15. Rész

   Másnap reggel Amber hangjára ébredtem.

- Viv! Már igazán felkelhetnél! –kiabált valahonnan a konyhából.

  Kelletlenül kászálódtam ki az ágyból. Szokás szerint az ébresztőórára néztem, ami tíz órát mutatott. HAJNALI tizet. Nem vesződtem a ruhákkal, mindössze csak egy vékony és kissé átlátszó top és egy rövidnadrág volt rajtam, mikor elindultam a konyhába.

- Jövök már, mi olyan sürgős, hogy kora hajnalban felkeltesz? –morogtam, mikor beléptem az ajtón.

  A konyhában viszont nem csak Amber, hanem –legnagyobb meglepetésemre- Pierre, David, Seb, valamint Alex ültek. Tágra nyíltak a szemeim, majd először rájuk, majd Amberre néztem, végül pedig… vissza magamra. A francba. A fiúk kissé elvörösödve, próbáltak másfele nézni (vagyis tulajdonképpen nem mind, Pierre egy perverz mosoly kíséretében zavartalanul élvezte a látványt), én pedig egy pillanatig teljesen ledermedtem. Végül Amber zökkentett ki a bénultságomból, amikor a serpenyővel, amiben épp tojást készült sütni, egy jól irányzott csapással fejen találta Pierre-t.

   Egy pillanat leforgása alatt sarkon fordultam és berohantam a szobámba felöltözni, miközben az arcom égett a szégyentől.

   Mikor már valamivel több ruha volt rajtam, és a hajam sem állt szerteszét, döntöttem, kimegyek és igyekszem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.

- Khm… jó reggelt mindenkinek! –mosolyogtam a fiúkra, akik épp a reggelijüket fogyasztották.

- Helló, Viv! –köszönt Alex, viszonozva a mosolyom.

- Szépjóreggelt! –énekelte David, majd Seb is köszöntött egy vigyor kíséretében.

- Oh, szia, Viv. Látom, felöltöztél. –vágott szomorú arcot Pierre, mire kissé elpirultam és hozzávágtam egy konyharongyot. Ő röhögve kapta el és hajította vissza, viszont ezúttal nem talált célba, így csak kinyújtottam rá a nyelvem és Amberhez fordultam.

- Ugye nekem is jut a rántottából?

- Persze. –mosolyodott el és ő is leült enni az asztalhoz. Közben kiderült, hogy Pierre-ék épp a stúdióba indultak, amikor úgy döntöttek, benéznek hozzánk. Ambert a reggel felhívta a főnöke, és szólt, hogy ma nem kell bemennie, úgyhogy a srácok megkérdezték, nem akarunk-e velük menni. Persze, hogy akartunk.

   Mivel az idő pár nap alatt kellemes nyáriból hűvös őszibe csapott át, Amber, aki állítása szerint „fázós” már csak egy óriási sállal a nyakában és egy kötött sapkában volt hajlandó kimenni a házból. Alexen is sapka volt, de nála ezen nyáron sem lepődnék meg, Pierre, David és Seb viszont akár Hawaii szörfözésből is jöhettek volna az öltözékük alapján, ugyanis az annyira volt meleg.

   Végül én is felvettem egy barna sapit, csak hogy fele-fele legyen az arány, de ahogy kiléptünk és megcsapott a hűvös őszi szél (pedig épp hogy csak szeptember volt!), Pierre nemes egyszerűséggel lehúzta a fejemről és megpróbálta felerőlködni a sajátjára. Mikor sikerrel járt, vigyorogva elszaladt, én pedig természetesen utána rohantam.

- Pierre, add már vissza! –kiabáltam utána, de nem úgy tűnt, hogy meghatotta volna. Végül pár méterre a háztól sarokba szorítottam és megpróbáltam visszaszerezni tőle, de nem sok esélyem volt, mivel jóval erősebb nálam.

- Add fel, Viv, szerintem megtartom. –nevetett egy újabb sikertelen próbálkozást követően. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire közel volt hozzám, de mikor megfogta a karom, rájöttem, gyakorlatilag centikre van tőlem. De ez normális, hiszen épp… nem, nem igazán tudom megfogalmazni, épp mit csinálunk, de a közelsége természetesnek tűnt. Most már viszont nem az. Túl sok bonyodalom származik abból, ha mi ketten közel vagyunk egymáshoz. Zavarba jőve léptem tőle hátra, ő viszont ezt úgy értékelte, hogy feladtam, így diadalmas vigyor költözött az arcára.

- Na azt már nem! –ugrottam ismét felé, mire kitört belőle a röhögés és majdnem elvesztette az egyensúlyát.  Végül gondolt egyet, megelégelte a vitát és egyszerűen a nadrágjába dugta a sapkám. Tágra nyílt szemmel bámultam rá.

- Pierre, te nem vagy normális. De oké, tudod mit, tartsd meg. –néztem a szemébe és elnevettem magam. A nadrágjában egy elég félreérthető helyen levő púp jelezte a sapkám helyét, de annyira komikus volt a helyzet, hogy nem tudtam megsértődni azon, hogy ezt csinálta a kedvenc sapimmal. Folyamatosan röhögve mentünk vissza a többiekhez, akik az egészből semmit sem láttak, most viszont elég fura arckifejezéssel fogadtak.

- Viv, szép munka. –mutatott Pierre nadrágja felé Seb, nevetéssel küszködve.

- Ja, ha gondoljátok, még hagyunk titeket… -tette hozzá David és Alex is bólogatott. Amber csak lesütött szemmel vigyorgott magában, nyilván azt hitte, hogy az egész tényleg az aminek látszik.

   Pierre végül nemes egyszerűséggel belenyúlt a nadrágjába (ami jó néhány elkerekedett tekintetet eredményezett), kihúzta belőle a sapkámat, felhúzta a fejére és mintha mi sem történt volna, indult tovább. Mindenki szakadt a röhögéstől, a többiek arckifejezését látva pedig még jobban nevetnem kellett. Tehát ilyenek történnek máskor is azalatt az idő alatt, míg én még javában alszom. Hmm. Talán ezentúl korábban kéne kelnem.

   Nem sokkal később sikerült az egész társaságot összeszorítani a kocsiban, úgy, hogy Amber David ölében ült, én pedig Seb mellett szorongva igyekeztem nem teljesen felkenődni az ablakra. Alex kapta az anyósülést, „vendég” lévén, mi pedig gyilkos tekintetekkel bámultunk Pierre tarkójára, valahányszor úgy kanyarodott az autó, hogy még jobban összepréselődtünk.

   Az út a stúdióig kegyetlenül hosszúnak tűnt, de jól elszórakoztunk a fiúk hülyeségein. Mikor az autó megállt, kinyitottam az ajtót és szabályosan kizuhantunk belőle, az utcán sétáló emberek (dél körül járt az idő, elég sokan voltak) pedig meglepett pillantásokkal jutalmaztak.

   Seb-el röhögve meghajoltunk, majd a többiek normális módon szálltak ki utánunk, hogy elindulhassunk a stúdió bejárata irányába. Persze ez sem ment zökkenőmentesen, hiszen ugyan egy pillanatra elfelejtkeztem róla, de az útitársaim híresek voltak.

- Úristen, te Pierre Bouvier vagy! –sikított fel egy iskoláskorú lány, amire persze azok is odanéztek, akik eddig nem ismerték fel őt. Pierre zavartan tekintett körbe, ahol persze már kezdtek is gyűlni az aláírásra váró emberek, majd kedvesen a lányra nézett.

- Igen, én vagyok. –mondta neki ellenállhatatlan mosollyal az arcán. A lány persze azonnal vérvörös lett és dadogva kért autogrammot a srácoktól. Mikor mindnyájan aláírták a füzetét, amit feléjük tartott, remegő kézzel vette azt vissza és boldogan távozott. Persze az egyre népesebb tömeg is különböző papírlapokat lengetett, mire a srácok nekiláttak az aláírásnak. Alexet is jó néhányan felismerték, mi pedig Amberrel többnyire a rajongók telefonjával készítettünk nekik közös képeket. Húsz perccel később úgy tűnt, senki sem maradt, így sikerült bejutnunk a stúdióba, ahol Chuck, Jeff és egy harmadik férfi idegesen vártak ránk.

- Pierre, mindjárt délután egy óra, tudod, mióta várunk? – támadt rögtön Chuck a belépve meglepetten pislogó Pierre-re. – Reggel kilenckor indultatok el, és úgy volt, hogy tízkor találkozunk itt!

- Basszus, tudtam, hogy elfelejtettem valamit! Ne haragudjatok, csak beugortunk Amberékhez, és eltelt az idő… -vakarta a fejét zavartan Pierre.

   A srácoknak minél előbb el kellett kezdeni a dal felvételét, mivel már így is jó nagy csúszásban voltak. A másik férfiról kiderült, hogy Patrick-nak hívják és ő a Simple Plan menedzsere, akivel egyébként egész jól elbeszélgettünk, mikor „szünet!” felkiáltással a srácok kidőltek a stúdió padlóján. Szóval, hát egész jól telt a stúdiózás.

    A dal élőben még fantasztikusabb volt, Alex hangja pedig remekül hangzott Pierre-é mellett. Amberrel rengeteget nevettünk, mikor valamelyikük félreénekelte a dalszöveget, meg úgy általában, mikor a szünetek alkalmával nekiálltak bohóckodni. Már Alex is olyan volt, mintha ezer éve ismerném, akárcsak a srácok, szóval az elmúlt egy hét életem eddigi legjobb időszaka volt. És csak egy hét telt el! Annyi minden történt, hogy valójában az egész hónapoknak tűnt. De örültem, hogy itt lehettem.

   Már sötétedett, mikor a hullafáradt társaságunk kilépett a stúdióból. Alex félreállt telefonálni, és néhány perccel később egy vigyorral az arcán jött vissza.

- Beszéltem a többiekkel, azt mondták, találkozzunk a Joel’s-ben, ha ti is benne vagytok. –mondta. – Én minden esetre éhenhalok.

- Jól hangzik, ezek szerint én sem vagyok egyedül! –örültem meg az ajánlatnak, és már alig vártam, hogy találkozzak az All Time Low többi tagjával is.

   Mindenki egyetértett abban, hogy éhesek voltunk, így fél órával később már a pizzázó előtt szálltunk ki a kocsiból. És ott álltak. Amber kis híján elszorította a vérkeringésem, úgy kapaszkodott a karomba, mikor meglátta Jack-et, Rian-t és Zack-et. Jack, önmagához hűen (azért eleget tudtam a viselkedéséről, különböző videók és a banda koncert-DVD-je után) magas hangon visítozva szaladt felénk és Alex nyakába ugrott.

- Lexiiiii! Nem láttalak reggel óta! Úúúúúgy hiányoztál! – kiabálta az énekes fülébe, amitől nem csodálkoznék, ha Alex megsüketült volna.

- Te is nekem, Jacky. –röhögte el magát Alex és félrelökte Jacket. Ő persze visszatámadott és néhány másodperc múlva a két srác a földön fetrengve birkózott nevetve, mi pedig érdeklődve figyeltük őket. Öhm… ahogy sokan mások is. Említettem már, hogy még az utca közepén álltunk?

- Ezek mindig ilyenek? –kérdeztem Pierre-től, miközben egy pillanatra sem vettem le a tekintetem Alexékről. Elég érdekes látványt nyújtottak.

- Ne akard megtudni. –röhögött. –Egyszer turnéztunk velük. –tette hozzá, én pedig kíváncsian vártam a folytatást. –EGYSZER. –nyomatékosította, én pedig azt hiszem, felfogtam, mit akar mondani.

   Mikor Alex és Jack végre feltápászkodtak a földről, Alex felém fordult, majd a vállamra tett kézzel a többiek felé fordított.

- Srácok, ő itt Viv. Ő pedig –vigyorgott Amberre, aki sápadtan mosolyodott el- Amber Belrose, David barátnője. Lányok, gondolom, nektek nem kell bemutatni, de ők itt Rian, Zack, ez az állat meg itt mellettem Jack.

- Hééé! –kérte ki magának az állat elnevezést Jack, de aztán összeráncolta a szemöldökét és elgondolkodott egy pillanatra. –Oké, előfordulhat, hogy az vagyok… -röhögte el magát. Aztán odarohant hozzám és megölelt (nem igazán számítottam rá, de hát ő Jack Barakat…), majd a sápadtból vérvörösre váltó Amberrel is ugyanezt tette. Zack valamivel visszafogottabban jött oda, és ő is megölelt, végül pedig Rian részesített egy óriási medveölelésben.

   A korgó gyomrom hangját hallva kicsit megsürgettem a srácokat, mert míg kihozzák a rendelést, valószínűleg mindannyian éhenhalunk. Nem sokkal később egy óriási asztal köré ülve próbáltuk megértetni a rendelésünk a zavart pincérnővel, aki a hangzavarban csak ide-oda kapkodta a fejét.

- Tehát… -nézett a noteszére. –Három Hawaii, két Pepperoni…

- HÁROM! –ordított közbe valaki.

- Rendben, tehát három Pepperoni, két Margherita, egy vegetáriánus, és két extracsípős?

- Igeeen! –kiabálta túl David a zajt.

- És… -nyelt idegesen még egyet a nő, félve az újabb hangzavartól. –Inni mit hozhatok?

- Sööööör! –jött a válasz Jack felől, amire többen bólogattak.

- Szóval… hány sört hozzak? –nézett körbe a pincérnő.

- Én is kérek! –kiabált Jeff, majd Seb, Alex… végül kiderült, hogy mindenki a sörre esküszik.

   A pincérnő egész jól viselte a társaságunk, többször elröhögte magát a srácok poénjain és természetesen elkerülhetetlen volt az is, hogy a telefonszáma felől érdeklődjenek (ezt egyébként Jeff és Zack is megtették). Mikor végre mindenki elmondta a rendelését, pillanatok alatt sarkon fordult és a konyha felé sietett.

   Pár perccel később visszérkezett egy tálca sört egyensúlyozva, és a pizza is 20 perc letelte után előttünk gőzölgött a tányéron. A pepperonis pizzámra tettem egy pici csípős szószt (ebben az étteremben nagyon erősre csinálják, lehetetlen többet tenni), majd jóízűen beleharaptam. A számban viszont elmaradt a várt égető érzés. Akkor viszont…

- Ááááááááh! –jött a hang az asztal másik feléből. Seb köhögve és könnybe lábadt szemmel legyezgette a száját, a kezében egy szelet vastag szószréteggel bevont pizzával. Kiderült, hogy az övé amúgy is extra csípős volt, az édesnek gondolt szószt pedig enyhítésként akarta rátenni. Nos… ez nem jött össze. Viszont jót nevettünk.

   Az este hasonlóan zajosan telt, Jack kezdett berúgni a harmadik korsó sör után, az igazi hangzavar viszont akkor tört ki, mikor Zack az utolsó pizzaszelet elfogyasztása után egy zsír-és pizzaszószfoltos, de még mindig érthető feliratú papírt emelt ki a tányérjából… amin a pincérlány telefonszáma volt olvasható. Mindenki „húúú”-zni kezdett, csak Jeff tűnt kicsit letörtnek, mikor az ő tányérjában a pizzája maradékán kívül semmi sem volt.

- Ne bánkódj, lehet, hogy csak megetted. –röhögött Chuck, megveregetve a gitáros vállát.

   Mikor mindenki végzett, a lány visszajött a számlával és elpirult, amikor Zack egy kacsintással jelezte, hogy megtalálta a telefonszámot. Végül Pierre erősködésére ők fizették ki a számlát, hiszen az All Time Low és mi Amberrel a „vendégeik voltunk”.  Zack viszont úriember módjára egy szép kis összeget hagyott ott borravalónak, de az elmúlt órákat figyelembe véve, meg is érdemelte a lány. Nehéz lehetett velünk.

    Mikor kiérkeztünk, kiderült, hogy Alexéknek holnap délelőtt indul a repülőjük vissza Baltimore-ba, így búcsúzkodnunk kellett. Pierre-ék javasolták, hogy menjünk át hozzájuk még egy órára, hiszen „fiatal még az este” (egyébként fél tizenkettő volt, úgyhogy ez eléggé relatív fogalom). Mindenki értékelte az ötletet, így Chuck, aki csak egy sörön volt túl került a volán mögé és valamivel később megérkeztünk a fiúk házához.

   Ott többnyire beszélgettünk és iszogattuk (a srácoknál valamiért mindig tele van a piás szekrény) és hamar eltelt az idő. Fél kettő fele járhatott, mikor Alexék szedelőzközni kezdtek, én viszont megállítottam őket egy pillanatra.

- Figyeljetek… most ez kicsit furának tűnik nekem, mert egész nap veletek voltam és olyanok vagytok, mint valami régi haverok, de… mégiscsak az egyik kedvenc bandám vagytok. –mosolyogtam. – Csinálhatnánk közös képet?

- Perszeee! –nevette el magát Rian és az enyhén spicces Jack is lelkesen ugrálni kezdett.

   Amber csinált pár képet, amin az egész All Time Low-al vagyok, van, ahol mind vigyorgunk, és olyan is, ahol Jack furcsa arcot vág, mi pedig rajta röhögünk. Külön-külön is lettek képeim a srácokkal, Alex-el a kamerába nevetünk, a következőn pedig megpuszil, Jack és Alex két oldalról puszilja meg az arcom, Zack-el együtt mindketten kinyújtjuk a nyelvünk, Riannal pedig fogpasztareklámba illően mosolygunk.  Természetesen Amberről is születtek hasonló képek, majd Pierre-ékkel együtt is beálltunk egy nagy közös fotóra. 

   Búcsúzkodáskor Alex rám vigyorgott és mikor senki sem hallotta, azt mondta nekem:

- Figyelj, Viv, Pierre-el nagyon aranyosak lennétek együtt. Ő odavan érted, és látom rajtad, mikor ránézel, hogy te sem vagy közömbös iránta. Ne dobd félre ezt a lehetőséget, mert lehet, hogy nem lesz több ehhez hasonló és megbánod majd, ha ezt elszalasztod. Adj neki egy esélyt. És ha bármi van, vagy nem tudod, mit csinálj, nyugodtan hívj fel. És mindenképp szólj, ha Baltimore közelében jártok!

   Meghatódottan öleltem meg Alexet. El sem hiszem, hogy nem csak, hogy volt alkalmam találkozni velük, de ilyen jóban is lettünk. Nagyon fognak hiányozni, mindannyian. De biztos voltam benne, hogy még látom őket. A következő koncertjüket legalábbis biztosan nem hagyom ki! Hiszen nem sok ember mondhatja el magáról, hogy egy napot töltött el a kedvenc bandájával. A KÉT kedvenc bandájával. Ennél jobban nem is alakulhatott volna ez a hét.