16. Rész

  Sziasztok, bocsánat, hogy ilyen lassan hozom, de suli közben nincs sok időm írni (...vagy enni. Házit írni meg főleg nem. Na mindegy.) A hétvégéim elég eseménydúsak és kábé három hete nem volt egy olyan éjjel, hogy rendesen kialudtam volna magam. Most meghűltem és otthon vagyok, úgyhogy volt egy kis időm megírni ezt a részt. Sőt, enni is. És aludni. De házizni továbbra sem. Hah. Rendszeres részeket továbbra sem tudok ígérni, de ha minden jól megy és szabad lesz a következő hétvégém, valamint latinból sem fogok megbukni, akkor egy-két hét múlva jelentkezem. Addig jó olvasást :) 

   Zavartan néztem körül, mikor kinyitottam a szemem. Hol is vagyok? Nappaliban… a srácok nappalijában. Pontosabban a kanapén feküdtem és iszonyúan fájt a fejem. Ezt nem hiszem el. Már megint? Értem én, hogy ez az életkor mindenki szerint a bulizásról és a szórakozásról szól, de… mióta megismertem a srácokat, az a ritka, ha józan vagyok és épp nem másnapos. Oké, nem mintha annyira bánnám, de azért kissé vissza kéne vegyek. Nem csak ez a lényeg.

   Tegnap este, miután Alexék elmentek, Jeff mindenkinek töltött egy-egy pohár innivalót és „Igyunk a nagynéném szülinapjára!” felkiáltással koccintott velünk. Hát igen, ok az mindig van… Ha jól látom, a szemközti fotelban dőlt ki és látszólag ezúttal az arca sincsen összefirkálva. Hurrá.

   Ezúttal legalább nem történt semmi Pierre és közöttem. Gondolom. A francba, semmire sem emlékszem! Meg kéne keressem a többieket. A fejem dörzsölve mentem ki a konyhába és töltöttem magamnak egy pohár hideg vizet. Épp visszafele indultam, amikor egy koppanást hallottam és felugrodtam ijedtemben. Mikor odafordultam, Chuckot láttam, aki gondolom mindvégig az asztalnál ült, de úgy tűnik, közben elszundított, így sikerült lefejelnie az asztalt. Most kába tekintettel emelte fel a fejét az omlettjéből. Szépen indul ez a reggel…

   Miután sikerült valamennyire felébreszteni a srácokat és megreggeliztünk (vagyis inkább ebédnek mondanám, de ez már megszokott), Amber bement dolgozni, én pedig maradtam még egy darabig, végignézni, ahogy próbálnak.

    A próbateremben először a Freaking Me Out-ot játszodták el, úgy hogy Alex részét David énekelte, majd következett néhány szám az első albumról is, amiknek a nagyját ismertem. Ezek után a Jump-ot és a Perfect-et is előadták, én pedig vigyorogva hallgattam a dalokat, néha együtt énekelve a refrénnel. Pierre többször rámmosolygott, de ezúttal cseppet sem volt kínos az egész, szóval azt hiszem, jó úton haladunk a –csak barátok- kapcsolatunk felépítésében. Ennek örülnöm kéne, nem? Elvégre én akartam így. Pierre lassan a legjobb barátommá válik, én pedig bele kéne törődjek, ahelyett, hogy „mi lenne ha” elméleteket szövök.

   Próba után támadt egy szuper ötletem, amibe rögtön beavattam a fiúkat is. Ők már annyi helyre elvittek – most én jövök. Az autóban ülve folyamatosan azt kérdezgették, hova megyünk, de én nem voltam hajlandó elárulni.

- Meglátjátok. –vigyorogtam. –Tetszeni fog.

- Remélem is, már jó ideje megyünk. –válaszolt Seb, aki egyike volt a hátul összepréselődött és ezáltal nem túl virágos hangulatú fiúknak. Ezúttal én vezettem, úgyhogy legalább volt helyem… lélegezni. 

   Néhány perc múlva sikeresen leparkoltunk és a csomagtartóból kivett piknikkosarakat cipelve megindultam a kedvenc helyem felé – a tóhoz. A srácok készségesen baktattak utánam, de nekik is elállt a lélegzetük, mikor meglátták az eléjük táruló kristálytiszta vizű tavat.

- Hű, Viv, hogy találtál erre a helyre? –kérdezte tágra nyílt szemmel Pierre.

- Nyáron ide járok ki úszni. –mosolyogtam. –Most pedig elhoztalak ide titeket piknikezni.

- Oké, Viv, ezzel százszorosan túlszárnyaltad a pizzázót vagy a stúdiót, ugye tudod? –nézett felém vigyorogva Jeff.

- Ez volt a szándékom. –válaszoltam neki és egy megfelelőnek tűnő helyre leterítettem a pokrócot és lehuppantam. –Jó étvágyat!

- Viv, az előbb reggeliztünk… -kezdte bizonytalanul David.

- Az majdnem két órája volt, haver. Én éhes vagyok. –válaszolt neki helyettem Jeff. Na de ő mikor nem éhes?

- David, én a helyedben azért megnézném, mi van azokban a kosarakban… -mosolyogtam.

   Természetesen mindannyian egyszerre kaptak az említett kosarak felé, és boldog kiáltással nyugtázták, hogy a piknik előtt felvásároltam a Starbucks mufinkészletét. És ki ne szeretné a Starbucksos muffint?

   Fél órával később teli hassal röhögtünk valamin a fűben feküdve, mikor megszólalt Jeff mobilja és neki és Davidnek vissza kellett menniük a stúdióba, kitölteni valami papírokat, amiket tegnap elfelejtettek. Pierre-el, Sebbel és Chuckal úgy döntöttünk, maradunk még egy darabig, hiszen más dolgunk nemigen akad, úgyhogy folytattuk a beszélgetést.

- Hiányzik a nyár. –sóhajtottam, mikor hideg fuvallat miatt összébb kellett húznom magamon a kabátom. Kanadában pillanatok alatt ősz lesz.

- Nekünk is. –értett egyet Pierre, aztán felkapta a fejét. –De hé, rocksztárok vagyunk!

- Hurrá –válaszoltam. –Beszélj a magad nevében. És az időjárás is a rajongótok?

- Nem –nevette el magát. –De akármikor megengedhetünk magunknak egy hétszemélyes utat valami melegebb helyre –vigyorgott rám. Pár pillanatba telt, míg felfogtam.

- Hét? Úgy érted Amber és… én?

- Persze. Nem csak az orrod alá akartam dörgölni, hogy nyaralni megyünk! –ölelt át fél karral.

- Úristen, Pierre, most ugye csak viccelsz?

- Miért viccelnék? Ránk fér a szabadság, te pedig fontos vagy mindannyiunknak. –mosolygott, mire kicsit elpirultam.

- De csak alig ismerkedtünk meg! –hitetlenkedtem. Azért az ember nem mindennap kap ilyen ajánlatot.

- Na és? Máris többet tudsz rólam, mint jó néhány régi barátom.

- Ha ezt komolyan gondolod, benne vagyok –vigyorodtam el.

- Szuper! –ölelt meg, mikor feltűnt valami.

- Hol van Seb és Chuck? –néztem körbe.

- Mi? De hát pár perce…

   A földön heverő villogó kijelzőjű mobilom felé nyúltam. SMS-em jött.

- Itt a válasz. –mutattam az üzenetet Pierre-nek, aki továbbra is értetlenül nézett. Hát, nekem sem tűnt fel, hogy elmentek.  „Láttuk, hogy jól elvagytok. A kocsit elvisszük, taxizzatok nyugodtan haza. És védekezzetek! J xoxo Seb.”

   Az SMS-t olvasva kicsit elvörösödtem. Ennyire egymásba feledkeztünk? Basszus, nem tűnt fel, hogy két ember elment mellőlünk! És úgy tűnik, kettesben maradtunk… És ezúttal a legkevésbé sem zavart. 

   Egy további átbeszélgetett óra után kezdtem egyre biztosabb lenni az érzéseimben. Többet akartam barátságnál, de ezt a világért sem vallottam volna be akárkinek is… legfőbbképp Pierre-nek nem. Úgy döntöttünk, indulás előtt még sétálunk kicsit a tisztáson, hogy legalább egy olyan helyre érkezzünk ki, ahova egy taxi is értünk tud jönni. Mikor viszont a jól ismert és sokszor bejárt úton végigmentünk, egy padon ülve egy túlságosan ismerős alakot pillantottam meg. Pierre észrevette a hirtelen hangulatváltozásom, mert megtorpant és kérdőn nézett felém. Elsápadva fordultam meg az ellenkező irányba, némán imádkozva, hogy az alak ne vegyen észre. Késő volt.

- Viv? –hallottam a hangját. Jaj, ne.

- Viv, ki ez? –kérdezte aggódva Pierre, a megsemmisült arckifejezésem láttán.

- Vivienne! Végre, már azt hittem, soha többet nem látlak. –ért utól a férfi, mire könnyek szöktek a szemembe. Pierre védelmezőn átkarolt.

- Te meg mit csinálsz a barátnőmmel? –nézett szikrázó szemmel Pierre-re. Az ő tekintete egyre értetlenebb és tanácstalanabb lett, de a „barátnőm” szóra csalódottságot fedeztem fel az arcán.

- Nem vagyok a barátnőd! –néztem dühösen a túl ismerős szempárba.

- Nem emlékszem, hogy szakítottunk volna.

- Nekem pedig rémlik valami olyasmi, hogy ágyba bújtál a legjobb barátnőmmel! –kiabáltam, miközben éreztem, hogy könnyek folynak végig az arcomon. Hülye bőgés.

- Várj… -fogta fel Pierre a helyzetet. – Charles?

- Mit akarsz? Igen, Charles-nak hívnak, de te ezt honnan tudod, seggfej?

- Tudod, ki a seggfej. –csattantam fel. Milyen jogon hívja seggfejnek valaki Pierre-t?

   Pierre viszont a Charles név hallatán ökölbe szorította a kezét. Tudtam, mire készül. Épp tiltakozásra nyitottam a szám, de késő volt. A valamit épp mondani készülő Charles arcán óriási erővel landolt Pierre ökle, a tompa reccsenéstől, ami ezt követte pedig én is fájdalmasan szorítottam össze a fogam. Charles hátratántorodott az ütés erejétől és vérző orral zuhant a földre. Onnan felülve először felmérte az erőviszonyokat és visszatámadás helyett inkább az orrát szorongatva hátrálni kezdett. De Pierre úgy tűnt, nem szándékszik ismét megütni, csak szenvetlen arccal bámulta, ahogy próbálja elállítani a vérzést, miközben nyilvánvaló volt, hogy eltört az orra.

- Pierre… -szólaltam meg száraz hangon. –Szerintem menjünk.

  Pierre pár pillanatig csak zavartan pislogott rám, de mikor karon ragadtam, készségesen jött utánam. Nem akartam Charlesra nézni. Ki akartam törölni az emlékezetemből, csak hogy ez nem annyira egyszerű. Egyelőre viszont megelégedtem volna annyival is, hogy nem látja a könnyeim, de nem könnyítette meg a helyzetem.

- Szóval vele vagy! –kiabált utánunk. -Remélem, ő is rájön, mekkora egy ribanc vagy!

  Gyorsítottam a lépteimen és ugyan eddig csak némán folytak a könnyeim, most alig kaptam levegőt a kitörni készülő zokogástól. Mikor visszaértünk a tóhoz és Charles is elég messze került tőlünk (hálás vagyok Pierre-nek, amiért velem maradt, ahelyett, hogy agyonveri szerencsétlent), lerogytam a földre és a kezembe temettem az arcom. Ezt nem hiszem el. Pierre leült mellém, óvatosan átkorolt, én pedig a vállába zokogtam. Ő csitítóan simogatta a hátam, egészen addig, amíg kicsit megnyogodtam.

- Minden rendben lesz, Viv. Ne foglalkozz vele, egy nagy szemétláda.

- T-tudom… Köszönöm, Pierre. –öleltem át szorosan. Attól, hogy láttam, hogy ennyire törődik velem, még jobban rámjött a sírhatnék. Fogalmam sincs, mi van velem. – Szerintem menjünk.

   A főút fele sétálva kaptam egy SMS-t Ambertől, amiben szólt, hogy Davidnél marad éjszakára, de ha szükség van rá, hívjam. Visszaírtam neki, hogy minden rendben, elleszek egyedül, mivel nem akartam, hogy miattam le kelljen mondania a terveiről, de igazából elkellett volna a társaság.

   Mikor végre beültünk a taxiba, a hazaút csendesen telt, de kiszálláskor Pierre fizetett és ő is kiszállt velem. Kérdőn fordultam  felé.

- Nem hagyom, hogy egyedül bedepizz otthon. Megnézünk egy filmet, eszünk popcornt és este hazamegyek. Mit szólsz?  -mosolygott rám.

- Oké. –viszonoztam a mosolyát.

   Fél órával később a kanapén ülve nézük a Végső állomás harmadik részét, amit én még nem láttam, de Pierre állítása szerint igen, szóval míg én a körmöm rágva izgultam a szereplők sorsa miatt, ő hátradőlve röhögött az arckifejezésemen. Épp egy feszült résznél járt a film, én pedig teljesen előrehajolva az ujjaim közül bámultam a képernyőt. A srác mindjárt meghal… egy… kettő…

- Aaaarrgh! –kiáltotta Pierre, mire rémültömben hangosan felsikítottam.

- Úristen! Pierre! Ez kurvára nem volt vicces! –kapkodtam a levegőt remegve.

- De, az volt. Láttad volna az arcod! –röhögött.

   A film további részét Pierre pólójába temetett arccal néztem, és ugyan ő nem értette, mi olyan ijesztő benne, de azért jól szórakozott. A végén kisebb sokkban vettem le a szemem a képernyőről.

- Hű, de szuper volt! Nézzük meg a következő részét! –vigyorogtam Pierre-re.

- Viv, most szórakozol? Azt hittem, itt kapsz szívinfarktust a képernyő előtt, úgy féltél! Ha megnézzük a következőt is, még meghalsz itt nekem.

- Dehogyis! Csak félek, de ez nem jelenti azt, hogy nem élvezem! –nevettem.

- Oké, Viv, te tudod… -mondta és betette a következő DVD-t.

   A negyedik rész története hasonlított a harmadikéhoz, néhány csavarral megtoldva. Néhányszor láttam, hogy Pierre is összerezzent egy-egy hang vagy hirtelen esemény hatására, én pedig kezdtem megszokni a vér és a durva halálesetek látványát.  A film végére mindketten hullafáradtan kapcsoltuk ki a tévét és Pierre szedelőzködni kezdett.

- Már mész? –kérdeztem kicsit csalódottan.

- Viv, késő van. Mégis mit csinálnék még itt? –nézett rám.

- Itt mardhatnál…

- Jó lenne, de nem tudom, mennyire volna jó, ha később vezetek haza hullafáradtan. –válaszolt Pierre.

- Úgy értem, éjjelre… -haraptam be az alsó ajkam. Istenem, de idiótának tűnök most. Biztos idétlennek néz. Jaj, valaki lőjön le.

- Oké. –mosolyodott el, amitől megdobbant a szívem.

   Még egy órát maradtunk fent, aztán elkezdtünk készülni a lefekvéshez. Ugyan eredetileg Pierre a kanapén aludt volna, de szemétségnek éreztem volna, ha amiatt, mert nem akartam egyedül itthon lenni, két napig hátfájása lenne. Franciaágyam van… Elférünk mindketten, nem? A fősulin megszoktam ezt a többen-egy-ágyban-alvás dolgot, mert néhány buli után gyakran dőltünk ki többen ugyanabban az ágyban és ezalatt semmi rosszra nem kell gondolni. Aludtunk. Ahogy most is fogunk.

   A mai nap úgy tűnik, tisztázódott, hogy csak barátok vagyunk. Ő valószínűleg túl van rajtam, mert már semmi jelét nem látom annak, hogy többet akarna, én pedig… hát én próbálom figyelmen kívül hagyni ezt az idegesítő kis hangot a fejemben és a pillangókat a gyomromban. Működnie kell. Egyszer úgyis belenyugszok.

   Pierre pólóban és boxerben, én szokásos pizsamában feküdtem az ágyban, ügyelve arra, hogy a kellő távolságot azárt megtartsam közöttünk. Egyikünk sem szólt semmit, de a helyzet kezdett kicsit kínos lenni.

- Akkor… jó éjt, Pierre. –mondtam végül az oldalamra feküdve. Tudtam, hogy rossz ötlet volt megkérni, hogy maradjon. Főleg, ha le akarom felejteni. Jaj.

- Neked is, Viv. –válaszolt és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Pár perccel később mndkettőnket elnyomott az álom.