam, hogy hiába győzködöm őket. Kaja után felmentünk átöltözni, Jeff pedig további kísérleteket tett lemosni a rajzokat a fejéről, amik ugyan halványodni látszódtak, de csak nem akartak eltűnni.

   Hat óra előtt tíz perccel mindannyian felöltözve álltunk a nappaliban és utoljára átvettük, hogy mit mondanak majd a srácok. Pierre idegesen toporgott és a többiek néha hátbaveregették, hogy megnyugtassák. Jeff fején fejkendő volt, mivel a virágok nem akartak lejönni róla, így pedig eléggé vadmotoros hatást keltett, amin persze nem győztünk poénkodni. Hatkor aztán mindannyian kivonultak, és a behúzott függönyök mögül is jól látszódtak a vakufények. Amberrel a kanapén maradtunk és régi barátnők módjára, egymás szavába vágva beszélgettünk és vihogtunk. Egyszóval volt egy „lányos beszélgetésünk”, amely során természetesen ismét el kellett mondjam, hogy nincs semmi közöttünk Pierre-el.

- És mit csinálsz, ha „kiszabadulsz”? –tette fel a kérdést, amire még én sem tudtam a választ.

- Hát… azt hiszem, keresek egy olcsó albérletet és folytatom a munkám. –mosolyodtam el keserűen, mivel ez az ötlet korántsem tűnt annyira izgalmasnak, mint az elmúlt napok.

- Figyelj, én épp lakótársat keresek! –csillant fel Amber szeme. –Itt lakok, húsz percre, ha gondolod, hozzám költözhetnél.

- Úristen, ez komoly? Nem zavarnék? Miért nem David-el laksz? –kérdeztem és nagyon tetszett az ötlet.

- Mondom, hogy épp lakótársat keresek, és hát sokkal inkább te, mint valami idegen! –nevetett.  – Daviddel beszéltünk róla, hogy odaköltözzön, de így is egész nap együtt vagyunk és legalább a többiekkel is tud próbálni. Meg hát közel is lakik, szóval nem lenne értelme, ha elhurcolnám a többiektől. Meg nem is hiszem, hogy értékelnék. – folytatta mosolyogva.

   Végül természetesen elfogadtam az ajánlatot és megbeszéltük, hogy holnap akkor át is viszem a cuccaimat. El sem hittem, hogy milyen szerencsém van. Még ha furcsán is hangzik, de végül is a legjobb dolog, ami történhetett, az az volt, hogy feljöttem Pierre-hez azután a buli után.

   Másfél óra elteltével a fiúk bevonultak az ajtón és kimerülten rogytak le mellénk.

- Mi volt? –kérdeztem idegesen, mivel egyikük sem akart megszólalni.

- Hát mehetett volna jobban is… -nézte a földet kínosan David.

- Egy csomó hülyeséget kérdeztek, Pierre pedig egész jól bírta, mindenre válaszolt, ők pedig úgy tűnt, hogy hisznek neki… -kezdett bele a sztoriba Jeff.

- Aztán viszont a semmiből megjelent Michelle. – vette át a szót Seb, nekem pedig elállt a lélegzetem. –Persze mindenben ellent mondott Pierre-nek, ráadásul hazugnak nevezte a sajtósok előtt. Mi mindannyian elmondtuk, hogy csak bosszúból mond ilyeneket és hogy egészen biztosan nem Pierre az apa, ő pedig végül elhúzott, de most valószínűleg ezzel lesznek tele az újságok, ráadásul az sem biztos, hogy elhitték.

- Úristen, nem csodálom, hogy kivagytok! –szólalt meg Amber, mikor látta, hogy én még mindig teljesen le vagyok döbbenve.

- Aztán megkérdezték, hogy kikkel vagyunk… -folytatta Seb, én pedig még jobban ledermedtem.

- Viv, láttak titeket tegnap, mikor fent voltatok Davidnél. –nézett rám Jeff, nekem pedig elszorult a torkom. – Nem tudjuk, hogy lefotóztak-e, és hogy fognak-e kezdeni valamit ezzel az információval, de szólok, hogy azért ne számíts sok jóra.

  A fenébe. Akkor végül is hiába volt a sok óvatosság. Remélem, nem csináltak képet, mert akkor végem.  Pierre még mindig nem szólt egy szót sem, csak bámult maga elé, de senki sem hibáztatta.

   A nap többi része viszonylag csendben telt, Davidék próbálták oldani a hangulatot azzal, hogy kihívták a társaságot videójátékozni, de senki sem koncentrált igazából. Mind azon gondolkoztunk, hogy mit látunk majd holnap reggel az újságban. Sötétedés előtt Pierre javasolta, hogy próbáljanak, hátha az eltereli a figyelmünket.

   Mikor a srácok élőben is elkezdtek játszani, fantasztikus volt. Egyből megértettem, hogy miért is akartak most nekikezdeni, hiszen látszódott a felszabadultság a szemükben, miközben zenéltek. Az I’m just a kid-el indítottak, majd a Shut up! következett, mi pedig Amber-el lelkesen tapsoltunk, hiszen ez olyan volt, mint egy saját, külön bejáratú koncert. A Thank You volt a következő számuk és ahogy befejeztek egyet, azonnal kezdték a következőt. Pierre teljesen megnyugodott, mire a Jump-hoz érkeztek és egyre nagyobb átéléssel énekelt. A hangja egyszerűen fantasztikus volt. Alig hittem el, hogy ez ugyanaz a srác, akivel végighülyültem a napot… és végigsmároltam az éjszakát. Az I can wait forever következett, Pierre pedig a szemembe nézve énekelte a sorokat:

- „You look so beautiful today…

When you're sitting there it's hard for me to look away

 So I try to find the words that I could say

 I know distance doesn't matter but you feel so far away…”

    Mikor elkapta a tekintetét rólam, lesütöttem a szemem. Tudtam, hogy a többiek észrevették, ami köztünk történt, habár én sem értettem, mi volt az. A szívem viszont őrült gyorsasággal dobogott, ami nagyon idegesített. Nem. Tetszhet. Pierre. –ismételgettem magamban a szavakat, mint egy mantrát és közben szüntelenül a földet fixíroztam.

Mi a franc bajom van?

   Utolsó dalként a Crazy következett, amit egyébként szeretek, de most nem igazán tudtam rá koncentrálni. A szám idejét inkább arra használtam, hogy kissé lenyugodjak és a vége felé megkockáztattam azt is, hogy felnézzek, habár kerültem Pierre tekintetét.

   Mikor befejezték a próbálást, felmentünk vacsorázni és végre felszabadultabban tudtunk beszélgetni. Amber elmondta, hogy hozzáköltözöm, aminek a  srácok nagyon örültek, hiszen, mint kiderült, ők is gyakran járnak Amberhez. Remek, tehát még találkozom velük. Már a gondolat boldoggá tett. Tényleg sokat jelentettek nekem, nem számított, hogy csak néhány napja ismertem őket.

   Később mindenki egyetértett abban, hogy fárasztó napunk volt, úgyhogy elmentünk lefeküdni. Hosszú és álommentes éjszakám volt, aminek David és Jeff vetettek véget, mikor rámugrottak.

- Most komolyan, ez az egyetlen mód, ahogy fel tudtok ébreszteni? –nyögtem és egy párnába temettem a fejem.  

- Gyerünk, Viv, megint délig aludtál! –vigyorgott Jeff. Közben Pierre is bejött és leült az ágy szélére.

- Elmentek a fotósok. –közölte halkan.

- De jó! –örültem, bár egy részemnek esze ágában sem volt elmenni.

- Szóval… -köszörülte meg a torkát David. –Akkor elmész?

- Persze. De még találkozunk, itt leszek húsz percre.

- Akkor jó! –nevettek a többiek és szabályosan kirángattak az ágyból.

   Kiderült, hogy a srácok kitettek magukért, ami a reggelit illeti. Ugyan még csak 12 volt, de az asztal megterítve, a tányérokon pedig gofri és bacon díszelgett, nekem pedig összefutott a nyál a számban. Seb, akin egy rózsaszín kötény feszített (Honnan szereznek egyáltalán ilyesmit? És miért?) rám vigyorgott a tűzhely mögül, én pedig türelmetlenül huppantam le a székre.

- Seb, mondtam már, hogy imádlak? –mondtam egy jó adag gofri lenyelése után.

- Igen, Seb, mindannyian imádunk. Csinálsz még kaját? – nézett rá Pierre is kiskutyaszemekkel.

- Gyerekek, nincs több kaja, amíg meg nem ettétek azt, ami az asztalon van. –nevette el magát Seb és egy fakanállal tarkón koppintotta Jeff-et. –Fiam, ne játssz az étellel! –szólt rá elvékonyított hangon.

   A jó hangulatú reggeli után Amberrel felmentünk összepakolni a cuccainkat, amiket David és Chuck levittek nekünk a lépcsőn. Hát igen. Elérkezett a búcsú ideje, a pillanat, amit a legkevésbé vártam. El sem hiszem, hogy csak néhány nap volt, nem pedig hetek, hiszen annyi mindent csináltunk a srácokkal, hogy ezt három napba álmomban sem gondoltam volna, hogy be lehet sűríteni. Lett hat fantasztikus barátom, aminek viszont nagyon örültem.

- Viv, annyira fogsz hiányozni! –színlelt sírást Jeff, majd megölelt, ahogy a többiek is. A srácok erősködésére egy cetlire lefirkantottam nekik a telefonszámom, ők pedig megígérték, hogy hívni fognak. Ebben nem is kételkedtem, ahogy abban sem, hogy találkozunk még, de mégis, olyan furcsának tűnt kilépni azon az ajtón. Tudtam, hogy ezután semmi sem lesz ugyanolyan.

   Pierre is megölelt, de közben, hogy senki sem hallja, a fülembe suttogott.

- Beszélhetnénk négyszemközt? –hallottam a hangját.

- Öhmm… persze? –jöttem egyből zavarba.

   Mikor távolabb jöttünk a többiektől, egy ideig csak a szemembe nézett, majd nekifogott a mondandójának.

- Viv… igazából azért hívtalak, hogy kipróbáljak valamit. –kezdte el a földet bámulni. – Tudom, hogy azt mondtad, legyünk barátok, és én ezt elfogadom. Sőt, valószínűleg tényleg jobb is lesz úgy, de azért kíváncsi vagyok, hogy ez józanul is olyan hatással lesz-e rám… -mondta, de nem várta meg, hogy reagáljak. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül hajolt le hozzám és egy másodpercnyi habozás után már a számon éreztem az ajkait. Nem volt semmi birtokló a csókjában, inkább csak a halvány remény és gyöngédség. Nem is tartott többet néhány másodpercnél, én viszont óráknak éreztem, és félő volt, hogy a lábaim felmondják a szolgálatot. Mikor elhúzódott, egy kisfiús mosoly jelent meg a szája sarkában, én pedig elpirultam.

- Megkaptad a választ a kérdésedre? –kérdeztem halkan.

- Igen. –mondta és még szólásra nyitotta a száját, de nem tudtam meg, mit akar mondani, mivel Chuck jelent meg a szobaajtóban és ide-oda vándorolt kettőnkről a tekintete.

- Szóval itt vagytok! Remélem, nem zavartam meg semmit… - bámulta Pierre kezét, amit a derekamra tett, amikor megcsókolt. Pierre persze teljes zavarban kapta el onnan és folytatta a padló tanulmányozását.

- Nem, dehogy! –nyögtem ki végül, de nem tűnt nagyon meggyőzöttnek.

- Mindegy, csak annyit akartam mondani, Viv, hogy megjött a taxitok. Jeff-ék kivitték a csomagjaitokat, és szerencsére egy vakut sem láttunk, mikor kinyitottuk az ajtót.

- Szuper. –mondtam kábán és az ajtó felé indultam. – Köszi, hogy itt lehettem! – erőltettem magamra egy mosolyt és még egyszer megöleltem mindenkit. –Sziasztok! –búcsúztam el végül és beültem Amber mellé a taxiba. A kocsi elindult, mi pedig nevetve integettünk a felsorakozott fiúknak, akik letörölték a képzeletbeli könnyeiket és puszikat dobáltak.