17. Rész

  Hú, ez jó gyorsan kész lett :D Mondjuk viszonylag rövid, de annál tartalmasabb. Imádtam írni ezt a részt, végig vigyorogtam, de remélem nektek is tetszeni fog. Kicsit csöpögős, meg klisés, de nem ezt akarta mindenki? :)  És még egyszer köszönöm azoknak, akik rendszeresen (vagy rendszertelenül, igazából mindegy, mert a lényeg, hogy látom, hogy olvassátok és... húúú, az az érzés :D ) írnak kommentet, amiket rendszerint a suliban olvasok el és a tanárok nem értik, miért vigyorgok az előttem levő matekfeladatnak. Na, de megint hosszúra húzom a bevezetőt :)) Izé... jó olvasást :D

   Arra ébredtem, hogy valaki bökdösi az oldalam. Mivel nem éreztem elég ébernek magam egyáltalán ahhoz is, hogy kinyissam a szemem, a kezet ellökve az oldalamra fordulva próbáltam visszaaludni.

- Amber, nem kelek fel… hagyj már aludni… -nyöszörögtem.

- Neked is jó reggelt, Viv! –nevetett egy ismerős hang. De nem Amberé. Na most érkezett el az a pillanat, hogy kinyitottam a szemem.

- Pierre? Te hogy…? –kezdtem, de aztán leesett. –Ja tényleg. Bocs. Neked is jó reggelt. –mosolyogtam rá, amennyire egy ilyen ébresztő után tellett tőlem.

- Viv, már fél órája ébren vagyok, unatkozooooom! –kezdett el ugrálni mellettem. Kelletlenül ültem fel mellé, hátha sikerül lenyugodnia. Nem sikerült. Viszont felköltenie igen, aminek már nem örültem annyira.

- Oké, Pierre… Te akartad. –vigyorodtam el hirtelen és egy  párnával a kezemben felé ugrottam.

   Őt hirtelen érte a támadás és az ágyra hanyatlott, de közben  a kezével egy másik párna után kapott, hogy védekezzen. Nevetve verekedtünk, észre sem véve azt, hogy gyakorlatilag egymáson fekszünk. Pierre egy párnával a kezében a matrachoz szorított, úgy, hogy az arca mindössze pár centire volt az enyémtől. A nevetésem kezdett elhalkulni és bizonytalanság vette át a helyét. Mit akar…? És… miért akarom én is ugyanazt?

   Mikor lassan még közelebb hajolt, nem ellenkeztem. Az ajkai gyengéden érintették az enyémeket és úgy éreztem, ez a pillanat soha nem ér véget. Végre senki és semmi nem zavart meg abban, hogy kiélvezzem a közelségét. Ezúttal ő túrt a hajamba és én egy halk nyögéssel fejeztem ki a tetszésem. Klisének tűnnek a tüzijátékok, de mégis ezek írják le legjoban az érzést. Csak többet akartam belőle – és soha nem elengedni. Ő elmélyítette a csókot, teljesen lélegzet nélkül hagyva, de én a legkevésbé sem bántam az egészet. Ő nem állt meg, hanem végigcsókolta a nyakamat is, amitől úgy éreztem, megőrülök. Éppen lehúztam a fekete pólóját, láthatóvá téve azokat a lélegzetelállító izmokat és az oldalán húzódó tetoválást, mikor hallottam, hogy csapódik a bejárati ajtó. Mi a rémülettől dermedten néztünk egymásra és egyikünk sem mozdult. Némán imádkoztam, hogy Ambernek ne jusson eszébe benézni hozzám, de persze nem volt szerencsém.

- Szia, Viv! –nyitott be a szobámba. Mikor viszont megláttott, elkerekedett szemmel bámult és alig jutott szóhoz. –Úristen! –nyögte ki végül és vörös arccal becsukta mega mögött az ajtót.

   Rémülten néztem Pierre-re. Mégis mit csinálunk? Illetve… mit csináltunk volna, ha Amber nem jön haza…? Francba. És még bűntudatom sincs. Égő arccal ültem fel az ágyon, ahogy Pierre elengedett és megigazítottam a pizsamafelsőm, ami az imént igencsak félrecsúszott a helyéről.

   Miután ő is visszavette a pólóját, tanácstalanul néztem felé, mire ő  elvigyorodott. Erre már én sem tudtam elfojtani a mosolyom és azzal a furcsa érzéssel a gyomromban indultam az ajtó fele. Egyikünk sem szólt semmit, csak kikísértem az ajtóig, és egy puszit nyomtam az arcára, majd miután becsukódott mögötte az ajtó, az ajkamba harapva fordultam Amber felé. Ő felvont szemöldökkel nézett, majd egy óriási vigyor jelent meg az arcán és a nyakamba szökött.

- Viv! Ezt nem hiszem el! Úristen, úgy tudtam! –lelkendezett. –Az éjjel Davidnél aludtam és Pierre nem volt otthon, gondolhattam volna! Végig veled volt? Jézusom, izgalamas egy éjszakád lehetett…

- Amber! –pirultam el. –Nyugi. Fogalmam sincs, mi történt. Vagyis… tegnap este kicsit kiborultam, ezért átjött, hogy ne legyek egyedül, filmeket néztünk, meg minden… Aztán késő volt és felajánlottam neki,hogy itt aludhat. Nem volt semmi… Mármint csak aludtunk. Aztán reggel felébresztett és párnacsatáztunk és a matrachoz szorított... aztán megcsókolt. Ennyi.

- Úúú! Viv, ez annyira aranyos! –vigyorgott. –Akkor most jártok, vagy valami?

- Fogalmam sincs… -mondtam őszintén.

- Olyan aranyosak lennétek! –folytatta, mire elmosolyodtam. Ha Amber bepörög, nincs megállás.

   Miután részletesen kibeszéltük a ma reggeli történéseket, fáradtan dőltem az ágyba. Kellett egy kis szünet. Ambernek legalább ötször kellett elmondjam, mi történt, mert Pierre minden tette mögé valami többet képzelt be, ezzel teljesen elvonatkoztatva a valóságtól. De alig temettem bele a fejem az egyik puha (és Pierre-illatú…) párnámba, mikor jelzett a telefonom, hogy SMS-em jött. Hát persze, hogy Pierre volt az. A következő beszélgetés játszódott le köztünk:

 

    Dobogó szívvel tettem le a telefont a kezemből és elterültem az ágyamon. Rég voltam ennyire boldog, mint most. Alig múlt délután három, ezért még bőven jutott időm arra, hogy hajat mossak és kiválasszam, mit veszek fel. Mivel Pierre-t nem olyan tipúsnak néztem, aki valami nagyon elegáns helyre visz (meg hát első randi – furcsa is lenne), ráadásul elmeséltem neki, hogy szerintem azok a legrosszabb randik, amikor a két fél csak ül valami puccos étteremben és kínosan bámulja egymást, nem öltöztem másképp, mint a megszokott. Ő már úgyis látott a legjobb és legrosszabb formámban is. 

   Egy bézs színű blúz és egy méregzöld farmer mellett döntöttem, fekete Vans-el és egy hasonlóképp fekete sállal. A hajamat egy laza kontyba fogtam, úgy hogy elöl pár tincs az arcomba lógott. Még egy kis smink és elégedetten néztem a tükörbe. Egész gyorsan elkészültem, még majdnem fél óra volt 5-ig. Remek, ez a félóra épp megfelel arra, hogy átgondoljam ezt az egészet. Mi a fene történik?

   Pierre megcsókolt. Majdnem több is történt. Én pedig élveztem az egészet. De milyen lenne egy hírességgel járni? Fotósok mindenhol. Címlapok. Félreérthető fotók… Jaj. Akármi is folyik köztünk, mindenképp titoknak kell maradnia. De ettől függetlenül ez az „akármi”, boldogabbá tesz, mint eddig bármi. És nem lehetek olyan felszínes, hogy elutasítom Pierre-t, csak azért, mert híres. Ez majdnem olyan rossz, mintha csak a hírnévért lennék vele. És Pierre a legaranyosabb, legtörődőbb srác, akivel eddig találkoztam. És még érdeklődik is irántam. (Khmm… a kapcsolatunk azzal kezdődött, hogy lefeküdtünk. És alig pár órája megcsókolt. Ja, és randim van vele. Ez azt jelenti, hogy érdeklődik irántam…ugye?)

   Végre öt óra volt és kimentem a konyhába inni egy pohár vizet, amikor megszólalt a csengő. Épp az ajtó felé indultam, hogy beengedjem Pierre-t, mikor Amber dugta ki a fejét a szobájából.

- Viv? Légyszi, nézd meg, ki jött. –mondta, mire kicsit elvörösödtem.

- Pierre az… -mosolyodtam el idétlenül.

- Oh. –nézett végig rajtam és felfogta, hogy épp elmenni készülök. –Akkor jó szórakozást! –kacsintott.

   Kicsit még mindig vörös arccal nyitottam ki a bejárati ajtót és a szívem nagyot dobbant, mikor megláttam Pierre-t, kék koptatott farmerben és egy feltűrt ujjú ingben. Ő egy óriási vigyorral ölelt magához.

- Wow, de szép valaki ma. –villantott rám egy félmosolyt. Mintha nem vörösödnék el így is jóval gyakrabban, mint a normális.

- Te sem festesz rosszul. –válaszoltam neki. –Merre megyünk?

- Először valahova kajálni, mert éhenhalok, az pedig, hogy utána hova megyünk, meglepetés. –vigyorgott.

- Meglepetés… Hmm, jól hangzik. – válaszoltam neki. Lehet, hogy más nem bírja a meglepetéseket, de én megőrülök mindenért, ami spontán és nincs előre eltervezve.

- Akkor induljunk. –fogta meg kissé bizonytalanul a kezem. Na jó, ez itt kezd kicsit kínossá válni. Megint. Éreztem az ujjai melegségét, ahogy az enyémekre kulcsolódnak, és azt hittem, ott helyben elolvadok. Pierre Bouvier fogja a kezem. Wow.

   Senki nem nézett ránk furcsán, mikor az utcán mentünk. Mi is csak egy pár voltunk, akik egy őszi délután sétáltak. Mások szemében ebben semmi szokatlan nem volt. Csak én éreztem, hogy mindjárt szétrobbanok a boldogságtól, mert végre foghatom Pierre kezét és nem kell távol tartanom magam tőle holmi idétlen okok miatt. Randihelyszínül egyébként a KFC-t választotta, ami nem a legmeghittebb hely a világon, de mint mondtam nekem tökéletes volt. Gyorskajáldában Pierre-el? Ezerszer jobb, mint egy sokcsillagos étterem valaki – akárki mással.

- Fura lány vagy te, Viv. –nézett rám, miközben a csípős csirkeszárnyaimmal bajlódtam.

- Hogy érted? –nyeltem le egy falat húst.

- Más lány elvárná, hogy puccos éttermekbe, meg elit helyekre hurcoljam, te pedig így belelkesedsz egy olcsó gyorsétteremtől és néhány Hot Wings-től. Nem lógsz a nyakamon a kérdéssel, hogy vajon hova viszlek majd meglepetésképpen, hanem élvezed, hogy sodor magával az ár. Más lány salátát csipeget, te megvered evőversenyben az egész bandát. Nem érdekel, hogy merre megy a tömeg, neked mindig megvan a saját véleményed és senki nem változtathatja azt meg. Annyira örülök, hogy találkoztunk és hogy eljöttél most velem.  Ha veled vagyok, nem kell megjátsszam a szupersztárt, mert ha azt tenném, valószínűleg hozzámvágnád azt a csirkét a kezedből. És ez jó, Viv. Különleges vagy.

   Jézusom. Ilyen szép dolgokat még soha senki sem mondott nekem. Most kedvem lenne sírni a boldogságtól. De ehelyett inkább hosszasan megcsókoltam Pierre-t és hagytam, hogy a pillangók a gyomromban őrülten verdessenek. Semmi nem tudná elrontani a boldogságom most. Legalábbis azt hittem, amíg a szemembe nem villant a vakufény.

16. Rész

  Sziasztok, bocsánat, hogy ilyen lassan hozom, de suli közben nincs sok időm írni (...vagy enni. Házit írni meg főleg nem. Na mindegy.) A hétvégéim elég eseménydúsak és kábé három hete nem volt egy olyan éjjel, hogy rendesen kialudtam volna magam. Most meghűltem és otthon vagyok, úgyhogy volt egy kis időm megírni ezt a részt. Sőt, enni is. És aludni. De házizni továbbra sem. Hah. Rendszeres részeket továbbra sem tudok ígérni, de ha minden jól megy és szabad lesz a következő hétvégém, valamint latinból sem fogok megbukni, akkor egy-két hét múlva jelentkezem. Addig jó olvasást :) 

   Zavartan néztem körül, mikor kinyitottam a szemem. Hol is vagyok? Nappaliban… a srácok nappalijában. Pontosabban a kanapén feküdtem és iszonyúan fájt a fejem. Ezt nem hiszem el. Már megint? Értem én, hogy ez az életkor mindenki szerint a bulizásról és a szórakozásról szól, de… mióta megismertem a srácokat, az a ritka, ha józan vagyok és épp nem másnapos. Oké, nem mintha annyira bánnám, de azért kissé vissza kéne vegyek. Nem csak ez a lényeg.

   Tegnap este, miután Alexék elmentek, Jeff mindenkinek töltött egy-egy pohár innivalót és „Igyunk a nagynéném szülinapjára!” felkiáltással koccintott velünk. Hát igen, ok az mindig van… Ha jól látom, a szemközti fotelban dőlt ki és látszólag ezúttal az arca sincsen összefirkálva. Hurrá.

   Ezúttal legalább nem történt semmi Pierre és közöttem. Gondolom. A francba, semmire sem emlékszem! Meg kéne keressem a többieket. A fejem dörzsölve mentem ki a konyhába és töltöttem magamnak egy pohár hideg vizet. Épp visszafele indultam, amikor egy koppanást hallottam és felugrodtam ijedtemben. Mikor odafordultam, Chuckot láttam, aki gondolom mindvégig az asztalnál ült, de úgy tűnik, közben elszundított, így sikerült lefejelnie az asztalt. Most kába tekintettel emelte fel a fejét az omlettjéből. Szépen indul ez a reggel…

   Miután sikerült valamennyire felébreszteni a srácokat és megreggeliztünk (vagyis inkább ebédnek mondanám, de ez már megszokott), Amber bement dolgozni, én pedig maradtam még egy darabig, végignézni, ahogy próbálnak.

    A próbateremben először a Freaking Me Out-ot játszodták el, úgy hogy Alex részét David énekelte, majd következett néhány szám az első albumról is, amiknek a nagyját ismertem. Ezek után a Jump-ot és a Perfect-et is előadták, én pedig vigyorogva hallgattam a dalokat, néha együtt énekelve a refrénnel. Pierre többször rámmosolygott, de ezúttal cseppet sem volt kínos az egész, szóval azt hiszem, jó úton haladunk a –csak barátok- kapcsolatunk felépítésében. Ennek örülnöm kéne, nem? Elvégre én akartam így. Pierre lassan a legjobb barátommá válik, én pedig bele kéne törődjek, ahelyett, hogy „mi lenne ha” elméleteket szövök.

   Próba után támadt egy szuper ötletem, amibe rögtön beavattam a fiúkat is. Ők már annyi helyre elvittek – most én jövök. Az autóban ülve folyamatosan azt kérdezgették, hova megyünk, de én nem voltam hajlandó elárulni.

- Meglátjátok. –vigyorogtam. –Tetszeni fog.

- Remélem is, már jó ideje megyünk. –válaszolt Seb, aki egyike volt a hátul összepréselődött és ezáltal nem túl virágos hangulatú fiúknak. Ezúttal én vezettem, úgyhogy legalább volt helyem… lélegezni. 

   Néhány perc múlva sikeresen leparkoltunk és a csomagtartóból kivett piknikkosarakat cipelve megindultam a kedvenc helyem felé – a tóhoz. A srácok készségesen baktattak utánam, de nekik is elállt a lélegzetük, mikor meglátták az eléjük táruló kristálytiszta vizű tavat.

- Hű, Viv, hogy találtál erre a helyre? –kérdezte tágra nyílt szemmel Pierre.

- Nyáron ide járok ki úszni. –mosolyogtam. –Most pedig elhoztalak ide titeket piknikezni.

- Oké, Viv, ezzel százszorosan túlszárnyaltad a pizzázót vagy a stúdiót, ugye tudod? –nézett felém vigyorogva Jeff.

- Ez volt a szándékom. –válaszoltam neki és egy megfelelőnek tűnő helyre leterítettem a pokrócot és lehuppantam. –Jó étvágyat!

- Viv, az előbb reggeliztünk… -kezdte bizonytalanul David.

- Az majdnem két órája volt, haver. Én éhes vagyok. –válaszolt neki helyettem Jeff. Na de ő mikor nem éhes?

- David, én a helyedben azért megnézném, mi van azokban a kosarakban… -mosolyogtam.

   Természetesen mindannyian egyszerre kaptak az említett kosarak felé, és boldog kiáltással nyugtázták, hogy a piknik előtt felvásároltam a Starbucks mufinkészletét. És ki ne szeretné a Starbucksos muffint?

   Fél órával később teli hassal röhögtünk valamin a fűben feküdve, mikor megszólalt Jeff mobilja és neki és Davidnek vissza kellett menniük a stúdióba, kitölteni valami papírokat, amiket tegnap elfelejtettek. Pierre-el, Sebbel és Chuckal úgy döntöttünk, maradunk még egy darabig, hiszen más dolgunk nemigen akad, úgyhogy folytattuk a beszélgetést.

- Hiányzik a nyár. –sóhajtottam, mikor hideg fuvallat miatt összébb kellett húznom magamon a kabátom. Kanadában pillanatok alatt ősz lesz.

- Nekünk is. –értett egyet Pierre, aztán felkapta a fejét. –De hé, rocksztárok vagyunk!

- Hurrá –válaszoltam. –Beszélj a magad nevében. És az időjárás is a rajongótok?

- Nem –nevette el magát. –De akármikor megengedhetünk magunknak egy hétszemélyes utat valami melegebb helyre –vigyorgott rám. Pár pillanatba telt, míg felfogtam.

- Hét? Úgy érted Amber és… én?

- Persze. Nem csak az orrod alá akartam dörgölni, hogy nyaralni megyünk! –ölelt át fél karral.

- Úristen, Pierre, most ugye csak viccelsz?

- Miért viccelnék? Ránk fér a szabadság, te pedig fontos vagy mindannyiunknak. –mosolygott, mire kicsit elpirultam.

- De csak alig ismerkedtünk meg! –hitetlenkedtem. Azért az ember nem mindennap kap ilyen ajánlatot.

- Na és? Máris többet tudsz rólam, mint jó néhány régi barátom.

- Ha ezt komolyan gondolod, benne vagyok –vigyorodtam el.

- Szuper! –ölelt meg, mikor feltűnt valami.

- Hol van Seb és Chuck? –néztem körbe.

- Mi? De hát pár perce…

   A földön heverő villogó kijelzőjű mobilom felé nyúltam. SMS-em jött.

- Itt a válasz. –mutattam az üzenetet Pierre-nek, aki továbbra is értetlenül nézett. Hát, nekem sem tűnt fel, hogy elmentek.  „Láttuk, hogy jól elvagytok. A kocsit elvisszük, taxizzatok nyugodtan haza. És védekezzetek! J xoxo Seb.”

   Az SMS-t olvasva kicsit elvörösödtem. Ennyire egymásba feledkeztünk? Basszus, nem tűnt fel, hogy két ember elment mellőlünk! És úgy tűnik, kettesben maradtunk… És ezúttal a legkevésbé sem zavart. 

   Egy további átbeszélgetett óra után kezdtem egyre biztosabb lenni az érzéseimben. Többet akartam barátságnál, de ezt a világért sem vallottam volna be akárkinek is… legfőbbképp Pierre-nek nem. Úgy döntöttünk, indulás előtt még sétálunk kicsit a tisztáson, hogy legalább egy olyan helyre érkezzünk ki, ahova egy taxi is értünk tud jönni. Mikor viszont a jól ismert és sokszor bejárt úton végigmentünk, egy padon ülve egy túlságosan ismerős alakot pillantottam meg. Pierre észrevette a hirtelen hangulatváltozásom, mert megtorpant és kérdőn nézett felém. Elsápadva fordultam meg az ellenkező irányba, némán imádkozva, hogy az alak ne vegyen észre. Késő volt.

- Viv? –hallottam a hangját. Jaj, ne.

- Viv, ki ez? –kérdezte aggódva Pierre, a megsemmisült arckifejezésem láttán.

- Vivienne! Végre, már azt hittem, soha többet nem látlak. –ért utól a férfi, mire könnyek szöktek a szemembe. Pierre védelmezőn átkarolt.

- Te meg mit csinálsz a barátnőmmel? –nézett szikrázó szemmel Pierre-re. Az ő tekintete egyre értetlenebb és tanácstalanabb lett, de a „barátnőm” szóra csalódottságot fedeztem fel az arcán.

- Nem vagyok a barátnőd! –néztem dühösen a túl ismerős szempárba.

- Nem emlékszem, hogy szakítottunk volna.

- Nekem pedig rémlik valami olyasmi, hogy ágyba bújtál a legjobb barátnőmmel! –kiabáltam, miközben éreztem, hogy könnyek folynak végig az arcomon. Hülye bőgés.

- Várj… -fogta fel Pierre a helyzetet. – Charles?

- Mit akarsz? Igen, Charles-nak hívnak, de te ezt honnan tudod, seggfej?

- Tudod, ki a seggfej. –csattantam fel. Milyen jogon hívja seggfejnek valaki Pierre-t?

   Pierre viszont a Charles név hallatán ökölbe szorította a kezét. Tudtam, mire készül. Épp tiltakozásra nyitottam a szám, de késő volt. A valamit épp mondani készülő Charles arcán óriási erővel landolt Pierre ökle, a tompa reccsenéstől, ami ezt követte pedig én is fájdalmasan szorítottam össze a fogam. Charles hátratántorodott az ütés erejétől és vérző orral zuhant a földre. Onnan felülve először felmérte az erőviszonyokat és visszatámadás helyett inkább az orrát szorongatva hátrálni kezdett. De Pierre úgy tűnt, nem szándékszik ismét megütni, csak szenvetlen arccal bámulta, ahogy próbálja elállítani a vérzést, miközben nyilvánvaló volt, hogy eltört az orra.

- Pierre… -szólaltam meg száraz hangon. –Szerintem menjünk.

  Pierre pár pillanatig csak zavartan pislogott rám, de mikor karon ragadtam, készségesen jött utánam. Nem akartam Charlesra nézni. Ki akartam törölni az emlékezetemből, csak hogy ez nem annyira egyszerű. Egyelőre viszont megelégedtem volna annyival is, hogy nem látja a könnyeim, de nem könnyítette meg a helyzetem.

- Szóval vele vagy! –kiabált utánunk. -Remélem, ő is rájön, mekkora egy ribanc vagy!

  Gyorsítottam a lépteimen és ugyan eddig csak némán folytak a könnyeim, most alig kaptam levegőt a kitörni készülő zokogástól. Mikor visszaértünk a tóhoz és Charles is elég messze került tőlünk (hálás vagyok Pierre-nek, amiért velem maradt, ahelyett, hogy agyonveri szerencsétlent), lerogytam a földre és a kezembe temettem az arcom. Ezt nem hiszem el. Pierre leült mellém, óvatosan átkorolt, én pedig a vállába zokogtam. Ő csitítóan simogatta a hátam, egészen addig, amíg kicsit megnyogodtam.

- Minden rendben lesz, Viv. Ne foglalkozz vele, egy nagy szemétláda.

- T-tudom… Köszönöm, Pierre. –öleltem át szorosan. Attól, hogy láttam, hogy ennyire törődik velem, még jobban rámjött a sírhatnék. Fogalmam sincs, mi van velem. – Szerintem menjünk.

   A főút fele sétálva kaptam egy SMS-t Ambertől, amiben szólt, hogy Davidnél marad éjszakára, de ha szükség van rá, hívjam. Visszaírtam neki, hogy minden rendben, elleszek egyedül, mivel nem akartam, hogy miattam le kelljen mondania a terveiről, de igazából elkellett volna a társaság.

   Mikor végre beültünk a taxiba, a hazaút csendesen telt, de kiszálláskor Pierre fizetett és ő is kiszállt velem. Kérdőn fordultam  felé.

- Nem hagyom, hogy egyedül bedepizz otthon. Megnézünk egy filmet, eszünk popcornt és este hazamegyek. Mit szólsz?  -mosolygott rám.

- Oké. –viszonoztam a mosolyát.

   Fél órával később a kanapén ülve nézük a Végső állomás harmadik részét, amit én még nem láttam, de Pierre állítása szerint igen, szóval míg én a körmöm rágva izgultam a szereplők sorsa miatt, ő hátradőlve röhögött az arckifejezésemen. Épp egy feszült résznél járt a film, én pedig teljesen előrehajolva az ujjaim közül bámultam a képernyőt. A srác mindjárt meghal… egy… kettő…

- Aaaarrgh! –kiáltotta Pierre, mire rémültömben hangosan felsikítottam.

- Úristen! Pierre! Ez kurvára nem volt vicces! –kapkodtam a levegőt remegve.

- De, az volt. Láttad volna az arcod! –röhögött.

   A film további részét Pierre pólójába temetett arccal néztem, és ugyan ő nem értette, mi olyan ijesztő benne, de azért jól szórakozott. A végén kisebb sokkban vettem le a szemem a képernyőről.

- Hű, de szuper volt! Nézzük meg a következő részét! –vigyorogtam Pierre-re.

- Viv, most szórakozol? Azt hittem, itt kapsz szívinfarktust a képernyő előtt, úgy féltél! Ha megnézzük a következőt is, még meghalsz itt nekem.

- Dehogyis! Csak félek, de ez nem jelenti azt, hogy nem élvezem! –nevettem.

- Oké, Viv, te tudod… -mondta és betette a következő DVD-t.

   A negyedik rész története hasonlított a harmadikéhoz, néhány csavarral megtoldva. Néhányszor láttam, hogy Pierre is összerezzent egy-egy hang vagy hirtelen esemény hatására, én pedig kezdtem megszokni a vér és a durva halálesetek látványát.  A film végére mindketten hullafáradtan kapcsoltuk ki a tévét és Pierre szedelőzködni kezdett.

- Már mész? –kérdeztem kicsit csalódottan.

- Viv, késő van. Mégis mit csinálnék még itt? –nézett rám.

- Itt mardhatnál…

- Jó lenne, de nem tudom, mennyire volna jó, ha később vezetek haza hullafáradtan. –válaszolt Pierre.

- Úgy értem, éjjelre… -haraptam be az alsó ajkam. Istenem, de idiótának tűnök most. Biztos idétlennek néz. Jaj, valaki lőjön le.

- Oké. –mosolyodott el, amitől megdobbant a szívem.

   Még egy órát maradtunk fent, aztán elkezdtünk készülni a lefekvéshez. Ugyan eredetileg Pierre a kanapén aludt volna, de szemétségnek éreztem volna, ha amiatt, mert nem akartam egyedül itthon lenni, két napig hátfájása lenne. Franciaágyam van… Elférünk mindketten, nem? A fősulin megszoktam ezt a többen-egy-ágyban-alvás dolgot, mert néhány buli után gyakran dőltünk ki többen ugyanabban az ágyban és ezalatt semmi rosszra nem kell gondolni. Aludtunk. Ahogy most is fogunk.

   A mai nap úgy tűnik, tisztázódott, hogy csak barátok vagyunk. Ő valószínűleg túl van rajtam, mert már semmi jelét nem látom annak, hogy többet akarna, én pedig… hát én próbálom figyelmen kívül hagyni ezt az idegesítő kis hangot a fejemben és a pillangókat a gyomromban. Működnie kell. Egyszer úgyis belenyugszok.

   Pierre pólóban és boxerben, én szokásos pizsamában feküdtem az ágyban, ügyelve arra, hogy a kellő távolságot azárt megtartsam közöttünk. Egyikünk sem szólt semmit, de a helyzet kezdett kicsit kínos lenni.

- Akkor… jó éjt, Pierre. –mondtam végül az oldalamra feküdve. Tudtam, hogy rossz ötlet volt megkérni, hogy maradjon. Főleg, ha le akarom felejteni. Jaj.

- Neked is, Viv. –válaszolt és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Pár perccel később mndkettőnket elnyomott az álom.

15. Rész

   Másnap reggel Amber hangjára ébredtem.

- Viv! Már igazán felkelhetnél! –kiabált valahonnan a konyhából.

  Kelletlenül kászálódtam ki az ágyból. Szokás szerint az ébresztőórára néztem, ami tíz órát mutatott. HAJNALI tizet. Nem vesződtem a ruhákkal, mindössze csak egy vékony és kissé átlátszó top és egy rövidnadrág volt rajtam, mikor elindultam a konyhába.

- Jövök már, mi olyan sürgős, hogy kora hajnalban felkeltesz? –morogtam, mikor beléptem az ajtón.

  A konyhában viszont nem csak Amber, hanem –legnagyobb meglepetésemre- Pierre, David, Seb, valamint Alex ültek. Tágra nyíltak a szemeim, majd először rájuk, majd Amberre néztem, végül pedig… vissza magamra. A francba. A fiúk kissé elvörösödve, próbáltak másfele nézni (vagyis tulajdonképpen nem mind, Pierre egy perverz mosoly kíséretében zavartalanul élvezte a látványt), én pedig egy pillanatig teljesen ledermedtem. Végül Amber zökkentett ki a bénultságomból, amikor a serpenyővel, amiben épp tojást készült sütni, egy jól irányzott csapással fejen találta Pierre-t.

   Egy pillanat leforgása alatt sarkon fordultam és berohantam a szobámba felöltözni, miközben az arcom égett a szégyentől.

   Mikor már valamivel több ruha volt rajtam, és a hajam sem állt szerteszét, döntöttem, kimegyek és igyekszem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.

- Khm… jó reggelt mindenkinek! –mosolyogtam a fiúkra, akik épp a reggelijüket fogyasztották.

- Helló, Viv! –köszönt Alex, viszonozva a mosolyom.

- Szépjóreggelt! –énekelte David, majd Seb is köszöntött egy vigyor kíséretében.

- Oh, szia, Viv. Látom, felöltöztél. –vágott szomorú arcot Pierre, mire kissé elpirultam és hozzávágtam egy konyharongyot. Ő röhögve kapta el és hajította vissza, viszont ezúttal nem talált célba, így csak kinyújtottam rá a nyelvem és Amberhez fordultam.

- Ugye nekem is jut a rántottából?

- Persze. –mosolyodott el és ő is leült enni az asztalhoz. Közben kiderült, hogy Pierre-ék épp a stúdióba indultak, amikor úgy döntöttek, benéznek hozzánk. Ambert a reggel felhívta a főnöke, és szólt, hogy ma nem kell bemennie, úgyhogy a srácok megkérdezték, nem akarunk-e velük menni. Persze, hogy akartunk.

   Mivel az idő pár nap alatt kellemes nyáriból hűvös őszibe csapott át, Amber, aki állítása szerint „fázós” már csak egy óriási sállal a nyakában és egy kötött sapkában volt hajlandó kimenni a házból. Alexen is sapka volt, de nála ezen nyáron sem lepődnék meg, Pierre, David és Seb viszont akár Hawaii szörfözésből is jöhettek volna az öltözékük alapján, ugyanis az annyira volt meleg.

   Végül én is felvettem egy barna sapit, csak hogy fele-fele legyen az arány, de ahogy kiléptünk és megcsapott a hűvös őszi szél (pedig épp hogy csak szeptember volt!), Pierre nemes egyszerűséggel lehúzta a fejemről és megpróbálta felerőlködni a sajátjára. Mikor sikerrel járt, vigyorogva elszaladt, én pedig természetesen utána rohantam.

- Pierre, add már vissza! –kiabáltam utána, de nem úgy tűnt, hogy meghatotta volna. Végül pár méterre a háztól sarokba szorítottam és megpróbáltam visszaszerezni tőle, de nem sok esélyem volt, mivel jóval erősebb nálam.

- Add fel, Viv, szerintem megtartom. –nevetett egy újabb sikertelen próbálkozást követően. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire közel volt hozzám, de mikor megfogta a karom, rájöttem, gyakorlatilag centikre van tőlem. De ez normális, hiszen épp… nem, nem igazán tudom megfogalmazni, épp mit csinálunk, de a közelsége természetesnek tűnt. Most már viszont nem az. Túl sok bonyodalom származik abból, ha mi ketten közel vagyunk egymáshoz. Zavarba jőve léptem tőle hátra, ő viszont ezt úgy értékelte, hogy feladtam, így diadalmas vigyor költözött az arcára.

- Na azt már nem! –ugrottam ismét felé, mire kitört belőle a röhögés és majdnem elvesztette az egyensúlyát.  Végül gondolt egyet, megelégelte a vitát és egyszerűen a nadrágjába dugta a sapkám. Tágra nyílt szemmel bámultam rá.

- Pierre, te nem vagy normális. De oké, tudod mit, tartsd meg. –néztem a szemébe és elnevettem magam. A nadrágjában egy elég félreérthető helyen levő púp jelezte a sapkám helyét, de annyira komikus volt a helyzet, hogy nem tudtam megsértődni azon, hogy ezt csinálta a kedvenc sapimmal. Folyamatosan röhögve mentünk vissza a többiekhez, akik az egészből semmit sem láttak, most viszont elég fura arckifejezéssel fogadtak.

- Viv, szép munka. –mutatott Pierre nadrágja felé Seb, nevetéssel küszködve.

- Ja, ha gondoljátok, még hagyunk titeket… -tette hozzá David és Alex is bólogatott. Amber csak lesütött szemmel vigyorgott magában, nyilván azt hitte, hogy az egész tényleg az aminek látszik.

   Pierre végül nemes egyszerűséggel belenyúlt a nadrágjába (ami jó néhány elkerekedett tekintetet eredményezett), kihúzta belőle a sapkámat, felhúzta a fejére és mintha mi sem történt volna, indult tovább. Mindenki szakadt a röhögéstől, a többiek arckifejezését látva pedig még jobban nevetnem kellett. Tehát ilyenek történnek máskor is azalatt az idő alatt, míg én még javában alszom. Hmm. Talán ezentúl korábban kéne kelnem.

   Nem sokkal később sikerült az egész társaságot összeszorítani a kocsiban, úgy, hogy Amber David ölében ült, én pedig Seb mellett szorongva igyekeztem nem teljesen felkenődni az ablakra. Alex kapta az anyósülést, „vendég” lévén, mi pedig gyilkos tekintetekkel bámultunk Pierre tarkójára, valahányszor úgy kanyarodott az autó, hogy még jobban összepréselődtünk.

   Az út a stúdióig kegyetlenül hosszúnak tűnt, de jól elszórakoztunk a fiúk hülyeségein. Mikor az autó megállt, kinyitottam az ajtót és szabályosan kizuhantunk belőle, az utcán sétáló emberek (dél körül járt az idő, elég sokan voltak) pedig meglepett pillantásokkal jutalmaztak.

   Seb-el röhögve meghajoltunk, majd a többiek normális módon szálltak ki utánunk, hogy elindulhassunk a stúdió bejárata irányába. Persze ez sem ment zökkenőmentesen, hiszen ugyan egy pillanatra elfelejtkeztem róla, de az útitársaim híresek voltak.

- Úristen, te Pierre Bouvier vagy! –sikított fel egy iskoláskorú lány, amire persze azok is odanéztek, akik eddig nem ismerték fel őt. Pierre zavartan tekintett körbe, ahol persze már kezdtek is gyűlni az aláírásra váró emberek, majd kedvesen a lányra nézett.

- Igen, én vagyok. –mondta neki ellenállhatatlan mosollyal az arcán. A lány persze azonnal vérvörös lett és dadogva kért autogrammot a srácoktól. Mikor mindnyájan aláírták a füzetét, amit feléjük tartott, remegő kézzel vette azt vissza és boldogan távozott. Persze az egyre népesebb tömeg is különböző papírlapokat lengetett, mire a srácok nekiláttak az aláírásnak. Alexet is jó néhányan felismerték, mi pedig Amberrel többnyire a rajongók telefonjával készítettünk nekik közös képeket. Húsz perccel később úgy tűnt, senki sem maradt, így sikerült bejutnunk a stúdióba, ahol Chuck, Jeff és egy harmadik férfi idegesen vártak ránk.

- Pierre, mindjárt délután egy óra, tudod, mióta várunk? – támadt rögtön Chuck a belépve meglepetten pislogó Pierre-re. – Reggel kilenckor indultatok el, és úgy volt, hogy tízkor találkozunk itt!

- Basszus, tudtam, hogy elfelejtettem valamit! Ne haragudjatok, csak beugortunk Amberékhez, és eltelt az idő… -vakarta a fejét zavartan Pierre.

   A srácoknak minél előbb el kellett kezdeni a dal felvételét, mivel már így is jó nagy csúszásban voltak. A másik férfiról kiderült, hogy Patrick-nak hívják és ő a Simple Plan menedzsere, akivel egyébként egész jól elbeszélgettünk, mikor „szünet!” felkiáltással a srácok kidőltek a stúdió padlóján. Szóval, hát egész jól telt a stúdiózás.

    A dal élőben még fantasztikusabb volt, Alex hangja pedig remekül hangzott Pierre-é mellett. Amberrel rengeteget nevettünk, mikor valamelyikük félreénekelte a dalszöveget, meg úgy általában, mikor a szünetek alkalmával nekiálltak bohóckodni. Már Alex is olyan volt, mintha ezer éve ismerném, akárcsak a srácok, szóval az elmúlt egy hét életem eddigi legjobb időszaka volt. És csak egy hét telt el! Annyi minden történt, hogy valójában az egész hónapoknak tűnt. De örültem, hogy itt lehettem.

   Már sötétedett, mikor a hullafáradt társaságunk kilépett a stúdióból. Alex félreállt telefonálni, és néhány perccel később egy vigyorral az arcán jött vissza.

- Beszéltem a többiekkel, azt mondták, találkozzunk a Joel’s-ben, ha ti is benne vagytok. –mondta. – Én minden esetre éhenhalok.

- Jól hangzik, ezek szerint én sem vagyok egyedül! –örültem meg az ajánlatnak, és már alig vártam, hogy találkozzak az All Time Low többi tagjával is.

   Mindenki egyetértett abban, hogy éhesek voltunk, így fél órával később már a pizzázó előtt szálltunk ki a kocsiból. És ott álltak. Amber kis híján elszorította a vérkeringésem, úgy kapaszkodott a karomba, mikor meglátta Jack-et, Rian-t és Zack-et. Jack, önmagához hűen (azért eleget tudtam a viselkedéséről, különböző videók és a banda koncert-DVD-je után) magas hangon visítozva szaladt felénk és Alex nyakába ugrott.

- Lexiiiii! Nem láttalak reggel óta! Úúúúúgy hiányoztál! – kiabálta az énekes fülébe, amitől nem csodálkoznék, ha Alex megsüketült volna.

- Te is nekem, Jacky. –röhögte el magát Alex és félrelökte Jacket. Ő persze visszatámadott és néhány másodperc múlva a két srác a földön fetrengve birkózott nevetve, mi pedig érdeklődve figyeltük őket. Öhm… ahogy sokan mások is. Említettem már, hogy még az utca közepén álltunk?

- Ezek mindig ilyenek? –kérdeztem Pierre-től, miközben egy pillanatra sem vettem le a tekintetem Alexékről. Elég érdekes látványt nyújtottak.

- Ne akard megtudni. –röhögött. –Egyszer turnéztunk velük. –tette hozzá, én pedig kíváncsian vártam a folytatást. –EGYSZER. –nyomatékosította, én pedig azt hiszem, felfogtam, mit akar mondani.

   Mikor Alex és Jack végre feltápászkodtak a földről, Alex felém fordult, majd a vállamra tett kézzel a többiek felé fordított.

- Srácok, ő itt Viv. Ő pedig –vigyorgott Amberre, aki sápadtan mosolyodott el- Amber Belrose, David barátnője. Lányok, gondolom, nektek nem kell bemutatni, de ők itt Rian, Zack, ez az állat meg itt mellettem Jack.

- Hééé! –kérte ki magának az állat elnevezést Jack, de aztán összeráncolta a szemöldökét és elgondolkodott egy pillanatra. –Oké, előfordulhat, hogy az vagyok… -röhögte el magát. Aztán odarohant hozzám és megölelt (nem igazán számítottam rá, de hát ő Jack Barakat…), majd a sápadtból vérvörösre váltó Amberrel is ugyanezt tette. Zack valamivel visszafogottabban jött oda, és ő is megölelt, végül pedig Rian részesített egy óriási medveölelésben.

   A korgó gyomrom hangját hallva kicsit megsürgettem a srácokat, mert míg kihozzák a rendelést, valószínűleg mindannyian éhenhalunk. Nem sokkal később egy óriási asztal köré ülve próbáltuk megértetni a rendelésünk a zavart pincérnővel, aki a hangzavarban csak ide-oda kapkodta a fejét.

- Tehát… -nézett a noteszére. –Három Hawaii, két Pepperoni…

- HÁROM! –ordított közbe valaki.

- Rendben, tehát három Pepperoni, két Margherita, egy vegetáriánus, és két extracsípős?

- Igeeen! –kiabálta túl David a zajt.

- És… -nyelt idegesen még egyet a nő, félve az újabb hangzavartól. –Inni mit hozhatok?

- Sööööör! –jött a válasz Jack felől, amire többen bólogattak.

- Szóval… hány sört hozzak? –nézett körbe a pincérnő.

- Én is kérek! –kiabált Jeff, majd Seb, Alex… végül kiderült, hogy mindenki a sörre esküszik.

   A pincérnő egész jól viselte a társaságunk, többször elröhögte magát a srácok poénjain és természetesen elkerülhetetlen volt az is, hogy a telefonszáma felől érdeklődjenek (ezt egyébként Jeff és Zack is megtették). Mikor végre mindenki elmondta a rendelését, pillanatok alatt sarkon fordult és a konyha felé sietett.

   Pár perccel később visszérkezett egy tálca sört egyensúlyozva, és a pizza is 20 perc letelte után előttünk gőzölgött a tányéron. A pepperonis pizzámra tettem egy pici csípős szószt (ebben az étteremben nagyon erősre csinálják, lehetetlen többet tenni), majd jóízűen beleharaptam. A számban viszont elmaradt a várt égető érzés. Akkor viszont…

- Ááááááááh! –jött a hang az asztal másik feléből. Seb köhögve és könnybe lábadt szemmel legyezgette a száját, a kezében egy szelet vastag szószréteggel bevont pizzával. Kiderült, hogy az övé amúgy is extra csípős volt, az édesnek gondolt szószt pedig enyhítésként akarta rátenni. Nos… ez nem jött össze. Viszont jót nevettünk.

   Az este hasonlóan zajosan telt, Jack kezdett berúgni a harmadik korsó sör után, az igazi hangzavar viszont akkor tört ki, mikor Zack az utolsó pizzaszelet elfogyasztása után egy zsír-és pizzaszószfoltos, de még mindig érthető feliratú papírt emelt ki a tányérjából… amin a pincérlány telefonszáma volt olvasható. Mindenki „húúú”-zni kezdett, csak Jeff tűnt kicsit letörtnek, mikor az ő tányérjában a pizzája maradékán kívül semmi sem volt.

- Ne bánkódj, lehet, hogy csak megetted. –röhögött Chuck, megveregetve a gitáros vállát.

   Mikor mindenki végzett, a lány visszajött a számlával és elpirult, amikor Zack egy kacsintással jelezte, hogy megtalálta a telefonszámot. Végül Pierre erősködésére ők fizették ki a számlát, hiszen az All Time Low és mi Amberrel a „vendégeik voltunk”.  Zack viszont úriember módjára egy szép kis összeget hagyott ott borravalónak, de az elmúlt órákat figyelembe véve, meg is érdemelte a lány. Nehéz lehetett velünk.

    Mikor kiérkeztünk, kiderült, hogy Alexéknek holnap délelőtt indul a repülőjük vissza Baltimore-ba, így búcsúzkodnunk kellett. Pierre-ék javasolták, hogy menjünk át hozzájuk még egy órára, hiszen „fiatal még az este” (egyébként fél tizenkettő volt, úgyhogy ez eléggé relatív fogalom). Mindenki értékelte az ötletet, így Chuck, aki csak egy sörön volt túl került a volán mögé és valamivel később megérkeztünk a fiúk házához.

   Ott többnyire beszélgettünk és iszogattuk (a srácoknál valamiért mindig tele van a piás szekrény) és hamar eltelt az idő. Fél kettő fele járhatott, mikor Alexék szedelőzközni kezdtek, én viszont megállítottam őket egy pillanatra.

- Figyeljetek… most ez kicsit furának tűnik nekem, mert egész nap veletek voltam és olyanok vagytok, mint valami régi haverok, de… mégiscsak az egyik kedvenc bandám vagytok. –mosolyogtam. – Csinálhatnánk közös képet?

- Perszeee! –nevette el magát Rian és az enyhén spicces Jack is lelkesen ugrálni kezdett.

   Amber csinált pár képet, amin az egész All Time Low-al vagyok, van, ahol mind vigyorgunk, és olyan is, ahol Jack furcsa arcot vág, mi pedig rajta röhögünk. Külön-külön is lettek képeim a srácokkal, Alex-el a kamerába nevetünk, a következőn pedig megpuszil, Jack és Alex két oldalról puszilja meg az arcom, Zack-el együtt mindketten kinyújtjuk a nyelvünk, Riannal pedig fogpasztareklámba illően mosolygunk.  Természetesen Amberről is születtek hasonló képek, majd Pierre-ékkel együtt is beálltunk egy nagy közös fotóra. 

   Búcsúzkodáskor Alex rám vigyorgott és mikor senki sem hallotta, azt mondta nekem:

- Figyelj, Viv, Pierre-el nagyon aranyosak lennétek együtt. Ő odavan érted, és látom rajtad, mikor ránézel, hogy te sem vagy közömbös iránta. Ne dobd félre ezt a lehetőséget, mert lehet, hogy nem lesz több ehhez hasonló és megbánod majd, ha ezt elszalasztod. Adj neki egy esélyt. És ha bármi van, vagy nem tudod, mit csinálj, nyugodtan hívj fel. És mindenképp szólj, ha Baltimore közelében jártok!

   Meghatódottan öleltem meg Alexet. El sem hiszem, hogy nem csak, hogy volt alkalmam találkozni velük, de ilyen jóban is lettünk. Nagyon fognak hiányozni, mindannyian. De biztos voltam benne, hogy még látom őket. A következő koncertjüket legalábbis biztosan nem hagyom ki! Hiszen nem sok ember mondhatja el magáról, hogy egy napot töltött el a kedvenc bandájával. A KÉT kedvenc bandájával. Ennél jobban nem is alakulhatott volna ez a hét.