Mikor leszállt a repülőgépünk, próbáltam türtőztetni magam és nem
izgatott ugrálásba kezdeni. Elvégre a többiek gyakran utaznak, nyilván
hozzászoktak az új helyekhez… én viszont nem. De amire nem számítottam, az az
volt, hogy a srácok ovódásokat megszégyenítő módon viharoztak le a repülőről és
türelmetlenül pattogva várták a csomagokat, hogy végre elindulhassunk a hotel
fele. Amiről az is kiderült, hogy nincs előre lefoglalva, mert „majd csak
kapunk helyet valahol”. Hát, nekem már az gyanús volt, hogy Pierre épp hogy az
utolsó repülőjegyeket vette meg, de ők a gyakorlott utazók, úgyhogy bíztam
bennük. Később viszont kiderült, hogy kár volt.
- Hogy érti, hogy le vannak foglalva?
Minden szoba? –kérdezte a recepcióstól David, döbbenten pislogva.
- Egy szabad szobánk van, két
személyes, pótággyal. –magyarázta a férfi a kínosan egymásra tekintgető
társaságnak.
- Nem értem. Máskor mindig kapunk
helyet.
- Máskor vannak is szabad helyek, de a
héten fotballbajnokság van a városban és a környéken minden szobát kivettek…
-válaszolt a recepciós.
- Esetleg meg tudná nézni, hogy mikor
szabadulnak fel szobák? –nyelt egyet Pierre, felénk pislogva. A férfi bólintott
és kattintott néhányat a számítógépén.
- Holnapután a délelőtti órákban
távozik egy tizenkétfős társaság. –mondta végül. –Összesen négy szobát vettek
ki, szeretnék most lefoglalni őket?
- Persze. És… -sóhajtott Pierre –A
kétszemélyes szobát is kérjük.
Mikor sikeresen bejelentkeztünk, arrébb álltunk, hogy a recepciós
hallótávolságán kívül beszélni tudjunk.
- Basszus, sajnálom. –tört ki Pierre.
–Nem így akartam… De Amber és Viv, ti megkapjátok a szobát, a pótágyról meg
majd sorsolunk, hogy ki alszik benne. A többiek meg megpróbálkoznak valahol
máshol…
- Hé, Pierre. –fogtam meg a karját,
hogy lecsillapítsam, mert látszott rajta, hogy elég ideges. –Nem megyünk külön
helyre. Ti még komolyan nem csináltatok ilyet? –vigyorodtam el. A társaság
összeráncolt szemöldökkel nézett rám, nyilván azon gondolkoztak, mi a baj
velem.
- Nem értelek, Viv. –mondta Chuck.
–Mit nem csináltunk még?
- Srácok, ti komolyan kimaradtatok a
csóró élet bulijaiból?
- Viv, jól vagy? Mi a fenéről
beszélsz? –fordult hozzám Jeff is.
- Maradjunk annyiban, hogy sok jó
ember kis helyen is elfér. Egyetemen többen is elaludtunk már kisebb szobában.
Mindenki feljön és megnézzük a szobát, aztán pedig bebizonyítom, hogy
mindannyian beleférünk.
- Viv, ugye felfogtad, hogy heten
vagyunk? –pislogott hitetlenkedve Seb.
- Persze. Na de gyertek. –ragadtam meg
Pierre karját és a szobák fele kezdtem húzni.
Mikor felértünk, nem kellett csalódnom, tényleg hatalmas ágyak voltak a
szobában. Fél óra győzködés után a srácok is belátták, hogy - ha kényelmetlenül
is - de elférünk majd. Ugyan Pierre-re még mindig rájött a
bocsánatkérés-áradat, amiért foglalás nélkül idejöttünk, a nyaralás akkor is
szuperül indult.
A kipakolással, mint később kiderült több probléma volt, de végül az is
sikerült. Lehet, hogy David és Chuck, akik még visszamentek véglegesíteni a
foglalást nem örülnek majd annyira, hogy a cuccaiknak csak az ágy alatt
találtunk helyet, de így egyelőre mindenki elfért. Mivel már eléggé későre
járt, eldöntöttük, hogy lemegyünk és keresünk a környéken egy helyet, ahol
vacsorázhatunk. Ahogy kiléptünk a szálloda ajtaján, a legkevésbé sem hűvös trópusi
levegőbe, Jeff boldogan kiáltott fel.
- Taco Bell!
Azonnal odakaptam a fejem, amerre ő nézett és boldogan vettem tudomásul,
hogy igaza van.
- Ne már, Jeff. Ne Taco Bell-t!
–nyögött Amber. –Még salátájuk sincs hús nélkül.
- Igaz… -mondtam szomorúan.
- Akkor nem taco-zunk? –kérdezte Chuck
is.
- Figyeljetek, én elmegyek Amberrel
keresni neki valami kaját, ti pedig lekjatok jól! – mosolygott David. Viszont
mikor Amber vidáman elkezdett körbenézni más étterem után, odahajolt hozzám és
a fülembe súgta: -Viv, ugye számíthatok rád, hogy szerzel némi tacot nekem?
- Persze, David. –nevettem, ő pedig
elindult Amberrel.
- Tacoooo, jövünk! –kiáltotta Jeff és
Pierre-el egyszerre lőttek ki a gyorsétterem bejára felé. Mi Sebbel és Chuckkal
nevetve követtük őket, a személyzet pedig értetlenül bámulta az élénk
társaságunkat. Na de ehhez már hozzászoktunk.
Tíz perccel később már csendben (oké, Pierre-t leszámítva, aki valamiért
úgy gondolta, hogy a teli száj sem akadályozhatja meg abban, hogy valami
létfontosságút közöljön velünk) ettük a taco-nkat, jó vendéghez illően jókora
koszt hagyva magunk után. Mikor felálltunk az asztalunktól és a kijárat felé
indultunk, a bent dolgozók egységes megkönnyebbült sóhaját véltem hallani, ami
már megszokottá vált, ha a fiúkkal mentem valahova. Teli hassal viszont még
jobban eluralkodott rajtam a fáradtság, és ezzel a fiúk sem voltak másként,
úgyhogy az utunk egyenesen a szállodaszobánkba vezetett. Illetve vezetett
volna.
- Hányas szobában is vagyunk? –tette
fel a kérdést Seb, mire kapott egy „hogy is kérdezhetsz ekkora baromságot”
–féle nézést Pierre-től.
- Izé… ez tényleg jó kérdés… -haraptam
az ajkamba. Persze, hogy nem jegyeztem meg.
- Ne hülyéskedjetek, rajta van a
kulcson. –mondta Pierre.
- Ami Davidnél van… -motyogta Chuck.
–Egyikőtök sem tudja, hányas szoba?
- Ötszáztizennégy… azt hiszem. –mondta
bizonytalanul Pierre. –Vagy ötszáznegyvenegy?
- Nem, biztos vagyok benne, hogy a
hatodik emeleten voltunk, nem kezdődhet ötszázassal a szobaszám! –erősködött
Seb.
- Mintha lett volna benne egy hetes
is… -kapcsolódtam be a találgatásba.
- Szuper. Egy szobánk van, arról sem
tudjuk, hol. –vakarta meg idegesen nevetve a fejét Pierre. - Jeff? Te nem
emlékszel?
A kérdezett fél nem hogy nem emlékezett, de nem is nagyon zavartatta
magát a „nincs szobánk” –cirkusszal, mivel az ingjét összetűrve és feje alá
rakva, békésen szundított a folyosót szegélyező növény mögött. Hát, van aki így
oldja meg…
- Fel kéne hívnunk Davidet.
–javasoltam. –Lehet, hogy már visszaértek.
- Jó ötlet. –vette elő a telefonját
Chuck és tárcsázta David telefonszámát. Mindeközben Pierre kibújt a rövidujjú
ingjéből és elkezdte összehajtogatni azt.
- Pierre…? –vontam fel a szemöldököm
értetlenül. –Te meg mi a fenét csinálsz?
- Csatlakozom Jeff-hez. –mondta,
mintha magától érthetődő lenne. –Álmos vagyok.
- Ne viccelj, Pierre. A folyosó
közepén fekszel le aludni?
- Elférsz te is, gyere! –lengette meg
felém az ingjét. Én nevetve megráztam a fejem, de a tekintetem nem kerülhette
el az így már meztelenné vált felsőtestét.
- Öltözz már fel. Davidék beengednek.
–mondtam végül, mondjuk ez utóbbiban én is csak reménykedtem. Közben
visszafordultunk Chuck-ékhoz, akik még mindig szótlanul álltak a telefon
mellett.
- David nem veszi fel. Megpróbálod te
Ambert? –kérdezte Chuck, én pedig bólintottam, elővéve a mobilom. Az ötödik
kicsengés után már le akartam rakni, mikor végre beleszólt valaki.
- Viv?
- Szia, Amber. –köszöntem neki, és
mosolyogva intettem a srácoknak, hogy sikerült elérnem őket. –Merre vagytok?
- Uhh. –jött a válasz.
- Uhh mi? Amber, azt kérdeztem, hol
vagytok?
- Hát, Viv… - sóhajtott –Kérdezz
könnyebbet.
-Ez most komoly? –nevettem el magam
kínomban.
- Eléggé… De várj, adom Davidet. –mondta,
mire kihangosítottam a telefont és vártam az említettet. Közben a srácok
érdeklődve gyűltek körém, hogy hallgassák a beszélgetést.
- Halló? –szólt bele David is.
- Szia, David. Te sem tudod, hol
vagytok? –tértem egyből a lényegre.
- Sajnos nem. Kijöttünk kajáért, aztán
kicsit… eltévedtünk.
- Az szívás, haver, mi is! –ordított
közbe Seb.
- Hogy tudnátok eltévedni a Taco
Belltől a szállodáig? 10 méterre vannak! –hallottam David hangján az őszinte
értetlenkedést.
- Hát… nekünk sikerült. –nevettem.
–Vagyis persze, a szálloda az megvan, de egyikünk sem emlékszik, hányas a
szoba.
- Várjatok, megmondom… nálam van a
kulcs. –mondta David és kis szünet után felkiáltott. –Megvan! Ötszáznegyvenhét.
- Ez az, nem kell kint csövezzünk!
–bújt vissza az ingjébe Pierre és az említett szobaajtóhoz szaladt. Mi
természetesen követtük, mert már semmire sem vágytunk jobban, mint kinyúlni a
puha ágyon, de ismét csalódnunk kellett.
- Nem nyílik. –állapította meg sokadik
próbálkozás után Pierre.
- Na ne mondd, Sherlock. –veregette
vállba Chuck. –A kulcs még mindig Davidnél van.
- Basszus, tényleg. – vakarta meg a
fejét Pierre. –David, ott vagy még?
–szólt bele a telefonomba.
- Itt vagyok. –röhögött David.
–Idióták vagytok, mondták már?
- Fogd be! Nem én tévedtem el két
órával érkezés után. –vágtam neki vissza, szintén nevetve. Mert azért nem nehéz
megtalálni a komikumot egy ilyen helyzetben…
- De, Viv, te is. Na de én leteszem,
mert így sosem találunk vissza… Mi is a szálloda neve? –tűnődött el hangosan,
mire kitört belőlünk a röhögés. Hogy lehet, hogy mindenki ennyire figyelmetlen
volt érkezéskor?
Mivel sok mindent nem tudtunk csinálni, leültünk a szobaajtónk elé és
vártuk Davidéket. Persze Jeffet leszámíta, aki már jó félórája húzta a lóbőrt
zavartalanul, de senki nem járt a folyosókon, aki rászólhatott volna. Pierre-t
is sok időbe telt lebeszélnem arról, hogy kövesse, de végül leült mellém és az
ölömbe hajtotta a fejét, amíg Sebék sztorizgattak. A telefonom kijelzőjért
pillantva nyugtáznom kellett, hogy éjjeli két óra múlt és a nyaralás első éjszakáját a szobánk előtt csövezve
töltjük, mivel a társaságunk két tagja elveszett vacsora közben. Ez annyira
jellemző.
- Azok ott David és Amber? –kérdezte a
szemét dörzsölgetve Chuck, aki időközben kinyúlt a földön.
- Igeeen! –ujjongott folytott hangon
Seb (azért mégiscsak az éjjel közepén voltunk egy szálloda folyosóján) és a
jövevényekhez rohant.
- Hé, Pierre. –simítottam végig a
haján az énekesnek. –Bemehetünk a szobába. –mondtam. Semmi válasz. Összevont
szemöldökkel hajoltam előre, hogy megbizonyosodjak az egyértelműről. Elaludt.
Hirtelen nevetnem kellett a helyzet
abszurditásán, főleg ahogy a közeledő David és Amber értetlenül bámulták a
földön horkoló Jeffet. Mikor végre odaértek hozzánk, Amber csak elmosolyodott
és közölte, hogy „cukik vagyunk”, amivel éjjel kettőkor a kemény padlón
ücsörögve azért vitatkoztam volna. Mikor sikerült felköltenem Pierre-t és végre
feltápászkodnunk, David a farmerja zsebéből előhalászta a szobakulcsot és végre
kitárulhatott előttünk az ajtó. Természetesen egyszerre iramondtunk az üresen
álló ágyak felé, ki-ki próbálva egy kényelmes pozíciót felvenni, mivel mozogni
ezután már nem nagyon tudtunk. Mondhatni mint heringek a dobozban – leszámítva Ambert,
aki a ma éjjeli „kiváltságos” szerepében megkapta a pótágyat. Már percek óta
mozdulatlanul feküdtünk az ideiglenes és
túlzsúfolt alvóhelyünkön, mikor a csendet Pierre bizonytalanul csengő hangja
törte meg.
- De hol van Jeff?
Abban a pillanatban esett le, hogy a
nagy sietségben elfelejtkeztünk a folyosón szundító gitárosról. Folyott nevetés
hangja töltötte meg a szobát, de senki nem mozdult, hogy szóljon neki.
- Hagyjátok, hozzászokott már. –röhögött
David, arra célozva, hogy a Jeff a bulik után is legtöbbször a padlón köt ki. Ha
nem lettem volna ennyire álmos, kimentem volna szólni. Így viszont, némi
bűntudattal behunytam a szemem és vártam, hogy az édes sötétség magába
burkoljon…
