- Viv. –hallottam. –Viiiv.
- Mi vaaan? –nyögtem, még mindig
csukott szemmel.
- Az oldalamban könyökölsz.
- Ja… bocs. –húztam el a kezem.
- Viv.
- Basszus, Seb, mit akarsz még?
–csattantam fel. Mikor nem jött válasz, kelletlenül kinyitottam a szemem és
pislogtam párat, hogy hozzászokjak a fényhez.
A látvány hihetetlen volt. Mindenek
előtt elhúztam a karom Seb ágyékáról (egy zavart bocsánatkérés kíséretében) és
körülnéztem a szobában. Pierre – akin félig-meddig feküdtem – nyitott szájjal
aludt mellettem, Chuck pedig az ágy másik végében ülve nézett valamit az
okostelefonján. David, mint később kiderült, leesett éjjel az ágyról, ezért
átmászott Amber mellé, de mindent összevetve mégis nekik volt a legtöbb helyük
mozogni.
Körülbelül fél óra hátfájós és
panaszkodós ébredezés után, mindenki talpon állt. A következő nagy probléma a
zuhanyzásnál következett, mivel haton voltunk egyetlen fürdőszobára. Tehát
következett az érett felnőttekhez méltó kő-papír-olló bajnokság, ami szerint
másodiknak kerülök majd sorra, David után. Pierre, aki csúfos vereséget
szenvedett, felajánlotta, hogy míg végzünk, kimegy megkeresni Jeffet.
Egy órával később értetlenül bámultam
Sebre és Chuckra. David – és Amber, aki néhány perccel később utánament,
ugyanis még mindig nem jöttek ki a fürdőszobából.
- Szerintetek élnek még? –kérdeztem
aggódva.
- Tuti. David szeret alaposan
megmosakodni… -mondta Chuck.
- És Amber is nyilván segít neki.
–tette hozzá vigyorogva Seb.
- De akkor is, már egy órája bent
vannak. –erősködtem és próbáltam nem arra gondolni, hogy mit csinálhatnak odabent.
- Hé, lehet, hogy megtalálták a Titkok
Kamráját! –kapta fel a fejét Seb.
- Tényleg, Seb. –rázta meg Chuck a
fejét röhögve. – Valószínű.
Egy idő múlva kinyílt a szoba ajtaja és Pierre lépett be rajta a morcos
Jeffel a nyomában. A hangulat egyből megváltozott, és néztük, ahogy a gitáros
morogva huppan le Amberék ágyára. Pár pillanatnyi kínos csönd után Jeff
felröhögött.
- Látnotok kéne a fejeteket! –mondta.
–Na de nyugi van, élek, nem? Igazából nem is volt olyan rossz odakint.
Na erre már mindenkitből kitört a röhögés és elkezdték Jeffet szivatni,
aki arról szorizott, hogy őt bizony az éjjel közepén igenis lepisilte egy
kutya. Mert ugyebár a szálloda területére tilos állatokat behozni, szóval Jeff
valószínűleg valamivel a folyosón alvás előtt szedte össze a kutyapisiszagot,
de ettől függetlenül nem állt szándékában előttünk elmenni zuhanyozni –
mondván, hogy mi is szenvedhetünk kicsit.
Mikor egy örökkévalóságnak tűnő idő után kinyílt a fürdőajtó és Amber és
David léptek ki, Seb egy morgással közölte velük, hogy ha mindenki ennyit ülne
odabent, megint csak sötétedés után jutnánk ki a szállodából. Én próbáltam a
tőlem telhetően leggyorsabban elkészülni és ahogyan kiürült a fürdőszoba,
beugrottam a zuhany alá. Pár perccel később hallottam, hogy nyílik az ajtó és
Pierre mászott be mellém a zuhanyzófülkébe.
- Ne már Pierre, nem vagyunk mi Amber
és David! –nevettem, mikor megcsókolta a nyakam és magához húzott.
- Csak takarékosak vagyunk. Spórolunk
a vízzel… és az idővel is. –közölte egy félmosoly kíséretében, de nem hagyta
abba, amit csinált.
- Nem hiszem, hogy ez időspórlás
lenne. –toltam kicsit hátrább magamtól, de nem tudtam megállni mosolygás
nélkül.
- Ahogy akarod. –vigyorgott. –Felőlem
maradhatunk a zuhanynál, hosszú még a nyaralás…
- Én is épp így gondoltam. –csókoltam
meg, és igyekeztem ígéretemhez hűen gyorsan befejezni a zuhanyt.
Tíz perccel később –a többiek megkönnyebbülésére- már Seb volt bent a
fürdőszobában és délelőtt 11 körül már az egész társaság indulásra készen állt.
Pierre ugyan még erősködött, hogy zavarja a Jeffből áradó kutyapisiszag, de a
már tusfürdőillatú gitáros egyszerűen a szemébe röhögött.
A gyomorkorgás egyértelművé tette, hogy az első utunk a szálloda
étkezőjébe vezet, amit – a szerencsénket tekintve nem meglepő módon – zárva
találtunk.
- A reggeli tízig volt, ebéd pedig
csak délben lesz. –közölte homlokráncolva Chuck, miközben az ebédlő ajtajára
kitett táblát tanulmányozta.
- Az még egy óra… -nyögtem fel a
hasamra szorított kézzel. –A tengerparton van büfé?
- Még szép! –mondta David és
hátraarccal el is indult a strand fele.
- Várj… -szólt utána Amber. –Ha már
lemegyünk a partra, magunkkal kéne vinni a cuccainkat is.
- Ne már Amber… Éhen halunk.
–panaszkodott Jeff.
- Majd hivatkozhatsz erre, mikor egész
héten az ágyban fogsz szenvedni, mert leégett a hátad. –közölte Amber és
elindult felfele. Mi kelletlenül követtük, mivel a leégés gondolata cseppet sem
aggasztott minket az éhségünk miatt.
A szobába belépve pár perc alatt összekapkodtunk minden holmit (Jeff
„azért sem” vitt magával naptejet) és röhögve-hangoskodva indultunk meg végre a
part fele. Amber örömére volt ott tengerparti salátabár (valaki elmagyarázná,
hogy lehet túlélni, CSAK salátán??), míg mi, többiek, inkább kétes eredetű hotdogot
reggeliztünk. Mikor végre mindenki jóllakott, boldogan huppantunk le a meleg
homokra.
- Soha többé nem állok fel.
–jelentette ki Seb.
- Ugyan már. –csapott rá Amber a
lábára. –Még nem is voltunk a vízben!
- Ha rajtam múlik, nem is leszünk.
–közölte az ugyancsak jóllakott Chuck.
Amber ekkor belekezdett egy monológba arról, hogy rendszertelenül eszünk
és túl sokat, de ez senkit nem érdekelt igazán. Kis idő elteltével Pierre is
megérkezett két jegeskávéval, és felajánlotta, hogy sétálhatnánk egyet. Azonnal
kaptam az ötleten, mivel érkezés óta nem igazán töltöttünk el időt kettesben
(ha a sietős zuhanyt nem számoljuk).
- Gyönyörű ez a hely. –mondtam, mikor
végre elindultunk.
- Nem annyira, mint te. –válaszolta
Pierre, mire a szemeimet forgattam.
- Lehetnél ennél is nyálasabb? Hol
tanulod az ilyeneket?
- Azt olvastam, a lányoknak bejönnek
ezek a szövegek. –nevetett.
- Úgyérted, a nyálas klisék? Hát nem.
Ha el akarsz csábítani, adj kaját, menjünk szórakozni és smároljunk a kanapén.
–közöltem rezzenéstelen arccal, mire mindkettőnkből kitört a röhögés.
- Abban is benne vagyok. –mondta.
- Valahogy sejtettem.
Már jó ideje sétálhattunk, amikor eldöntöttük, hogy most már ideje lenne
visszamenni a többiekhez. A nap perzselte a bőrömet, de semmi sem ért fel az
érzéssel, amikor a lábujjaim a nedves homokba fúródnak, miközben Pierre kezét
fogva ballagtunk. Egy idő után megpillantottuk a többieket is – Amber Daviddel
és Chuckal nevetgélt az óceán vizében, Jeff pedig valamilyen koktélt
szürcsölgetett a homokban ülve. Végül Seben akadt meg a tekintetem, aki
egyenesen állt, és a tengert fürkészte, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy
Amberék után megy. Ekkor viszont érdekes dolog történt. Egy lány – korunkbeli,
élénkvörös hajjal és sötétzöld fürdőruhában –hangosan nevetve Seb hátára
ugrott.
Összezavarodva néztem Pierre-re, aki összevont szemöldökkel rázta meg a
fejét. Sebet is meglepetésként érhette a „támadás”, mert kis híján elvesztette
az egyensúlyát, mielőtt a lány felé fordult volna.
- Megvagy, Kyle! -kiáltotta a lány, ám mikor szembenézett
Sebbel, kicsit összezavarodott. –Hoppá. Te nem vagy Kyle. Bocsi! –nevetett
tovább. Seb kérdően nézett rá, és mi sem voltunk kevésbé meglepettek. Valamiért
ismerős volt a csaj, de meg nem tudnám mondani, honnan ismertem. Mondjuk ezt
nyugodt szívvel foghaton a pocsék arc- és névmemóriámra is.
- Hát nem. –röhögte végül el magát
Seb, majd végignézett a lányon és idiótán elvigyorodott. –De lehetek, ha
szeretnéd…
- Istenem. –temettem a kezembe az
arcom. Igen, lehet valaki ennyire idióta.
- Kösz, inkább kihagyom és megkeresem
az igazi Kyle-t. –nevetett a csaj. –És ne haragudj, hogy rád ugrottam. Csak
hátulról hasonlítotok. Meg amúgy is ismerős vagy…-hunyorgott.
- Aha… Nos, szerencsés ez a Kyle
gyerek. És semmi baj, akármikor összetéveszthetsz vele… -válaszolt Seb és a
furcsa mosoly nem hagyta el a szája szegletét.
- O-oké…? Amúgy Charlotte vagyok.
Charlotte… Várjunk csak. Ez az a
Charlotte, akit én ismerek? Ismét szemügyre vettem és egyből egyértelmű volt a
hasonlóság. Mikor utoljára láttam, még természetes barna haja volt, amit
folyamatosan egyenesre vasalt. Össze sem hasonlítható a most ide-oda göndörödő,
hullámos vörös hajával. Úgy döntöttem, hogy mielőtt Seb még nagyobb idiótát
csinálna magából, közbelépek.
- Te meg hová mész? –nézett rám
Pierre, aki egészen eddig, hozzám hasonlóan földbe gyökerezett lábbal bámulta a
kifejlődő jelenetet.
- Beköszönök. –vágtam rá egy vigyor
kíséretében és odaszaladtam Sebékhez.
- Vivienne? –fordult felém csodálkozó
arckifejezéssel Charlotte.
- Helló, Char! Rég nem láttalak,
megváltoztál. –mosolyogtam rá.
- Rólad viszont ez nem mondható el,
pontosan ugyanúgy nézel ki, mint régen. –viszonozta a mosolyt.
- Látom, megismerkedtél Sebbel. –mutattam a
meglepődötten pislogó srác fele.
- Mondhatni. –mosolygott. –Szóval
Sebnek hívnak?
- Ömm… aha... –nyögte Seb elvörösödve.
- Én meg Charlotte vagyok! –vágta rá a
lány, kissé ijesztő lelkesedéssel. –Ja, de várj. Már mondtam.–nevetett.
- Öhm… aha. –válaszolt Seb. –Szóval,
honnan ismeritek egymást?
- Char az unokatesóm. Habár, ami azt
illeti, eléggé rég találkoztunk…
- Ja, mert te fogtad magad és elhúztál
Kanadába, és minket meg otthagytál Szar-lantában.
- Hogy… hol? –pislogott Seb, mostmár
végképp összezavarodva. Szegény.
- Atlantából származom, nem is
mondtam? –fordultam felé.
- Nem, nem igazán. –válaszolt. –De
mindegy is. Szóval, Charlotte, te is itt szálltál meg valahol a közelben?
- Ja, alig kaptunk szállást, pedig még
júniusban foglaltunk.
- Nos, igen, van, aki előre
gondolkodik ilyeneken. –néztem rá szúrósan Sebre, mire ő elnevette magát.
- Ja, mi heten csövelünk egy
kétszemélyesben. –magyarázta Charlotte-nak. –De Viv, igazán nincs amiért
panaszkodj, elhoztunk nyaralni, meg minden…
- Igaz-igaz. Na de ha ilyen jól
elvagytok Charlotte-val, akkor nem bánjuk, ha éjjel nála alszol… -kacsintottam,
mire Seb fülig vörösödött, Char meg elnevette magát.
- Azért ott még nem tartunk.
–válaszolta végül, szándékosan megnyomva a még
szócskát. Hú. Hát a vonzalom az tuti megvan. Lehet, hogy jobb ötlet lenne
hagyni őket, mielőtt fényes nappal a szemem előtt egymásra másznak.
- Na gyerekek, én megyek, mielőtt
Pierre-nek eszébe jutna, hogy itt hagyjon. –vetettem Seb-re egy bíztató
pillantást. –Jó… szórakozást. –mosolyogtam.
- Az az a srác ott a homokban?
–kérdezte Charlotte, kissé meglepődve.
- Aha. –vigyorogtam.
- Lesz még amit mesélj te nekem!
–vonta fel a szemöldökét és elismerően Char. Végül sikerült elköszönnöm tőlük és láttam,
ahogy Seb újabb próbálkozást tesz, hogy bevágójon a csajnál. Azért drukkolok
nekik. Aranyosak lennének és Sebnél jobb fej srácot kívánni sem tudnék az én
kedvenc unokatesómnak. Így hát, óriási vigyorral Pierre fele fordultam, aki
törökülésben ült a homokban, ellenállhatatlan félmosollyal a szája sarkában, és
arra gondoltam, hogy ez a nyaralás mindannyiunk számára rohadtul
fantasztikusnak ígérkezik.
